Igehirdetés 2011. november 13.
A feledékenység hátrányai
Lekció: Zsolt. 107,1-16
Textus: Zsolt. 107,23-32
„Vannak, akik hajókon tengerre szálltak, munkájukat a nagy vizeken végezték. Ezek látták az Úr tetteit, és csodáit is a mélységes tengeren. Szavára forgószél támadt, fölemelték őket a hullámok. Égig emelkedtek, aztán a mélybe zuhantak, kétségbeestek a veszedelemben. Imbolyogtak, tántorogtak, mint a részegek, szinte eszüket is elvesztették. De az Úrhoz kiáltottak nyomorúságukban, és kiszabadította őket szorult helyzetükből. Lecsendesítette a forgószelet, elcsitította a hullámokat, és ők nagyon örvendeztek, amikor azok elsimultak s a vágyott kikötőbe kalauzolta őket. Adjanak most hálát az Úrnak szeretetéért, s az emberekkel tett csodáiért. Magasztalják őt a gyülekezet közösségében, és dicsérjék őt a vének gyűlésében!”
Imádkozzunk!
Istenünk, köszönjük az elmúlt hét ajándékait, eleségünket, ruhánkat és otthonunkat, és azt is, hogy amikor szükségünk volt rá, annyiszor megtapasztalhattuk már szabadításodat. Áldunk téged azért, hogy életünk bármilyen helyzetében, még a mélypontokon és az elveszettség állapotában is kiálthatunk hozzád, és te mindig hallod szavunkat. Segíts most világosan érteni, hol állunk és miben vagyunk, és azt is mutasd meg nekünk, hová akarsz innen tovább vezetni bennünket. Áldd meg ezeket a perceket égi erőddel, és bízd ránk azt az igét, amit te akarsz most hirdettetni közöttünk. Vegyél el tőlünk minden megszokást, az elbizakodottságnak írmagját is, és mindazt a rosszkedvet és önsajnálkozást is, ami lehetetlenné tenné, hogy igazán átadjuk neked a szívünket. A Jézus Lelkét kérjük tőled, közöld velünk, hogy megújulhasson a hitünk és éljünk általa. Ámen.
Igehirdetés
Mai vasárnapi zsoltárunk a felirata szerint „hálaadó ének nagy ünnepen”, de tartalma szerint nem kötődik közvetlenül egyik bibliai ünnephez sem, ezért ez egy mindig aktuális zsoltár. Egyetlen központi, refrénszerűen ismétlődő gondolata van, hogy Isten szabadító úr – és ezt valóban nem hallhatjuk elégszer. Itt ebben a zsoltárban négyszer ismétlődik egymás után ugyanaz a formula: először egy bajról, nyomorúságról van szó, amibe emberek jutottak, pusztában bolyongva úttalan utakon, a halál árnyékában sötétségben ülve, szenvedések közepette vagy éppen tengeri életveszélyben – de az Úrhoz kiáltottak nyomorúságukban, így folytatódik a dolog, aki pedig megszabadította őket – adjanak hát méltó módon hálát őneki a velük tett csodájáért.
Hatalmas ritmus ez, elfér benne az egész életünk. Jön egy baj, ami talán nagyon is súlyos, aztán az Úrhoz kiáltunk, mert nem tudjuk magunkat megmenteni, ő csodálatos módon megszabadít, mi pedig dicsőítjük őt. Bizonyára volt már okunk ilyesmire, és az sem lehetetlen, hogy éppen most aktuális, hogy hozzá kiáltsunk a mélységből. Mindenesetre járjuk végig ezt az utat lélekben, mert hatalmas lelki töltés és sok-sok bíztatás rejlik ezekben az igékben.
Kezdjük mindjárt a bajjal, ami érheti az embert. El lehet tévedni úttalan utakra, a pusztában, ahogyan halljuk – és ki ne tapasztalta volna már, hogy egyszer csak egyáltalán nem ott jár, ahol szeretne, hanem valami kietlen pusztában. Kerülhetünk szenvedésbe is, méghozzá elég sok okból, például mert nem úgy mennek az életünk vagy a családunk dolgai, ahogy azt szeretnénk. Nem ritka, hogy egy család élete egyszerre rendül meg egy családtag egészségi állapota terén és ugyanakkor még anyagilag is. Aztán tudjuk, eljöhet akár az elmúlás rettenete is, amint Dávid király mondja magáról, hogy „egy lépés van köztem és a halál közt” – és igen, az is lehet, hogy olyan bizonytalanná válik a lábunk alatt minden, ahogyan csak egy tengeren dobált kicsi hajó fedélzetén érezheti magát az ember. És ezek a bajok egy tekintetben nagyon is egyformák, hogy elszigetelnek minket, valahogy magunkra maradunk, mintha befalaztak volna. Sokszor évek is eltelnek, és még csak rendesen el sem tudjuk mondani senkinek, hogy mi bajunk is van az életünkkel, csak hordozzuk magunkban.
Nemrégiben hallottam ismerősöktől azt az igaz történetet, hogy valahol garázst építettek, és nem szakembereket, hanem jó barátokat hívtak segíteni. Aztán a dolog úgy alakult, hogy egész nap keményen dolgoztak, este pedig már sötétedéskor jutottak oda, hogy betegyék az ajtót a helyére – mire azonban észrevették, a házigazdát befalazták a garázsba, az ajtó kulcsát pedig nem tudták előkeríteni. Órákon át keresték a kulcsot, végül még a tetőt is kibontották, hogy valami ennivalót adjanak be, míg aztán valahogy nehezen megoldódott a dolog. Mosolygunk a helyzeten, pedig elég sokszor falazzuk be magunkat különböző dolgokba mi is. Néha a rosszkedvünkbe, a kudarcos önsajnálatunkba, aztán a hiúságunkba, hogy mindenképpen nekünk legyen igazunk, azt történjen, amit mi szeretnénk, talán az elérhetetlen vágyainkba, amik boldogtalanná tesznek – máskor meg a félelmeinkbe, vagy éppen egy igazságosztó, ítéletes szándékba – egyszóval, sok mindenbe. Jó lenne ma csendben megfogalmazni magunknak, ki mibe is falazta be magát, mi az ő „garázsa”, ahonnét nem tud kijönni, ahová saját magát lavírozta talán a vigyázatlanságával, talán az egetverő ambícióival, talán más egyébbel. És most az a kérdés, hogyan is jövünk ki onnan, ahova befalaztuk magunkat.
A zsoltár szerint az embernek kiáltania kell, éspedig Istenhez. Itt az imádságnak arról a formájáról van szó, amikor az egész szívünkkel fordulunk őhozzá, mert semmi más segítség nincsen. A pusztában eltévedt ember, aki nem tudja, merre is induljon, vagy a törékeny és süllyedező hajó fedélzetén részegként tántorgó, életét féltő ember valóban nem tehet mást. Ilyenkor újra megtanulunk imádkozni, éspedig úgy, hogy ott már nem valami naponkénti megszokásról van szó, hanem tényleg az egész lényünkkel kiáltunk Istenhez. Az ilyen imádságot azonban nem csak a halál közelében és nem csak a minket elborító szenvedés vagy szégyen vagy félelem idején lehet gyakorolni, mert Jézus maga bíztat minket arra, hogy egész szívünkkel, egész lelkünkkel, teljes elménkkel és minden erőnkkel szeressük az Urat. Ha megtanulunk újra így, ilyen komolyan és elszántan kiáltani hozzá, akkor egészen bizonyos, mert sok-sok példa ezt mutatja, hogy kezd leomlani mind a magunk építette többi fal is, amik egymástól is annyira elszigetelnek bennünket. Ilyen módon válik aztán valósággá, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint elhívottak, és a nagy rosszból meglepő módon valami nagy jó jön ki – mert a bajban megtisztulunk és immár egészen másként imádkozunk, mint addig.
Van Rilkének egy szép verse, amely az „Archaikus Apolló torzóról” szól. Leírja az antik görög szobor páratlan szépségét, amely még töredékesen is lenyűgöző, aztán az utolsó mondat váratlanul így hangzik: Változtasd meg életedet! Meghökkenünk a versen, nem ezt várjuk – holott az élet minden jelentősebb ténye valóban erre kellene minket sarkalljon – változtasd meg életedet. Hallunk egy szerencsétlenségről, hallunk egy természeti csapásról – mi pedig itt vagyunk sértetlenül – változtasd meg életedet! Látunk egy nagyszerű műalkotást, olvasunk egy igazán szép verset, hallunk egy nemes, emelkedett zenét – változtasd meg életedet! Kiszabadulunk a pusztából, ahol nem találtuk az utat, elmúlik fejünk felől a baj, a süllyedő hajó veszélye nincs már itt – változtasd meg életedet. Mai zsoltárunk is ezt mondja. Az Úrhoz kiáltottál nyomorúságodban és meghallgatott? Sokadszorra is megszabadultál? Még mindig nem süllyedt el alattad a hajó? – hát változtasd meg életed.
Ha azt kérdezzük, miért is szokott ez elmaradni, a válasz egyszerűen a feledékenység. Emberekkel csodák történnek, és egy év múlva már semmire nem emlékeznek, újra élnek bele a világba úgy, mintha mi sem történt volna. Pedig az események éppen azért történnek, azért esnek meg velünk, hogy azokat ne feledjük el, hanem tanuljunk általuk. Aki a saját életéből nem tanul, az a reménytelen eset kategóriájába tartozik. Más ember életét még figyelmen kívül hagyhatjuk, bár az okos ember abból is tanul. De a magunkéból nem tanulni tényleg túlontúl nagy luxus. Igaz, tanulni a legnehezebb dolgok közé tartozik, mert mindnyájan szeretjük ismételni kedvenc gyarlóságainkat lehetőleg ítéletnapig.
Egyszer egy idős emberrel beszéltem, akivel szóba jött, hogy a különböző felekezetek hogyan osztják el a Tízparancsolat törvényeit a két kőtáblán. Számára ez újdonság volt, részletesen elkérdezte, aztán csillogó szemmel megállapított, hogy ma megint tanulta valamit, pedig már elmúlt nyolcvan éves. Máig is emlékszem az örömére, ami megszégyenítő volt számomra, aki éppen akkoriban fásultan vettem az élet újdonságait. Tanulni életünk eseményeiből csak így lehet, szemben a feledékenységgel, megünnepelve és számon tartva mindazt, ami újdonságként ér bennünket. És ha tanulunk azokból, amik már megestek velünk, akkor nem fogjuk ismételni ugyanazokat a gyarlóságainkat, amik miatt mindig ott vagyunk, ahol már voltunk egyszer – mintegy körben járó élettel.
Isten szabadítása mindig méltó arra, hogy foglalkozzunk vele, inkább, mint a napihírek. Adjanak hálát szabadításáért. Adjanak hálát szeretetéért, amit irántunk gyakorol, a csodáiért, a végtelen nagy irgalmáért – amikor az ember eljut ide, a hálaadás öröméig, akkor az élete tulajdonképpen már beteljesedett. Pál apostolról halljuk, hogy tud hálát adni bőségben és szűkölködés idején egyaránt. Megtanultam, mondja magáról, hogy azokban, amelyekben vagyok, megelégedett legyek. „Tudok megaláztatni is, tudok bővölködni is; mindenben és mindenekben ismerős vagyok; a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel és a szűkölködéssel is. Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít.” (Fil. 4,11-13) Jó lenne eltanulnunk ezt az elégedettséget, ezt a készséget a hálaadásra. Ide azonban csak az jut el, akinek Krisztusban van hozzá ereje, mert ő tud nekünk gondolatokat adni, amikor üres a lelkünk, ő tud megvidámítani, amikor minden okunk megvan a szomorúságra, és ő tud erőt adni ahhoz, ami nekünk magunktól egyáltalán nem megy.
Bezárt életek, bajokkal körbefalazott életek mind kinyithatók, csak tanuljunk meg újra teljes szívből kiáltani. Az imádságában megújult ember kinyílik, erőt kap feladataihoz és rátalál a többiekre is. És nincs már messze tőle az örvendező hálaadás sem, amit el tud mondani Istennek és el tud mondani embereknek is. „Imbolyogtak, tántorogtak, mint a részegek, szinte eszüket is elvesztették. De az Úrhoz kiáltottak nyomorúságukban, és kiszabadította őket szorult helyzetükből. Lecsendesítette a forgószelet, elcsitította a hullámokat, és ők nagyon örvendeztek, amikor azok elsimultak s a vágyott kikötőbe kalauzolta őket. Adjanak most hálát az Úrnak szeretetéért, s az emberekkel tett csodáiért. Magasztalják őt a gyülekezet közösségében, és dicsérjék őt a vének gyűlésében!” Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk, légy áldott, hogy mi is úgy ismerhetünk már téged, mint aki szabadító Úr vagy. Nem csak népedet hoztad ki Egyiptomból, nem csak őket szabadítottad ki Babilonból, hanem szent Fiadat is kihoztad a halál mélyéből és minket is ki tudsz szabadítani minden bajból és minden nyomorúságból. Szabadíts ki minket hitetlenségünkből, hogy nem figyelünk rád és a magunk útját járjuk nélküled. Tegyél minket méltóvá szabadításodra, és segíts abban, hogy megtanuljunk újra egész szívünkkel hozzád kiáltani, szabadításodért minden erőnkkel könyörögni. Vedd el tőlünk a feledékenységet és taníts minket számon tartani nagy tetteidet. Imádkozunk egy emlékező családdal, akik egy esztendeje temették el az édesanyát és nagymamát. Szenteled meg szívüket és adj békességet az emlékezők szívébe. Kérünk a most következő presbiterválasztó közgyűlésünkért, hogy azokat állítsuk elöljáróinkul, akiket te akarsz ott látni, és akik szolgáló szeretettel hordozzák a te gyülekezeted ügyeit. Ámen.
