A feltámadó ember

Igehirdetés 2012. április 8. Húsvét I. nap

A feltámadó ember

Lekció: Ján. 20,19-29
Textus: Jel. 1,17-18

„Amikor megláttam, lába elé estem, mint egy halott, ő pedig rám tette jobbját, és így szólt: Ne félj, én vagyok az első és az utolsó, és az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.”

Imádkozzunk!

Istenünk, Urunk, köszönjük, hogy elhoztad számunkra ezt a mostani húsvéti ünnepet, és együtt örvendezhetünk a te hatalmas tetteidnek. A te szavadra lett a mindenség, tőled kapta életét, ami csak él, és te küldted az elárvult, bűnbe merült embervilághoz szabadító Krisztusodat. Köszönjük, hogy itt lehetünk most nyugodtan és békésen a te színed előtt. Engedd átélnünk a csodát, amit Jézusunk első tanítványainak is megadtál, hogy a feltámadott Krisztusban te magad eljössz és megállasz a középen. Szégyenkezve bevalljuk, hogy sok kételkedés és hitetlenség van még mindig a szívünkben, amit egyedül te magad tudsz eloszlatni személyes jelenléteddel. Őrizz meg minket attól, hogy magunkat istenítve lélekben távol maradjunk tőled, holott te eljössz azokhoz, akik téged szeretnek, és saját Lelkedet közlöd velük. Állj meg most itt a középen, és mondd a te késői tanítványaidnak is azt, amit az első húsvétkor is mondtál: Békesség néktek! Köszönjük, hogy amikor te ilyet mondasz, meg is adod azt a békességet. Ajándékozz meg minket ezzel, kérünk. Ámen.

Igehirdetés

Jézus feltámadásának titkáról keveset tudunk. Éppen csak annyit, amennyi a követőinek megváltozott életében tükröződik, ahogyan erről az evangéliumok beszámolnak. Ez azonban egyáltalán nem kevés, hiszen ők a Feltámadottal találkozva, előtte arcra borulva békességre, sőt üdvösségre jutottak, és ennél többre nekünk magunknak sincs szükségünk.
Merítsünk hát új hitet most mindnyájan abból a híradásból, amikor a rettegő tanítványok között egyszer csak megállott középen az Úr, ragyogó, feltámadott testében, és hogy milyenek is látták őt az első keresztyének, arról fogalmat vehetünk a patmoszi látnok, János Jelenéseiben. „Feje és haja fehér volt, mint a hófehér gyapjú, szeme, mint a tűz lángja; lába hasonló volt a kemencében izzó aranyérchez, hangja olyan volt, mint a sok vizek zúgása, jobb kezében hét csillagot tartott, szájából kétélű éles kard jött ki, és a tekintete olyan volt, mint amikor a nap teljes erejével fénylik.” (Jel. 1,14-16)
Nem csoda, hogy egy ilyen lény előtt János úgy leesett a földre, vagyis áhítattal és imádattal arcra borult, mint akiben semmi saját élet nincs már. Tamásról is azt olvastuk, amikor az ajtók zárva voltak, Jézus mégis megállt a középen, hogy látva Jézus feltámadott testén a sebek helyeit és hallva az ő személyesen neki intézet szavait így kiáltott fel: Én Uram, és én Istenem! Sem a tanítványok, sem Tamás maga nem maradt a régi, ezek az emberek megrendültek, és életük alapjaiban újra rendeződött. Jézus feltámadása őket is új életre támasztotta fel. Ezért nyugodtan mondhatjuk, hogy a feltámadott Jézussal találkozott ember más, mint a többiek, és más, mint ő saját maga is volt a találkozás előtt. Mi történt ezekkel az emberekkel?
Mindenekelőtt az, hogy rádöbbentek, a feltámadott ugyanaz, mint aki a kereszten is szenvedett. Ez Tamás élményében egészen középponti jelentőségű, de a Jelenések patmoszi látnoka is azt hallja: Halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai. Mindez azért fontos, mert így értjük meg, milyen is lesz a mi magunk feltámadott teste: életünk summázatát fogja tartalmazni. Ahogy Jézus földi életének az volt a lényege, hogy szenvedett, sebeket kapott, kezét-lábát átszögezték, és mi az ő sebeivel gyógyulhatunk meg (És. 53,5), úgy a mi feltámadott testünk is azokat a jegyeket fogja majd magán viselni, ami e földi életünk legjellemzőbb összefoglalása lehet. Testünk feltámadása azt jelenti, hogy jön velünk az örökkévalóságba mindaz, amit e testben cselekedtünk, ahogyan Jézussal is ment élete summázata: az, hogy szenvedett, sőt leginkább az, hogy hogyan szenvedett. Amikor Tamás, még hitetlenségében éppen a sebek helyét kívánja újaival megtapogatni, akkor lélekben akaratlanul is a lényegre tapint, mert minden létező emberi élettel kapcsolatban tényleg az a legfontosabb, hogy ki hogyan szenved, mit ért meg a saját bajaiból, és az erkölcsi növekedésében hova jut a saját szenvedései által. Mert a sebek arra vannak, hogy az embert felébresszék és a lényében magasabb szintre emelhessék. Jézust e földi szenvedéseinek sora oda emelte, hogy imádkozzon kínzóiért a kereszten.
Ezért nem lehet elmenni az ő szenvedései mellett, ezért fontosak azok a sebek. Ezért mondhatjuk azt, hogy bárki, aki semmibe veszi azokat a szenvedéseket, és úgy él, úgy cselekszik, úgy beszél ezen a világon, mintha azok a sebek soha nem is lettek volna, az valójában menthetetlen. Mit lehet ugyanis hozzátenni ahhoz az emelkedettséghez és erkölcsi magaslathoz, amit Jézus kínzóiért mondott imája megtestesít? Ki tud ennél magasabbra jutni az asszonytól születettek közül? Szabad-e ezt emberfiának semmibe venni, s úgy tenni, mintha ez soha meg nem történt volna, mintha ő nem járt volna itt a földön miköztünk? Szabad-e a golgotai keresztet bagatellizálnunk? Nem ítéljük ezzel az érzéketlenséggel magunkat örök szellemi homályra, a szenvedélyeink útvesztőire, a világ kilátástalan, anyagias jövőtlenségére? Vajon nem a Jézus sebeinek semmibe vételéből fakad-e az is, hogy az emberek folyton készek megindokolni és megmagyarázni vétkeiket, de megbánni és elhagyni azokat már nagyon ritkán? Így aztán forog a világ a maga „keserű levében” – ahogy Vörösmarty fogalmazza állapotunkat – de „annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől” sajnos nem tisztul meg még a rengeteg „vihar hevében” sem, amik pedig mondhatatlan számban érték már az embert, amióta csak életünkre eszmélni tudunk. Az a világtörténelem, ami a Jézus sebeit semmibe veszi, szomorú diagnózis csupán, hatalmas hömpölygés az évezredeken át, olyan ecce homo, ami azt mondja: ilyen az ember önmagában. Vérontásra vérontás, kiszipolyozásra kiszipolyozás, reménytelenségre új reménytelenség.
Hát ezért nagy dolog, hogy már kétezer éve is voltak, akik a Jézus sebeit látva így kiáltottak fel: Én Uram, és én Istenem! És le tudtak esni a földre, imádattal leborulva előtte, akiről azt látták, hogy feje és haja fehér volt, mint a hófehér gyapjú, szeme pedig olyan volt, mint a tűz lángja. Ők azok voltak, akik nem mentek el a Krisztus keresztje mellet érzéketlenül.
A feltámadott Jézussal találkozott emberekről továbbá azt is halljuk, hogy az ő körükben Jézus a középre állt. Ez az apró közlés akár el is sikkadhat a húsvéti történet sodrásában, pedig nagyon fontos mozzanat. Mert a középső hely őt illeti, senki mást. Számára minden egyéb hely méltatlan. Ha ő nem az első helyen van az életünkben, akkor sehol sincsen. Amikor őt a második vagy harmadik helyre tartjuk csak méltónak, az elsőt, a legfontosabbat pedig fenntartjuk valami másnak, vagy valaki másnak, akkor őt igazából száműzzük az életünkből. Mert a Feltámadott vagy a középen állhat meg, vagy pedig sehol.
Ne felejtsük el, hogy a romboló lelki-szellemi erő is mindig az életközpontot veszi célba, ő nem a perifériákon támad. Pontosan azt akarja, és milyen sokszor el is éri, hogy a fő helyen valaki más legyen, ne Jézus. Legyen ott példának okáért a szerzés, a gyarapodás, mint egyetlen mai élet-értelme, és ha marad mellette még hely és idő, akkor másod vagy harmadfokon akár vallásos is lehetsz. Legyen életedben fő helyen, középen a nárcisztikus, nagyra nőtt éned, amely hiú és érzékeny és erői szerint megtorolja a bántásokat, mert neked igazad van, nem hagyhatod magadat, meg kell mutassad, te is vagy valaki. Legyen életedben középen bármi magadból vagy más valamiből épített bálvány, és ő már nem jöhet el hozzád, és nem állhat meg a középen. Úgyhogy emberek valóban elmennek szomorúan, mint a gazdag ifjú tette, mert volt valamijük, amit fontosabbnak találtak, mint a világ Megváltóját és az üdvösséget, amit ő hozott.
Pedig ez a Jézus, aki középre állhat, békességet hoz, és így is köszönti tanítványait. A bibliai békesség szóról jól tudjuk, hogy az üdvöt, üdvösséget is jelent, nem csak háború mentes időszakot. A középre álló Jézus az élet és az emberi személyiség kiteljesedését hozza. Nem elvenni akar tőled, nem megszegényít, hanem kiteljesít. Úgy szervezi újjá az emberi életet, hogy az rálel igazi gazdagságára. De csak akkor, ha középen állhat, és ha nekünk kell az a békesség, amit ő hoz. „Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek. Nem úgy adom, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen.” (Jn. 14,27)
Ez a különös toldalék, hogy „ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” valójában azt jelenti, ne izguljatok, hogy lemaradtok valamiről is. Nem kevesebb lesz az életetek az én békességem által, hanem több. És ezt már nagyon sokan megtapasztaltuk, hogy ez pontosan így is van.
Az a Jézus, aki középen megállhat, az előtte arcra eső Jánosnak vállára teszi a jobb kezét, és azt mondja neki: „Ne félj, én vagyok az első és az utolsó, és az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.” Ezekben a szavakban tulajdonképpen teljesen újra alapozódik az emberi élet, és nekünk éppen erre is van szükségünk. A lélektan a maga modern kutatásaival ma már eljutott oda, hogy kimutatta, az ember énje, én-képe a testképében van megalapozva. Ez azt jelenti, hogy amilyen élményeink és tudásunk van a saját testünkkel kapcsolatban, ami ért bennünket gyermekkorunktól fogva, az messzemenően kihat a lelkünkre, arra, hogy kinek-minek is tartjuk magunkat, és hogyan élünk. Fölfedezték például, hogy kora gyermekkori mozgáskoordinációs hiányosságok később diszlexiához, diszgráfiához vagy diszkalkuliához vezethetnek, ezért is van pl. a mi református óvodánkban külön fejlesztő szoba speciális játékokkal és fejlesztő tornaszerekkel, amikkel, és hozzáértő fejlesztő pedagógussal persze, idejében korrigálhatóak és megelőzhetőek ezek az említett, később megjelenő hiányosságok. Mert az ember testképében van megalapozva az én-képe, vagyis mindaz, ami már megtörtént velünk, a múlt hatalmas erővel formálja azt, amit a lényünknek tekinthetünk.
A Feltámadott azonban kinyit számunkra egy olyan új dimenziót, amit mi sem magunknak, sem egymásnak kinyitni nem tudunk, amikor újra alapozza az életünket. Ezt mondja ugyanis, hogy én vagyok az első és az utolsó. Ami azt jelenti, hogy lehetnek nekünk sebeink, lehetnek lelki zúzódásaink, lehet rossz természetünk, lehetnek sajnálatos torzulásaink, kaphattunk komoly sebeket akár a saját családunkban, az immár teljesen és végérvényesen megváltoztathatatlan gyermekkorunkban, mégsem ezeké az „első szó”. Én vagyok az első, mondja Jézus. Aki ezt valóban megérti és örömmel elfogadja, annak újraalapozódik az élete őbenne. Akarod-e, hogy életednek új alapja legyen, az eddigi roncsolt és bizonytalan alapok helyett, a saját múltad helyett végleges és erős kőszikla, amin nem dől már össze a házad? Hát ő szólít most téged, minden betegségeddel és önmagaddal való elégedetlenségedben, és erre emlékeztet: nem te magad vagy az első, hanem ő. Lényedet nem csak a múltad, a lezajlott események határozhatják meg immár, hanem az ő feltámadott, dicsőségesen ragyogó lénye, akinek olyan a szava, mint a sok vizek zúgása.
És ő azt is mondja neked ma, hogy ő az utolsó. Vagyis nem a betegségé, nem a visszafordíthatatlan öregedésé és nem a kórházé és nem a belőled kiálló csöveké, és nem a fekete megsemmisülésé az utolsó szó. Tudom, az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felet megáll, mondja Jób, és amikor e testemet megrágják, e testemből látom meg az Istent, akit magam látok meg magamnak, az én szemeim látják meg, nem más. (Jób 19,24-26) A húsvéti Jézus ezt így mondja a Jelenések könyve látnokának: „Halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.” Igen, övé az utolsó szó, mert nála vannak a halál és a pokol kulcsai. Ő az, aki halott volt, de íme, él, immár örökkön-örökké. Életünknek őbenne nem csak új alapja, hanem új célja és új távlata is lesz. Ő, az eljövendő határozza meg immár, ki is vagyok én, mit is teszek és hogyan is élek. Hát ezt jelenti az, hogy ő az első és ő az utolsó, és ő valóban kezében tartja még a halál és a pokol kulcsit is. Micsoda evangélium! Krisztus győzött, és vele együtt mi is győzünk halálon és poklon is.
Ő mondta azt ma neked és nekem, hogy ő ugyanaz, mint aki a kereszten szenvedett. El ne menj érzéketlenségedben az ő sebei és az ő szenvedése mellett, mintha mi sem történt volna, mert akkor senki nem segíthet rajtad többé ezen a világon. Változtasd meg életed, mert ő így szenvedett, és engedd, hogy magad is végre megértsed szenvedéseidet és belőlük a legjobb következtetéseket levonjad. Add át neki a középső helyet, aki erre egyedül méltó, és ő elhozza neked az ő békességét, a te üdvösségedet. És engedd ilyen módon, hogy életedet saját magával újra alapozza, mert akkor lesz a te életed is örök és végleges. Ámen.

Úrvacsoraosztás