Igehirdetés 2009. október 25.
Elkülönülés vagy összekapcsolódás?
Lekció: Jakab 3,1-12
Textus: Jak. 3,2
„Ha valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember, meg tudja fékezni az egész testét.”
Imádkozzunk!
Istenünk, szeretnénk most olyan csöndben lenni, amiben meghallható a te hangod. Köszönjük, hogy előtted kimondhatjuk a panaszainkat és a vágyainkat, és ezeket most szívünk szerint őszintén mind fel is soroljuk előtted. Még inkább köszönjük azonban, hogy a te szentséges jelenléted segít elhallgattatni mindent, ami csak méltatlan és igazságtalan bennünk. Tudjuk, hogy megtisztulásra van szükségünk, ezért azt kérjük most tőled, hogy bármennyire is hozzánk nőtt volna egy érzés, egy gondolat vagy akár egy törekvés is, mutasd meg nekünk annak az igazi értékét. Hadd lássuk, mennyit ér a te igéd fényében, javunkra van-e vagy pedig kárunkra. És azt is tudjuk Urunk, hogy amit csak a te szavadra áldozunk fel életünk kincseiből, az nem szegényebbé, hanem gazdagabbá tesz bennünket. Részeltess most abban a csodában mindnyájunkat, hogy Jézus Krisztus által bekapcsolódhatunk a te mennyei, örök és nagy szeretetedbe. Ő érte töröld el vétkeinket, és szenteld meg vasárnapi istentiszteletünket. Ámen.
Igehirdetés
Nemzetközi felmérések kimutatták, hogy nálunk, magyaroknál a legkisebb a bizalom szinte az egész Európában ember és ember között. Ugyanakkor a perek indításában viszont élenjárunk, és a magyar társadalomra élvonalbeli mértékben jellemző az egyéni érdekekért való kíméletlen harc. A mindennapokban megszokott a türelmetlenség. Ritka a szolidaritás, a másokért, vagy közös ügyekért hozott áldozat, viszont óriási a korrupció. Mindehhez rengeteg az elmagányosodott ember, amit az idén huszonöt éves Református Telefon-lelkigondozás adatai is alátámasztanak, mert a hívások jókora hányadát a társtalanságtól, közösségnélküliségtől és magánytól szenvedők hívásai teszik ki. Széttöredezett közösségek szinte mindenhol, ahová csak nézünk. Ha mindezt össze akarjuk foglalni, azt kell mondanunk, hogy egy mindenestől fogva beteg és szétesett, értékeit vesztett társadalom tagjai vagyunk, amit csak tetéz a gazdasági élet romlása, de a bajok gyökere sokkal mélyebben van a gazdaságnál.
Mai igénk, amit majd szerdán fogunk olvasni Kalauzunk szerint, a nyelv bűneivel foglalkozik. Hogy jön ez ide? A szó és a beszéd megromlottságát hozza elénk itt Jakab levele, és azért fontos ez nekünk ebben az összefüggésben, mert ha valami, hát akkor a szó és a beszéd elvileg éppen arra volna jó, hogy összekapcsoljon bennünket. Éppen azt szolgálhatná ez a csodálatos ajándék, hogy emberek megértsék egymást, s egy szétesett társadalom így minél több összeforrott közösséggé válva mindenestől egészségesebb szövetté álljon össze. Teremtő Urunk úgy alkotott meg minket, embereket, hogy egy kifinomult és bonyolult jelzőrendszert adott nekünk, ez áll rendelkezésünkre, a beszédre való képesség, amiből, látjuk, nem csak egyetlen nyelv, hanem mint egyetlen magból sok virág, a földkerekség sok száz nyelve is meg tudott teremni. Vagyis nagyon is egyértelmű, hogy emberi életünk egyik legfontosabb, valóban Istentől való ajándéka éppen az, hogy tudunk beszélni és van nyelvünk. Egy közeli ismerőst agytrombózis ért, negyedik hete nem tud beszélni – mindnyájan azért imádkozunk, hogy csak még egyszer újra egyenértékű ember lehessen a többiekkel és tudjon úgy beszélni, mint ahogyan régen tudott. Mert nagyon nagy érték a beszéd.
Mégis azt látjuk, hogy bármilyen csodálatos, isteni ajándék is a szó, elsőrendű terepe az emberi gyarlóságnak és megromlásnak – és most azokról beszélek, akik hibátlanul tudnak artikulálni, akiknek semmi baj nincs egészségileg vagy technikailag a beszédjükkel. Hallottuk az előbb az igéből, hogy a nyelv, bármilyen kicsi tagunk is, kihat az egész lényünkre, mint az apró kormánylapát az egész hajó távlatos útvonalára. Vagy, amint kicsi tűzzel akár egy egész erdőt is fel lehet gyújtani, hát úgy tudja lángba borítani a beszéd is, ha valaki olyan szavakat hall, egy ember egész lelkét és életét is. Nem csoda, hogy Jakab levelének szerzője arra a következtetésre jut, aki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember. Miért mond ilyen túlzónak tűnő kijelentést? Azért, mert „a szív teljességéből szól a száj”, ahogy Jézus is mondja (Mt. 12,34), és mivel nincs emberi szív, amiben ne lennének vétkek és megromlottságok, hát ezért nincs emberi beszéd sem, amiben ne lennének hibák és fogyatkozások.
Igen, baj van az emberek egymás közti összekapcsolódásával, a közösséggel, a társadalom valóban a szétesettség ezer jelét mutatja, és ezen közben mi emberek nem értjük egymás beszédét, néha meg egészen másként értjük egymás beszédét, mint azt valaki mondani akarta, és néha meg nagyon is mérges és ellenséges szavakat mondunk egymásnak, amik pedig egyáltalán nem szolgálják Isten igazságát. (Jak. 1,20) Nyugodtan kimondhatjuk, hogy mindnyájunknak sok bűnt bánni valónk akad a beszédünket illetően. Hallgatunk, amikor szólni kellene, máskor pedig nem tudunk hallgatni, és kimondunk olyan dolgokat, amikért kár, és nem lehet visszaszívni többé. Ami a közös élet gyógyulását, a közlést szolgálná, a beszéd – éppen a maga megromlottsága miatt sokszor nem hogy gyógyítja, hanem inkább rongálja a közös életünket.
Mindezek mellett, hogy még nehezebb legyen az életünk, azt is el kell ismerni, hogy a korszellem parancsa, amit pedig nem igen tud megkerülni közülünk senki, valahogy éppen így szól mainapság: legyél egyéniség, legyél individuum! Nem bújhatsz el a többiek mögé, vállalnod kell, hogy önálló, felnőtt és felelős emberré legyél, aki helytáll saját magáért. Néha látunk filmekben, híradásokban bennszülött törzseket, amint a tagjai meglepő módon vállt vállnak vetve tökéletesen egyszerre lépve szaladnak, egyszerre mozdítják a lándzsájukat, a fejdíszeiket, és félelmetes erő van egy ilyen közeledő csoportban. Azt mondhatjuk róluk, hogy láthatólag senki nem gondolkozik közülük a saját fejével, mert a „csoportlélek” döbbenetesen megteszi ezt helyettük. Ők ott abban az együttes szaladásban nem annyira egyének, mint inkább egyetlen élő közösség, egyetlen nagy közös test és közös lélek. Hát ez igen ritka dolog a modern nyugati embernél, mert nálunk mindenki csak a saját személyes ügyét képviseli, legfeljebb a családjáét, aztán szinte nincs is tovább. Közöttünk jó félezer éve nagyon is hangos ez a parancsszó, hogy legyél egyénné, legyél önmagaddá. És amint az ember egyénné válik, azzal óhatatlan ki is szakad a maga csoportjából.
Valódi kérdés tehát, hogy elkülönülés vagy összekapcsolódás inkább a dolgunk. Melyik van közelebb Teremtőnk örök akaratához? Melyik méltóbb az emberhez, erőfeszítéseket tenni a felnőtté válás, az egyénné válás irányába – vagy pedig elmerülni a többiek között és szívvel-lélekkel tartozni valahová?
Az első válasz, amit erre a kérdésre találtam, paradox módon hangzik, de igaz és igei. Valahogy így szól: Tanulj meg hallgatni, hogy aztán értékesebb tagja lehess a magad közösségének. De akár így is fogalmazhatnánk: a szó és a beszéd leküzdése, a hallgatás tudományának megtanulása révén tegyél szert valódi belső felismerésekre, és ezek révén aztán fényesedjék ki a lelked nemesebb tartalmaktól, mint azelőtt. Ahogyan egy régi mondás tartja, beszélni ugyan megtanulunk, mi emberek három év alatt, de hallgatni nagyon gyakran még harminc év alatt sem. Gandhi-ról, India nagy tanítójáról jegyezték fel, hogy a heti böjti napján kívül tartott hallgató napokat is, amikor egész nap nem beszélt. Németh László így ír erről a róla szóló drámájában: jó dolog az embernek időnként a fogak rácsa mögé vonulni. Igen, mert a beszéd is cselekvés, sőt, azt mondhatjuk, hogy mai életünkben, az információ évszázadában a beszéd-cselekvés az összes tetteinknek legalább a 90 %-t teszi ki. Folyton telefonálunk, elektronikus leveleket írunk, egymás közt is állandóan beszélünk, hallgatjuk a rádiót, nézzük a tévét – vagyis a cselekvések nagy része valóban szóban, beszédben vagy írásban zajlik, tehát nyelvi természetű. Nagyon nehéz az embernek áldozatot hozni ezen a téren, és például nem kimondani valamit, ami a nyelvén van. Pedig ez az áldozat, hogy a hallgatás, a nem-kimondás révén valódi belső felismerésekre nyílik mód, nem elvesz tőlünk valamit, általa nem szegényebbek leszünk, hanem ez éppenséggel meggazdagít. Talán erre gondoltak az angolok is, amikor megalkották a „splendid isolation” kifejezést, ami ragyogó, vagy még inkább „méltóságos” magányként fordítható magyarra.
De a hallgatás önmagában még csak az ember egyéni előre lépésének záloga, ami fontos ugyan, de nem minden. Amikor az ember már ilyen lelki áldozatot képes hozni, hogy már valóban csak „gyökeres szavakat” mond, mint amikért Áprily Lajos is imádkozik egyik nagyon szép versében (Kérés az öregséghez), akkor ennek révén még ennél is valami többre nyílik módja: bekapcsolódhat Isten nagy és örök szeretet-áramkörébe. Mert úgy áll a dolog, hogy minden ember egy-egy villanykörtéhez hasonló, egy izzóhoz, amit sorba lehet kapcsolni a többiekkel, és akkor mind fényesen világítani kezd. Ilyen az a közösség, ahol az emberek szeretik egymást, és nem gyanakodva szemlélik a másikat, hogy mit akar már megint, biztosan meg akar károsítani. A bizalom és a méltányosság egymással összekapcsoló légkörében nem lehorgasztják a fejüket az emberek, hanem bátran egymás szemébe néznek és kifényesedik a homlokuk, mint az első keresztyéneké is, akiken „kettős tüzes nyelveket” láttak a többiek.
Mert a Szentlélek, vagyis maga Isten ott jön el, ahol emberek a magányukban szerzett felismerések révén már meg tudják fogni lélekben egymás kezét és nem maradnak meg a mégoly ragyogó vagy még oly “méltóságos” elszigetelődésükben sem, hanem testvérei lesznek egymásnak. És ez történhet aztán a családban, a munkahelyen, történhet az iskolában, bárhol, ahol emberek vannak. Emlékezzünk, a Gonosz első dolga az volt, hogy mindenkit szembefordított a másikkal. A teremtményt Alkotójával, a férfit az asszonnyal, a testvért a testvérrel, és ha ez sikerült, akkor dörzsölte a kezét. Mi gyógyíthatja meg ezt a szomorú állapotunkat? Semmi más, mint bekapcsolódni Isten szeretetének örök és nagy áramkörébe, abba, amiből kiestünk – és akkor világítani kezdenek majd azok a villanykörték, amik mi magunk vagyunk, emberek.
Annál is inkább, mert azt olvassuk, hogy aki már meg tudja regulázni a beszédét, az örömmel tapasztalja, hogy olyan erőkhöz jut, amik az „egész testére”, azaz teljes személyiségére kihatással lesznek. Így kell értenünk ezt a mondatot, hogy „Ha valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember, meg tudja fékezni az egész testét.” Ha valaki életének ezen a nagyszerű ajándékokkal teljes, és mégis megromlásra hajlamos felületén uralmat biztosít a Lélek erejének, vagyis a beszédét, a szavait az ő főhatalmába helyezi, az ennek a döntésének, és főleg a döntése megvalósításának élete egészen más területein is nagyszerű gyümölcseit fogja tapasztalni. A nyelv megregulázása ugyanis az emberi lélek megregulázását jelenti, és önfegyelem nélkül pedig senki semmilyen eredményt elérni nem tud. Nézzük csak meg a sikeres sportolókat, a komoly tudósokat, az igazán nagy művészeket, micsoda önfegyelemmel dolgoznak – és a maga idejében meg is lesz annak mindig az eredménye is. „Ha valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember, meg tudja fékezni az egész testét.” Törekedve erre meg fogjuk érteni, hogy a nyelv kicsiny tag ugyan, de egész testünkre, egész személyiségünkre kihat, hogy miként „kormányozza” életünket a sok beszéd, ami a mindennapjainkban lezajlik.
Tökéletes ember? Van olyan? Érdemes arra egyáltalán törekedni? Sokan itt elvesztik a kedvüket. Eligazít azonban bennünket az itt szereplő bibliai görög szónak eredeti, mondjuk így, „gyökeres” jelentése, ami így hangzik – célhoz érő. Ne adjuk ennél alább! Ahová indultunk, ahová Teremtőnk elindított, oda érdemes megérkezni is. Higgyünk abban, hogy pontosan ehhez kaptuk most ezeket a tanácsokat: tanulj meg hallgatni, ami egyáltalán nem lesz könnyű dolog. De meglátod, nagyszerű felismeréseid lesznek általa. Aztán lépj tovább: kapcsolódj be csendeddel a mennyi áramkörbe és meglátod, meg fogod találni majd testvéreidet is, és együtt szebben fogtok tudni világítani, mint egyedül tudnál, csak te magadban. Végül pedig hidd el, hogy mindez azért van, hogy te is elérd a célt, ahová az örök szeretet elindított és ahol atyai szívvel várja majdani megérkezésünket. A „célhoz érő” ember titkát egy mai költő nagyon tömören és szépen így fogalmazza meg, legyen ez mai igehirdetésünk zárókövévé:
„Mostanra már úgy gondolom,
az az igazi vitéz,
aki estéből újra felkel,
esendő, mégis messze néz.”
(Rába Görgy: Messze néző)
Igen, valóban az az „igazi vitéz”, aki estéből is újra felkél. És noha esendő, mégis hittel messze néz. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Jó Atyánk, hosszú az út és nehéz a harc, nekünk, embereknek. Éretlen szívvel jövünk a világra és félig érett szívvel járjuk mindvégig útjainkat. Köszönjük megszólításaidat, amikor egyértelművé lesz számunkra, hogy nem csak mi gondolunk a magunk növekedésére és lelki nemesedésére, hanem ez a te akaratod is mivelünk. Köszönjük, hogy nem csak a mércét állítod fel számunkra, hanem igéd megszólításaival és Szentlelked erejével képessé is teszel minket arra, hogy emlékezzünk, honnan estünk ki. Légy áldott, hogy visszavársz minket atyai szeretetedbe, és Jézus Krisztusban utat is adsz nekünk a hozzád térésre. Segíts most minket a nyelv bűneit legyőzve, tehozzád kapcsolódva, egymást testvérként megtalálni és a magunk életét egészen neked szentelni. Így vezess minket a most következő napokban, és áldd meg otthonainkat, munkánkat és gyülekezetünket, vergődő és küzdő, édes hazánkat, mindnyájunkat. Ámen.
