Van-e új kezdet?

2004. január 01.
dr. P. Tóth Béla

Van-e új kezdet?

Lekció: Nehémiás 8,1-12
Textus: Nehémiás 8,1 és Filippi 4,4

“Ne bánkódjatok, mert az Úr előtt való öröm erőt ad nektek.”
“Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom: örüljetek!”

Imádkozzunk!

Istenünk, mennyei Édesatyánk, köszönjük, hogy az új esztendőben első utunk a templomba vezethetett. Köszönjük ezt a szent helyet, ahol a te igéd, megszólító üzeneted keres bennünket. Köszönjük, hogy megtartottál bennünket az elmúltesztendő során. Légy áldott, hogy volt mit ennünk, innunk, és még másoknak is juttathattunk belőle, hogy több a megköszönni valónk, mint amit kérnünk kellene tőled. De mégis itt állunk előtted, szomjazó szívvel, éhes lélekkel, mert a te igéd, örökkévaló gondolatod töltheti be ürességünket, a szív belső hiányait. Életünk gyarlóságait te javítgathatod ki, te moshatod le rólunk, ami szenny és te adhatsz nekünk tiszta, új ruhát, megújulást és új kezdetet. Könyörülj rajtunk, hogy az új év valóban új lehessen a te erőd és Szentlelked vezetésével.

Ámen.

Igehirdetés

Felmérések bizonyítják, hogy a repülőgépek katasztrófái leggyakrabban nem akkor következnek be, amikor a gépek a legmagasabban szállnak, tízezer méter magasságban, hanem felszállás vagy leszállás idején. Akkor, amikor az átmenet van, amikor sem lent, sem fönt nincs a gép igazán, a változások idején, a változás pillanatában. Ezek szerint az átmenetek fontosak. Ugyanezek a felmérések azt is igazolják, hogy az autóforgalomban lent a földön leggyakrabban szürkület idején történik baleset. Akkor, amikor még sem nappal sem éjszaka nincs igazán, hanem valahol a kettő között, félúton. Mert az átmenetek fontosak. Az emberi életben is döntő pillanat minden átmenet, a gyermekkorból felnőttkorba, a felnőtt korból a nyugdíjas időbe, vagy a magános életből a társsal való közösség életmódjába átmenet. Olyan alapvető változások ezek, és még sok van ilyen, amikor fontos dolgok dőlnek el. Az ember évezredek óta tudja, hogy ezek a pillanatok fontosak és veszélyesek, ezért nem csak az emberre, hanem az emberen túli erőkre is tartoznak. Ez magyarázza, hogy az átmenetekhez ősidők óta szent cselekmények, elsősorban pedig az istenség színe előtt való megjelenés tartozik, mert az átmenetek idején érezzük a leginkább, hogy kicsik és törékenyek vagyunk, szükségünk van a nálunk nagyobb erők helyeslésére és támogatására.

Most, amikor a kalendárium szerint vége egy esztendőnek és kezdődik egy másik, átmenetet élünk. Akaratlanul is tudatosul bennünk, hogy az időben, ahol élünk van múlt, ami soha vissza nem jön, egyetlen pillanatában sem, és van jövő, amit egyáltalán nem ismerünk, és mi valahol a kettő közötti átmenetben élünk. Egész évben így van ez, nem csak újév reggelén, de most kénytelenek vagyunk szembesülni vele. A kalendárium emlékeztet, hogy veszedelmes dolog embernek lenni. Állandóan, percről-percre az átmenet idejét éljük, benne vagyunk a legveszélyesebb, legkitettebb helyzetben, mert a múlt elszaladt és nincs itt többé, a jövőről fogalmunk sincs vagy valami nagyon keveset sejtünk róla, és a kettő között, az átmenet veszélyes pillanatban élünk mindnyájan. Január elsején akarva-akaratlanul találkozunk ezzel, és jó dolog, ha elgondolkozunk rajta.

Fájdalommal tapasztalom, hogy esztendőváltás táján a körülöttünk lévő világban az átmenettel kapcsolatban szkeptikus, sokszor csaknem cinikus megjegyzések hangzanak. Ezek lényegében azzal évődnek, hogy ilyenkor mindenki fogadkozik, de abból úgy sem lesz semmi. Senki nem fog valójában új életet kezdeni, marad minden a régiben. Az rejlik ezen vélekedések mögött, hogy mindegy, mert úgyis megy minden a maga medrében, saját tehetetlenségi nyomatéka szerint – nincs megújulás és nincs új élet, nincs megtisztulás és nincs új kezdet. Nem is lehet, rejlik e vélekedések mögött, mert az ember csupán csak természeti lény, akit ösztönei és biológiai késztetései irányítanak, lényegében állat.

Gyermekeinket is így tanítják az iskolákban ma is sok helyütt – az ember lényegében biológikum, akinek úgyis a belé rejtett erők viszik véghez földi életét. És a társadalomban is, amiben élünk, ellenállhatatlan gazdasági folyamatok vannak, mondja ez a logika, amiket a “kis ember” úgysem tud megváltoztatni, ott is megy minden a maga medrében, vagyis megint csak mindegy. Hiába mond tehát az ember magának akár mit január elsején, évődnek a “fogadkozások” felett (ami már maga is pejoratív megnevezés) – nincs és nem is lehet semmi új, minden halad a maga sajátos kerékvágásában.

Szeretném kifejezni azt a hitemet, hogy bár valóban hatalmas erők vannak belénk rejtve, emberekbe, amelyek ott munkálkodnak a lelkünkben a maguk megformáltságának törvényei szerint, kiben-kiben más-más módon, és valóban nagy “hatalmasságok és fejedelemségek” uralják a világ életét is, de mégsem úgy áll a helyzet, hogy úgyis mindegy, megy minden a maga kerékvágásában. Mi, emberek igenis jelen vagyunk saját életünkben, és ha nem is igaz, hogy “csak akarni kell”, amint azt egy-egy voluntarista vagy akarat-filozófus sugallni próbálja, de egészen bizonyos, hogy részünk van abban, ami történik. Lehet, hogy nagyon kicsi részünk, néha nem több, mint egy-egy százalék vagy annál is kevesebb, a közéleti választások és szavazások idején a szavazatunkkal például talán egy-ötmilliomod és nem több, de annyi részünk azért mégis van abban, hogy mi lesz ebben az országban a következő időkben. Ha pedig a személyes életünket vesszük, nem az ország és nem a világ életét, abban néha sokkal nagyobb százalékban rajtunk múlik, mi történik meg és mi nem. Vannak pillanatok, amikor egészen, száz százalékig rajtunk áll, teljesen a mi döntésünkön és helytállásunkon múlik, mivé lesz az élet körülöttünk és bennünk.

Ezért jó az év első napján olyan igéből erőt merítenünk, amelyikben egy új kezdet áll előttünk. A Biblia nem azt mondogatja nekünk, hogy úgyis hiába. Nem azt mondogatja, hogy nincs új kezdet, hanem ennek éppen az ellenkezőjét. Lehet, hogy minden elromlott, lehet, hogy egy nép, egy lelki-szellemi közösség történelmi megrázkódtatást élt át, száműzetésben volt és a hazatérés után csak romokat és romokat talált mindenütt, de mégis megint felépülhetett Jeruzsálem kőfala, és az emberek városaikban lakhatnak ismét. Ez egészen más hang, mint az, hogy ember, úgyis mindegy, mit mondasz magadnak január elsején. Lehet, hogy ha csak te mondasz magadnak valamit, abból tényleg nem lesz semmi, de nem csak az történhet, hogy te mondasz magadnak valamit! Az is lehetséges, hogy az örökkévaló, szent Isten mond neked valamit. És az is lehetséges, hogy az ember komolyan is veszi azt, és amint Nehémiás idejében történt, akkor nem csak a külső falak épülhetnek meg Jeruzsálem körül, hanem elkezd épülni a nép belülről is. Restaurálódik, olyanná válik, amint hivatása szerint járnia kell – újra kezdődik Istenből és Istennek való élete.

Vannak történelmi pillanatok, amikor minden elvész és azok, akik egyáltalán fizikailag túlélték a kataklizmát, kezdhetnének valami egészen újat. Ilyen pillanat volt a második világháború után Európa és az egész világ életében. Ilyen pillanat volt a háború után következő diktatúra kimúlásának ideje is, lassan másfél évtizede, amikor lehetett volna tiszta lappal újat kezdeni. Jól tudjuk, hogy ezeket a pillanatokat legfeljebb egy törpe kisebbség fedezte fel egyáltalán a maga számára, mint valódi, új kezdet lehetőségét, és lényegében tényleg maradt minden a régiben, mert az ember éppen olyan önző, hitetlen, kicsinyes és komolytalan, mint mindig is szokott volt lenni Isten nélkül.

Elkeseredhetnénk ezen az igazságon, ha nem volna Bibliánk, és ha Isten népe életéből nem állna előttünk újabb és újabb bizonysága annak, hogy az átmenet pillanatában nem csak mi emberek mondhatunk valamit magunknak, hogy aztán legyen belőle valami vagy ne legyen belőle semmi – bár igenis fontos, mit mondunk magunknak az átmenet pillanatában – hanem megszólalhat az örökkévaló hang, az élő Isten is, és akkor nagyszerű, új kezdetek tanúi lehetünk.

Mindenek előtt vegyük észre, hogy Isten népe ott és akkor “egy emberként összegyűlt a Vizi-kapu előtti téren”, és virradattól délig hallgatta Mózes törvénykönyvének felolvasását. Nem kellett őket összevadászni, rendeletileg odarendelni – belülről, spontán módon, éhezve és szomjúhozva a megújulás igéit gyülekeztek ők oda. Olyan szép ezt hallani! Vannak belső szomjúságok, a szívből induló keresések és boldog ember az, aki nem fojtja el magában ezeket a pillanatokat. Isten népe életében is úgy lehetett persze ez, hogy voltak, akikből valóban belülről fakadt a szomjúság, és voltak, akiket csak magával ragadott a többiek buzgalma. Nem baj, az isteni hívást mindegy, milyen módon hallja meg az ember, közvetlenül neki címezve, belülről, vagy egy-egy embertársa szép példáján elámulva, “kívülről”, a fontos az, hogy el ne fojtsa magába az ember az ilyen megérintett, ihletett pillanatokat.

Ez az esztendő olyan lesz, amilyen ihletések lehetnek benne. Sokan kérdezzük, milyen is lesz ez az új év, 2004, és nem tudjuk. Egy azonban biztos, hogy lesznek benne isteni ihletések, belső vagy külső módon érkező érintések – és boldog ember az, aki nem fogja érzéketlenül maga mögött hagyni ezeket a pillanatokat. Nem tudjuk, mit hoz a holnap, de Isten bennünket kereső szava ott lesz benne. Itt van már ebben a mai napban is. Első mondandója ennyi: ne légy érzéketlen! Ne legyen kő a szíved, süket a füled!

Egy bebörtönzött lelkész mesélte el fogsága történetében, akit ifjúsági munka végzéséért csuktak börtönbe a hatvanas évek második felében, hogy egy kis veréb szállt az ablakának rácsára, ennyi látogatója lehetett hónapok után. És neki azt juttatta eszébe ez a kis veréb, amelyik néhány másodpercig tanyázott azon a rácson, hogy “mennyivel drágábbak vagytok ti egy kis verebecskénél”, pedig Isten még azokról is gondoskodik. Így viselte el a két esztendőt, amiknek végét sem látta, mert még tárgyalása és ítélete sem volt. Amikor kegyeskedtek kiengedni, azt mondták neki, hogy ennyi volt, amennyit a vizsgálati fogságban töltött – csaknem két esztendő. Hoztak egy formális ítéletet utólag, de hozzá tartozott a dologhoz ez a megfélemlítés és elkeserítés is, hogy meg sem mondták neki, meddig lesz egyáltalán börtönben. Ezt az embert egy kicsi veréb meg tudta szólítani, a cellájában ennyi volt az “esemény” – ami elegendő volt arra, hogy reménnyel teljen meg a szíve, és bizonyos lehessen arról, akár meddig is kell ott legyen abban a cellában, Isten gondoskodó szeretete vele van, nem hagyta el őt, és vele is lesz mindenkor.

Aki érzékeny az isteni érintésekre, annak elég egy kicsi veréb! Aki olvassa a Bibliát, annak elég egy fél mondat, ha elmondja ezt, Uram, szólíts meg, szeretném hallani igédet. Legyen a szíve valóban nyitott és megszólítható, és akkor hallani fogja, hogy Isten mit mond neki, az ószövetségből is, a nemzetségtáblázatokból és az ismeretlen nevekből is: Isten nem fog hallgatni, ez bizonyos. Lesznek üzenetei, ahogy mindig is voltak övéi számára. Így induljunk hát ennek az évnek: Uram, hallani szeretném az új évben is, amit mondasz! Üzenjél, ha kell, egy kis verebecske által, ha kell, megszentelt igéd által. Azt az egyet add meg nekem, hogy ne legyek érzéketlen, ne legyek süket és megszólíthatatlan ebben az évben!

Mennyi elnyomott szomjúság van az emberben és mennyi silány táplálékkal betöltött éhség! Tévés sorozatok, napi hírek falása, vásárlási kényszer, mindig valami újdonság kergetése, még a betegségek tüneteinek halmozása és hipochondria is, boldogan felfedezett újabb borzalmak és az emberek rosszindulatának sejtése minduntalan: a szomszéd mindig rosszat akar, a rokon mindig ellenséges�és gyűlnek a listák és az ember boldog, hogy szenvedhet. Legyen ott ezek helyén Isten üzenete iránti érzékenység a szívben, és új kezdetek tanúi leszünk.

Aztán azt olvassuk, hogy ott álltak Nehémiás mellett a papok, és egy felsorolást találunk, név szerint kik is voltak azok. Egyik nevet se értjük, fogalmunk sincs, hogy melyik mit jelent. Megesik, hogy a Biblia olvasása közben ilyen részekre lelünk. Nem értjük, miért van ez leírva nekünk, hogyan ige ez egyáltalán? Úgy ige, hogy a névsort hallgatva mindjárt eszünkbe juthat, vajon mi magunk milyen névsor listáján szerepelünk? Be vagyunk-e írva az élet könyvében, mert – be lehetünk! “Ne azon örvendezzetek, hogy a lelkek engednek nektek, hanem hogy nevetek fel van írva az élet könyvében!” – mondja Jézus a tanítványainak. Igen, ezen lehet örülni.

Háromezer esztendő óta itt vannak ezek a számunkra immár ismeretlen nevek, akikről mit is tudunk? Összesen annyit, hogy papok voltak, elvitték őket is Babilonba, és megmaradtak papoknak. Akkor, amikor Izrael népe megtanulta Mezopotámiában a kereskedelmet, annak áldásos előnyeit, amit a mai napig nagy buzgalommal, szeretettel és hozzáértéssel űz sok, a testi Izraelből való atyánkfia, és a papok közül is bizonyára voltak, akik átnyergeltek a jobb megélhetés reményében valami más foglalkozásra. Íme, itt fel van listázva azok neve, akik megmaradtak papoknak, akik hűségben helytálltak.

Mégsem valami bibliai klerikalizmusról van itt szó. Annak példáját látjuk, hogy fel van írva a neve az embernek. A reformáció óta tudjuk, hogy minden hívő ember Krisztussal együtt pap, király és próféta. Tehát az istengyermekségben való megmaradásról van szó, arról, hogy aki Krisztusnál van, annak kell tudni másokat is hozzá vezetni – ez a papi funkció! Így tényleg minden hívő ember pap lehet: aki valóban Krisztusban van, adhat valamit a többieknek. Legyen hát ügye Isten népének az ilyen értelmű “papság”, legyen ügye a hagyomány ápolása, ne néptelenedjék el a bibliaóra, ne legyen formálissá a magyarázat, legyenek, akik életüket odaszánják a szent szolgálatra. Ez tartja meg a népet a történelem viharaiban. Egy magyar bölcselő írja, hogy nem az a végső romlása egy népnek, ha egy nagyobb, harciasabb nép katonailag leigázza, hanem az, ha a nép szellemi emberei, ha úgy tetszik, papi kasztja elhagyja helyét. Ha nincsenek, akik őrzik a hagyományt odaszánt élettel. Legyünk hát az egyetemes papság értelmében mindnyájan Isten igéjének gondozói! Ne szégyelljük tovább mondani az igét. Nálunk nyomtatott formában is hozzáférhetők az elhangzott igehirdetések, adjuk bátran ajándékba másoknak is, ha hittel hisszük, hogy Isten igéje az. Ott állt a nép, és hallgatták a magyarázatot�

De nem csak olyanok voltak, akik magyarázatot mondtak. Voltak, akik csak ott álltak, semmit nem tettek. Ennek is üzenete van. A papi funkció hűséges betöltésében néha emberek egyszerűen jelen vannak, ott állnak Nehémiás és Ezsdrás mellett. Gondoltunk-e arra, hogy valahányszor eljövünk Isten házába, a puszta jelenlétünkkel már adtunk valamit a többieknek? Azzal, hogy itt vagyunk, jelen vagyunk, megajándékozzuk, erősítjük a többieket! Jó dolog együtt lenni. Ott vannak ők is fellistázva, akiknek nem az volt a funkciójuk, hogy szóljanak, tanítsák a népet és magyarázzák szakaszonként az igét, hanem egyszerűen jelen voltak támogatásul, erősítésül, buzdításul. Adtak azzal, hogy ők is ott voltak.

Biztosan tapasztaltuk már, hogy amikor betegek voltunk, egy másik ember látogatása már önmagában erősített, “gyógyított”. Valami pozitívum van abban, hogy a másik ember “ott van”, értem van ott, hozzám jött. nem hozott esetleg semmit, nem tud mondani esetleg semmi okosat, de ott van, jelen van, már az magában, hogy lehet rá számítani, már ez ajándék. Vannak, akiknek az a feladata, hogy magyarázzák az igét, és vannak, akinek az, hogy ott álljanak támogatásul, erősítésül. Hiszem és vallom, hogy minden gyülekezet, ahol hűségesen jelen vannak a hívek, ennek a rogyadozó magyar nemzetnek támogatására van. Mert ha mondanak is olykor vádakat felőlünk, a templom népe felől, mint ahogy mondanak, mégis csak tudják és érzik, hogy itt valami többlet van. Itt mi nem a magunk jólétét keressük, itt senki nem gazdagodik meg, itt lelki kincseket osztanak és itt emberek belülről épülnek. Egy pénzért rohanó világban igenis tudják az emberek, hogy a templom mégis csak szent hely. Az maga, hogy vagyunk, valami halvány kis remény-sugár a süllyedező, a hitetlenségében
tönkremenő népnek.

Még akkor is, ha azok az emberek ott sírnak. Mert hát mit hallunk róluk – mikor az Isten igazságával találkoznak, sírva fakadnak és úgy kell vigasztalni őket. Nem is hiszem, hogy ha minket megszólít Isten igéje, mást tehetnénk, mint elsírjuk magunkat. Ő ugyanis megmutat minket magunknak, kettősségeinkben, megmutatja a sok rejtett gyalázatot, ami a felszín mögött megbújik. Ezt ő mind leleplezi, és az ember nem tehet mást, mint sír ezen. Igen, helyénvaló sírni, amikor 2003-t lezárjuk, amikor sok hálaadnivalónk és megköszönni valónk van Istennek, bizony, van sírnivalónk is éppen elég.

Amikor a világ mulat és hangoskodik és felejteni akar, akkor jó dolog, ha Isten gyermekei csendben vannak, befelé figyelnek és emlékeznek. Azt mondják, arccal földre borulva Isten előtt, bocsásd meg Uram, hogy úgy éltem, ahogy éltem.

Amikor ez megtörténik, akkor hangzik az üzenet: Ne bánkódjatok, mert az Úr előtt való öröm erőt ad nektek! Nem úgy általában “legyen örömötök”, hanem ti, akik elismeritek vétkeiteket, ezt is meghallhatjátok – az Úrban való öröm majd erőt ad nektek! Az Úr előtti örvendezés a ti erőtök, az megerősít benneteket! Ezért ennek az egész igehirdetésnek ez a lényege: Örüljetek az Úrban, ismét mondom, örüljetek! Nem úgy általában az életben és nem úgy általában a világban – mert nem mindig van oka az embernek, hogy örüljön az életben és nem mindig van az embernek oka, hogy örüljön a világban – hanem örüljetek az Úrban, mindenkor. Benne mindig lesz örömötök. Most, az elkövetkező esztendőben is, amiről fogalmunk sincs, mit hoz.

Egy biztos: isteni igét, érintést, üzenetet fog hozni. Legyen imádságunk, hogy megérinthessen az Istentől hozzánk jövő üzenet. Legyen imádságunkká, hogy papi küldetésünket Krisztusban hűségesen, helytállással teljesítsük, ha kell, a magyarázatban, ha kell, a támogatásban és egyszerű ott – állásban, jelenlétben, vagy más szolgálatban. És az is legyen imádságunkká, hogy hadd tudjunk végre sírni bűneink felett, a sok elrontott nap, óra és idő felett – és akkor meg fogjuk hallani valamennyien: Ne bánkódjatok. Egyetek jóízű ételeket, igyatok édes italokat, osszatok belőle másoknak is – legyen nyitva a szívetek, mert az Úr előtt való öröm a ti erősségetek. Egészen bizonyos vagyok abban, hogy lesz okunk örömre az Úrban a most következő esztendőben. Sőt abban is bizonyos vagyok, hogy még utolsó óránkon is lehet örömünk, ha az Úrban vagyunk. Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek!

Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy te tanítasz bennünket sírni és te vagy az is, aki megvigasztal. Légy áldott, hogy arccal leborulhatunk a földre előtted, megalázhatjuk magunkat előtted, aki örökkévaló Isten vagy, hogy felemelj és megvigasztalj bennünket, asztalhoz ültess és megtaníts minket a bőség örömére. Megvalljuk, hogy sokszor és sokféle képen vétettünk ellened, önmagunk ellen és egymás ellen. De azt is látod, Urunk, hogy hisszük, benned és általad van megújulás és van új kezdet. Te vagy a feltámadás és az élet, vigasztalj bennünket tőled való vigasztalással. Azt a békességet add nekünk, amit a világ nem tud adni. Kérünk, taníts megbecsülni mindennapjainkban ajándékaidat, mint tőled való kincseket, amikben üzeneteket rejtettél el számunkra. Add, hogy az ige napról napra éltessen, szólítson meg és adjon üzenetet, tanítást, magyarázatot és megértést mindnyájunknak. Imádkozunk hozzád gyülekezetünkért, anyaszentegyházunkért, lelki közösségünkért te veled. Adj békességet otthonainkban. Kérünk beteg testvéreink gyógyulásáért, azokért, akik kórházban vannak, és azokért, akiknek szívében kétségek vannak, meggyógyulnak-e. A te örömedet add erősítésül és töltsd ki ránk Szentlelked gyógyító erejét. Segíts minket, hogy élő hitben járhassuk végig a most következő esztendőt. Adjál erőt munkánkhoz, áldást igyekezeteinkhez és mindenek felett tőled való útmutatást és élő igét. Hallgass meg minket, és légy jelen mindennapjainkban. Add, hogy mi is teljes értékű emberekként lehessünk jelen a gyülekezet számára és szeretteinknek, mint akik egymásért élünk. Így vezess minket kegyelmedből, és ezt a vajúdó világot, amelyben annyi baj és háborúság van, te csöndesítsd el színed előtt és adj megújulást mindnyájunknak.

Ámen

Kategória: Igehirdetések | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.