Lectio: 4 Mózes 14: 1-11.
Textus: Márk 4: 30-32.
A kirakós játékokat az ember egész életében nagyon szereti. Szereti a gyerek, és felnőttként is nagyon jól el tudjuk tölteni vele az időt. 1000-1500 darabos kirakó már komoly kihívást jelent, akár több napig, talán hetekig is eltart. És van, hogy fel is adjuk. Olyan egyformák azok a kis darabkák, nem tudjuk, hová illeszkedik, aztán a másikról meg, ami teljesen más, elbizonytalanodunk, hogy egyáltalán ebben a dobozban volt-e. Segít, ha a dobozon lévő képet megnézzük, hogy milyen lesz majd a kész kép, ez aztán új erőt ad, látjuk, hogy van olyan szín, talán már nem is vagyunk olyan messze a céltól.
Az életünkkel is így vagyunk, nem? Apró darabokból rakjuk össze, és olykor fogalmunk sincs, hogy ez a darab meg hogy kerül ide, máskor meg olyan egyformának tűnnek, hogy egészen elkeseredünk, talán még fel is adjuk. Ilyenkor segít nekünk is, ha nem csak az asztalon szétszóródott darabkák között keresgélünk, hanem megnézzük a nagy képet, hogy Isten mit gondolt el. Talán épp ezért mond ennyi példázatot az Isten országáról Jézus, hogy tisztán lássuk a nagy képet, és el ne csüggedjünk.
Az elmúlt hetekben arról hallhattunk igehirdetéseket, hogy hogyan növekszik Isten országa. Hogyan növekszik közösségi értelemben – Jézus kiküldi a tanítványait (János 21), aztán hogy az idő másképpen telik (magától növő vetés), és most pedig a mustármag példázata arról beszél, hogy lesz valami nagyon kicsi kezdetből óriási eredmény.
Nézzétek a mustármagot! Ilyen kicsi! Látjátok? Ugye, nem. Ha elvetik, 1,5 méteres vetemény is lehet, de akár 3-4 méteres fává is nőhet. Micsoda növekedés! Hogyan? El kell vetni a földbe! Lehet, sőt kell is tanulmányozni, ismerni a magot, hogy melyik magból mi lesz, hogy hová kell vetni, de ha csak tanulmányozzuk, felvágjuk, mikroszkóp alatt is megnézzük, soha nem lesz belőle nagy fa. Nem ezt csináljuk nagyon sokszor mi is? Vesszük Isten igéjét, hallgatjuk, aztán leülünk fölötte, alaposan megvizsgáljuk, felboncoljuk, átalakítjuk, hogy hihetőbb, elfogadhatóbb legyen a számunkra, vagy megállapítjuk, hogy ez nem is mag. Aztán itt hagyjuk a boncasztalon, nem visszük magunkkal, nem engedjük, hogy a saját szívünkbe kerüljön, és nem mondjuk másnak, nem vetjük a magot.
Mondván, hogy ez nem is a mi feladatunk. Mi nem vagyunk szakemberek, olyan kicsi a mi tudásunk, hogyan hirdethetnénk mi az igét! Meg a munkatársainkkal, a családtagjainkkal is szeretnénk jóban lenni, kár lenne, ha emiatt kicsit bolondnak néznének. Kicsik vagyunk mi ehhez! Nagyon hasonló történetet olvastunk az istentisztelet elején: ott áll Izrael népe az ígéret földjének a kapujában. Isten megígérte nekik, hogy beviszi őket abba az országba. És hát eddig is Isten kegyelméből jutottak el (tíz csapás, Vörös-tengeren átkelés, fürjek, manna, víz a pusztában). Kémeket küldenek ki, hogy felmérjék a terepet. És a 12 kémből tíz azt mondja, hogy ez bizony reménytelen, nem tudjuk elfoglalni ezt a földet. Lehetetlen. Menjünk vissza Egyiptomba! (Hiszen ott rabszolgák voltak!!!) Két kém van csupán, Józsué és Káleb, akik emlékeznek Isten szavára: Isten fogja őket bevinni abba az országba! Fájdalmas hallani Isten válaszát a nép zúgolódására: 11. v. Azért is fájdalmas, mert mi pontosan így állunk ma is Isten országa előtt: lehetetlen a küldetés! Mi nem vagyunk szakemberek, mi túl kicsik vagyunk! „Meddig nem hisz bennem ez a nép, a sok jel ellenére, amit közöttük tettem?” A mi dolgunk annyi, hogy elvessük a magot, Isten elvégzi a többit (múlt héten hallhattuk a magától növő vetés példázatát).
Ne mondd, hogy kicsi vagy, Isten adja a növekedést, és Ő adja! Mondja ezt ott, a 12-nek – válogatott társaság, ugye? Egyikük sem alkalmas, ha jobban belegondolunk! Presbiteri hétvégénk egyik meghatározó mondata ez volt: Isten nem az alkalmasokat hívja el, hanem akiket elhív, azokat alkalmassá teszi. Nagyon fontos alaptétel! Ott a 12 tanítvány – ne mondjátok, hogy kicsik vagyunk, alkalmatlanok vagyunk, nem lesz ebből az egészből semmi! Isten országa hatalmas, mert Ő munkálkodik! Aztán mikor Márk leírja néhány évvel később az evangéliumot, nagyon sok nehézséggel küzd az egyház. Üldözések, tévtanítók, akadályok – lehetetlen a küldetés, túl gyengék és kicsik vagyunk! Ne mondd, hogy kicsi vagy, a mustármag is kicsi, mégis milyen erő, milyen élet van benne! És ma? A mi professzionálódott világunkban hozzá sem merünk kezdeni, hogy hirdessük az örömhírt! És különben is, nehéz elhinni, hogy ebből a kicsi magból lehet nagy növény. Ezért ahelyett, hogy a magot vetnénk, minden más praktikát kitalálunk. Programokat szervezünk, sokat, elmélkedünk az ige fölött, de vigyázunk, hogy a lelkünket ne érintse, pusztán intellektuális kíváncsiság – hogy lehet ez az eredeti nyelven… Ne mondd, hogy kicsi vagy, hogy nem értesz hozzá, hogy sikertelen a szolgálatod! A mustármag is kicsi, és Isten hatalmas fává növeszti. Nem a mi munkánk ez! Isten cselekszik! De hiszed-e, hogy Ő munkálkodik?
Mustármag, a kicsi kezdet, és a hatalmas végeredmény, a lombos fa, aminek az árnyékában menedéket találnak a madarak. Isten országa közöttünk éppen ezt kellene, hogy jelentse. Az a hely, ami javára van másoknak. Ahol jó felüdülni, ahol erőre kap az ember, ahol otthont találunk. Milyen jó lenne, ha ilyen lenne az egyház! Ha ilyen hely lehetnénk! Hogy hasznára vagyunk egymásnak, és a körülöttünk levőknek is! Ha nem azért járnák össze, mert úgy illik, hanem mert meg akarjuk élni Isten országának a nagyszerűségét. Ahol nem folyton azon sopánkodunk, hogy milyen kicsik és gyengék vagyunk, hanem engedjük, hogy Isten használjon minket, és rajtunk keresztül átölelje a körülöttünk élőket.
Térjünk vissza oda, ahonnan indultunk: a kirakós játékhoz. Ha megnézzük a nagy képet, segít, hogy ki tudjuk rakni. Isten ma újra elénk rakta a nagy képet: a kicsi kezdetből hatalmas csoda lesz. Persze, nem azonnal. Van, hogy mi nem látunk mást, csak azt az apró magot. Ez a világ meg arra csábít minket, hogy minden azonnal kelljen. Böjtben ebben is gyakorolhatjuk magunkat, hogy megtanulunk várni, lemondani, megérteni, hogy nem minden jár nekünk és nem minden azonnal. (Többnyire nem azonnal) Isten arra hív, hogy higgyünk Benne, Ő elvégzi, amit megígért. Lehet, hogy nagyon kicsinek látszik a kezdet, de Isten, aki a növekedést adja. Azért ne csüggedjünk, hintsük a magot, hirdessük az örömhírt (szavainkkal és életünkkel). És éljük át a csodát, hogy Isten ezt a kicsit felhasználja, megnöveli, és hasznára lehetünk sokaknak. Ne csüggedjetek!
Szentendre, 2020.03.01.
Harmathy Andrásné
