Igehirdetés 2013. június 2.
A csodákról
Lekció: Apcs 20,7-12
Textus: És 35,5-9
„Akkor kinyílnak a vakok szemei, és megnyílnak a süketek fülei. Szökellni fog a sánta, minta szarvas, és ujjongást szól a néma nyelve. Mert víz fakad a pusztaságban, és patakok erednek a pusztában. Tóvá lesz a délibáb, és víz fakad a szomjazó földön. Ahol azelőtt sakálok tanyáztak, ott nád és vízinövény terem. Jól megépített útja lesz, amelyet szent útnak hívnak. Nem jár azon tisztátalan, csak az Úr népe járhat rajta, bolondok nem tévednek rá. Nem lesz ott oroszlán, nem megy rá ragadozó vad, ilyen nem lesz ott található.”
Imádkozzunk!
Istenünk, jó Atyánk! Taníts meg bennünket olyan imára, hogy szívünk imádságban és könyörgésben megnyílhasson előtted; ne rejtsen olyan kívánságot, amelyről tudjuk, előtted nem kedves; ám ne rejtőzzön benne titkos félelem sem, hogy megtagadsz tőlünk valamit, ami valóban a javunkat szolgálja. Add, hogy a szorgos gondolatok, a nyughatatlan értelem és a rettegő szív nyugalmat találjon ott, ahol egyedül lakozik nyugalom, tebenned és általad. Add, hogy boldogan mondhassunk neked köszönetet, és boldogan vallhassuk be, hogy veled szemben soha nem lehet igazunk. Taníts meg minket szabadságunkra, arra a méltóságra, amire csak minket, embereket emeltél, hogy döntéseket hozzunk, és döntéseinkért előtted feleljünk. Igazgasd most gondolatainkat, tegyél rendet a kuszaságban és adj erőt az erőtlenségben. Ámen.
Igehirdetés
Aki leesik a harmadik emeleti ablakból, az ritkán szokott életben maradni. Eutikhosz egy tizenéves Troász-beli fiatalember volt, és kiesett az ablakból, mert elaludt Pál apostol éjfélig tartó tanítása alatt. Elég sok lámpás is volt abban a szobában, úgyhogy elfogyott a levegő, és érthető volt, hogy valaki az ablakban próbált meg friss levegőhöz jutni. Mindenki meg volt győződve, hogy ilyen magasról leesve csak meghalni lehet, de az apostol lement a földszintre, és ráborulva átölelte a fiatalembert, ami valószínűleg a mesterséges lélegeztetést is jelenti; és aztán jelezte a többieknek, hogy a lelke benne van, vagyis Eutikhosz mégis él. Csodás megtartatás volt ez, valódi csoda – olyasmi, amire az evangélium terjedésének idején és az apostoli szolgálat környékén sokszor volt példa. Emberek visszanyerték látásukat, akik előzőleg vakok voltak, sánták jártak, süketek hallani kezdtek, mert Isten Szentlelke áradt, és az emberek közt nagyszerű dolgok történtek.
A Bibliában elég sok csoda van leírva, ezek a csodák azonban soha nem önmagukban fontosak, hanem mindig Isten jelenvalóságát, az ő közelségét hivatottak kiábrázolni. Arra valók, hogy kizökkentsenek a hétköznapiságunkból, és odafordítsanak a végső nagy szeretet felé. Emlékszem a pártállami idők tudományos népszerűsítő könyveire, amik sokszor „Bibliai történetek” vagy éppen „Bibliai csodák” címmel láttak napvilágot ebben a témakörben, és mindig az volt a szándékuk, hogy „megmagyarázzák” a csodákat. Az volt az igazi cél, hogy kimutassák, egy csoda mennyire nem csoda, hiszen lehet neki természettudományos magyarázatot adni, és akkor már mindent értünk. Így próbálták meg semlegesíteni az erkölcsi mondanivalókat, amik egy-egy csoda igazi üzenetei voltak. Csak egy példát hadd említsek erre. Sámuel II. könyvében olvasunk egy Uzza nevű férfiról, aki a szövetség ládájának Jeruzsálembe szállításakor kinyújtva a kezét megtartja a szekérről lebillenni készülő ládát, de az Úr haragja felgerjed ellene és Uzza szörnyethal a láda mellett. (2 Sám 6,7) Az un. tudományos magyarázat arról szólt, hogy az arannyal fedett szövetség-láda bizonyára elektromosan feltöltődött, mint egy kondenzátor, és ez csapta agyon Uzzát. Ma már tudjuk, hogy egy ilyen elektromos feltöltődés összesen kb. akkora csípést jelenthet, mint amikor műanyag ruhadarabjaink miatt megráz bennünket egy fémkorlát, amihez hozzáérünk, de agyoncsapni biztosan senkit nem képes, vagyis még a tudományos magyarázat is sántít – ámde Uzza történetében egyáltalán nem is ez a téma a fontos. Az ő története arról szól, hogy halálosan komoly és súlyos dolog Isten dolgaival illegitim módon foglalkozni, megbízás és méltó felhatalmazás nélkül, az Istentől törvényként adott útmutatások semmibevételével, mintegy a „Csináld magad!” mozgalom keretében. Uzza az a valaki, aki azt hiszi magáról, neki mindent szabad Isten dolgaiban, bármikor és bárhogyan, ő nyugodtan átléphet alapvető tilalmakat, sőt tilalmak és törvények valójában nincsenek is – csak mi emberek vagyunk, és igazából Isten sincs, így hát neki törvényei, amiket meg kellene tartanunk, végképp nincsenek. Hát ezért a szemléletért gerjed fel ellene az Úr haragja – ez a történet erről szól, nem pedig az elektromos töltés és a kondenzátor problémájáról.
Miről szólnak hát az újszövetségi csodák, amikor pl. az apostolok ruhájáról még a keszkenőket és kötényeket is elkérték, hogy elvigyék a betegekhez és azok meggyógyuljanak? (Apcs 19,12) Arról, hogy ahol komolyan veszik az evangéliumot, vagyis Isten szabadító szeretetét, ott nagyszerű dolgok történnek. Se többről, se kevesebbről nem szólnak ezek a csodák – akkoriban is ez volt az üzenetük, és ma is ez. Ahol komolyan veszik Isten szabadító szeretetét, élnek vele, ott nagyszerű dolgok történnek. Hittel hihetjük mi is, hogy ahol Isten szabadítását elfogadják, és a Jézus neve lefordítva pontosan ezt is jelenti: az Úr szabadítása – tehát ahol valóban tőle, az Úrtól kérik a szabadulást, és azon a módon élnek vele, ahogyan ő azt nekünk elénk adta és számunkra őbenne lehetővé tette, ott ma is nagyszerű dolgok történnek. Nyugodtan nevezhetjük ezeket ma is csodáknak, mert ezek itt vannak közöttünk, és olyan ajándékok, amiket tényleg nem is lehet kisebb szóval illetni.
Érdekes módon Bibliaolvasó Kalauzunk mára kijelölt két olvasmánya, az újszövetségi és az ószövetségi rész egészen összhangzóan ezzel a dologgal foglalkozik, a csodával – és az egyik rész nagyszerűen magyarázza a másikat. Eutikhosz kiesik a harmadik emeleti ablakból, holtan szedik össze, de mégis magához tér, amikor Pál ráborul és átöleli – ez az újszövetségi csoda. És amikor ezt a képet és mondanivalóját ízlelgetve elolvassuk hozzá a mai ószövetségi részünket is Ézsaiás könyvéből, hát a csoda megtelik egészen konkrét emberi tartalommal, mondjuk így, életváltozásokkal, amik a következők: „Kinyílnak a vakok szemei, és megnyílnak a süketek fülei. Szökellni fog a sánta, minta szarvas, és ujjongást szól a néma nyelve. Mert víz fakad a pusztaságban, és patakok erednek a pusztában. Tóvá lesz a délibáb, és víz fakad a szomjazó földön. Ahol azelőtt sakálok tanyáztak, ott nád és vízinövény terem. Jól megépített útja lesz, amelyet szent útnak hívnak. Nem jár azon tisztátalan, csak az Úr népe járhat rajta, bolondok nem tévednek rá. Nem lesz ott oroszlán, nem megy rá ragadozó vad, ilyen nem lesz ott található.”
Ezek az ézsaiási igék arról szólnak, hogy milyen lesz az, amikor hazatérhetnek végre a babiloni fogságból az oda elhurcoltak, vagyis megtapasztalhatják Isten szabadító szeretetét. Egyik kép szebb, mint a másik, és valóban nagyon szegény az közöttünk, aki ezen a vasárnapon nem olvas Bibliát és így nem találkozik ezekkel a pompás képekkel. Egyáltalán nem nehéz megfejteni őket. A vakok szemének megnyílása, a süketek hallása, a sánták szarvasként szökellése azt jelenti, hogy ahol emberek elfogadják Isten szabadító szeretetét, ott képessé lesznek olyasmire is, amire maguktól nem voltak képesek. Ezt a lényegi változást a bibliai képek a beteg érzékszervek és a beteg lábak gyógyulásával érzékeltetik, de nyugodtan mondhatjuk, hogy ahol emberek érvényesülni engedik magukban az Úr szabadítását, ott képessé lesznek ma is egy sereg dologra, amire előzőleg nem voltak képesek.
Soroljunk-e néhányat ilyen dolgok közül? Manapság az számít ilyen csodának, amikor egy türelmetlen lelkületű ember, aki mindig siet, és mégis mindenhonnan elkésik, egyszer csak valóban képessé válik arra, hogy nyugodtan és indulatok nélkül, a másik félbeszakítása nélkül szeretettel meghallgasson valakit, elgondolkozzon a hallottakon és ne fogjon hozzá oktatni a másikat. Vagy, ha várnia kell valahol, mondjuk a postán vagy a bankban, vagy egy hivatalban, akkor ne zakatoljanak benne az indulatok és ne legyen dühös, és ne hibáztasson senkit, hanem örüljön annak, hogy végre elgondolkodhat egy kicsit az élete dolgain. Aztán az is csodának számít, amikor mondjuk valaki, aki szeret lelkesedni, de valahogy hamar ki is lobban benne a tűz, egyszer csak képessé válik arra, hogy végigvigyen egy hosszabb erőfeszítést. Ne égjen ki a lelkesedése egyik napról a másikra, hanem „gyűrje az ipart”, ahogy azt mondani szokták. Legyen kitartó, hordja a téglákat napról-napra konok következetességgel, ha éppen arra van szükség, amíg el nem végzi a maga méltó feladatát.
És az is csodának számít, és a Jézus közelsége ilyesmire is képessé tesz bennünket, hogy dörömbölő vágyainkat és érzéseinket is képesek vagyunk átnemesíteni, és egy értékes és saját magunknál sokkal fontosabb ügy szolgálatába állítani. Egy régi ifjúsági körös találós kérdés volt, a terjedelme szerint csaknem egy novella, ami arról szólt, hogy bemutatkozik egy ember, aki gyülekezeti szolgálatot keres magának. Elmondja, a neve közlése nélkül, hogy mennyire akarnok, összeférhetetlen, sokszor türelmetlen, hogy rendszeresen összevész azokkal, akikkel beszélgetésbe elegyedik, sokszor inkább más városba költözik, amikor nem fogadják el a véleményét, és még elmond magáról egy pár nem túl hízelgő dolgot, hogy pl. már hány helyről kidobták, éppen legutóbb is innen, meg onnan – és ő most megint szolgálati lehetőséget keres magának. Már éppen eldöntjük magunkban, hogy ilyen valakit biztosan nem alkalmaznánk egyik gyülekezetben sem, amikor végül mégis bemutatkozik, és azt mondja, azelőtt Saulusnak hívtak, de most a nevem Pál apostol. És akkor értjük meg, hogy mi mindent át tud nemesíteni Isten szabadító szeretete – hiszen még egy ilyen alkatú, egy ilyen szerencsétlen tulajdonságokkal bíró embert is nagyszerűen felhasznál abban, hogy az evangélium jó híre Kisázsia, majd Korinthus és Athén után a római birodalom fővárosába, Rómába is eljusson, ezen a réven pedig elterjedjen az egész világon. Mert aki elfogadja Isten szabadítását, annak átnemesedik az élete, minden emberi tulajdonsága a szolgálatban mintegy a helyére kerül, mai szóval integrálódik, tehát valami szép és jelentős egésszé lesz, amikor lényét valóban az ő királyi uralma alá rendeli.
De azt is olvassuk Ézsaiásnál, hogy „…víz fakad a pusztaságban, és patakok erednek a pusztában. Tóvá lesz a délibáb, és víz fakad a szomjazó földön. Ahol azelőtt sakálok tanyáztak, ott nád és vízinövény terem.” Ez a lepusztult lelkű modern embereknek nagy evangélium, akik megtanultak már mindent, ami megtanulható volt, legalábbis azt hiszik magukról. Sőt, meg is szereztek már mindent, ami számukra megszerezhető volt, csak éppen a lelkük lett végül olyan az egésztől, mint a pusztaság. Nem ismeretlen dolog ez a lelki kiégettség. Ahol azonban Isten szabadításának utat adnak, ott tóvá lesz a délibáb, vagyis az álmok helyébe a valóság lép, mégpedig pontosan az a valóság, amit a megváltó szeretet szánt öröktől minekünk. Mennyi délibábot kergetünk, álmokat, amik irreálisak – mert nem kell a valódi tó, az igazán élő víz, amiről Jézus beszél a samáriai asszonnyal. „Aki abból a vízből iszik, amit én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne.” (Ján 4, 14) Hát, abban a pusztában, ahol sakálok tanyáztak, vagyis ahol minden ki van már egészen száradva, hiszen ez a kép ezt jelenti – ott igenis nőhet újra nádas és teremhet újra vízinövény, mert tóvá lesz a délibáb. Milyen más lenne délibábjaink kergetése helyett megint rátalálni az élő vízre, az éltető, jézusi vízre, ami az örök élet itala.
Végül még azt is olvassuk, hogy annak a helynek, ahova a megszabadultak érkeznek „…Jól megépített útja lesz, amelyet szent útnak hívnak. Nem jár azon tisztátalan, csak az Úr népe járhat rajta, bolondok nem tévednek rá. Nem lesz ott oroszlán, nem megy rá ragadozó vad, ilyen nem lesz ott található.” Ez a megszentelődés nagyszerű képe, ahol is egyértelművé válnak a dolgok, megszilárdul az emberbe épült igazság, és nem változik napról-napra, hogy mi is a jó és mi is a helyes. Hűségnek is lehet nevezni, és ne felejtsük el, hogy a „hit” szava, ami a görögben pisztisz, a latin nyelvben pedig fides, az nem csak hitet, hanem hűséget is jelent. Mert a hit a hűségben valósul meg, vagyis abban, hogy az út, amin járunk, szent út. Sem tisztátalanok, sem bolondok nem szoktak erre az útra tévedni. És ragadozó oroszlán sem jön szembe rajta, mert aki ezen jár, azt maga Isten őrzi a veszedelmek között. Jézus egy helyen keskeny útnak nevezi, és mi nevezzük most a veretes, reformáció korabeli szóval, ahogy az előbb is neveztük megszentelődésnek. Csöndes, de folyamatos előrehaladás ez, lelki növekedés, ami a legbiztosabb jele annak, hogy helyes úton járunk.
Segítsen bennünket a mi Urunk olyasmikre, amikre őnélküle, csak mi magunkban nem volnánk képesek. Van egy pár ilyen dolog az életünkben, és az ő szabadítása elvezet minket ezekből gyógyulásra. Segítsen arra is, hogy ahol száraz pusztaság van, mert kiégett minden, ott rátaláljunk az élő vízre, amit Jézus ad nekünk, hogy soha meg ne szomjazzunk többé. Aki ebből iszik, annak örök élete van, mondja Jézus. Nem lesz, hanem van. És segítsen végül arra is, hogy minden nap lépjünk előre, haladjunk a megszentelődés útján előre, nem pedig hátra. Növekedjünk, erősödjünk, tisztuljunk, mert ez az út az, ami őhozzá vezet minket. Így legyen. Ámen.
Imádkozzunk!
Köszönjük Urunk, hogy nem csak példát adsz nekünk Jézusban, akit követhetünk, hanem erőt is a megvalósításhoz, és így lehetségessé válik, ami magunkban lehetetlen volna. Köszönjük, hogy a kiégett szívekbe te adsz új hitet, életnek vizét, áldott Szentlelkedet. És köszönjük a lelki növekedés, a megszentelődés útját, ahonnan messze űzöd a ránk váró veszélyeket. Könyörülj rajtunk, hogy mindig láthassuk megnyílt lelki szemekkel a csodákat, amikkel életünket övezed. Ne engedd, hogy napirendre térjünk ezek felett, hiszen a te közelséged jelei. Segíts abban, hogy megjobbítsuk életünket, amikor te kincseiddel halmozol el és kiárasztod ránk gyógyító szeretetedet. Vigasztald a fájó szívűeket, állítsd talpra az erőtleneket, és tölts el mindnyájunkat Szentlélekkel, a Krisztus Lelkével, aki erőnek, szeretetnek és józanságnak Lelke. Ámen.
