Igehirdetés 2014. június 15.
A gonoszt jóval győzd meg
Lekció: Lk 9,46-56
Textus: Rm 12,21
„Ne győzettess meg a gonosztól, hanem a gonoszt jóval győzd meg.”
Imádkozzunk!
Jóságos és emberszerető Istenünk, köszönjük, hogy te jót gondolsz rólunk, emberekről, pedig azt is tudod, hányszor szólunk és cselekszünk úgy, hogy magunk sem tudjuk igazán, milyen lélek is lakik bennünk. Így rongáltuk már olyan sokszor tudatlanságunkkal és a magunk iránti elfogultsággal a létezést, amit pedig te eredetileg szépnek és jónak teremtettél. Látod, most is hozzád jövünk vigasztalásért és még inkább azért, hogy egész valónkban megtisztíts minket. Bocsásd meg, hogy miközben egymás hibáit világosan és élesen látjuk, a magunkéi igazából nem is foglalkoztatnak. Segíts abban, hogy ez fordítva legyen. De kérünk arra is, azért vigyázz ránk az önvizsgálat idején, és ne engedd, hogy belekeseredjünk gyarló és tehetetlen mivoltunkba, hogy elveszítsük a hitet és egészen feladjuk az igyekezetet. Jöjj el Szentlélek, árvák vigasztalója és erőtlenek gyámolítója, és tedd számunkra világossá és érthetővé az örök igét, hogy valóban új teremtés lehessen mindenki, aki csak Krisztusban van. Őérte kérünk, hallgass meg imánkban, és tedd áldottá a nyugodalom napjának áhítatos és szent óráját. Ámen.
Igehirdetés
Kevés dolog van, amiben annyira egyetértenénk, mi emberek, mint az, hogy a világban jelen van a rossz. Bosszankodunk éppen eleget, aztán néha félünk is, meg szomorkodunk, mikor mi adódik, és mindezekre rendszerint meg is van a jó okunk. Hitünk alapján állva azonban mégis nyugodtan mondhatjuk, hogy maga Isten, aki mindig volt és mindig lesz, akiben nincsen keletkezés és nincsen elmúlás, nem rosszal felel a rosszra, hanem nagyon gyakran jót állít szembe a rosszal. Itt van mindjárt a türelme, ami a világon a legmegfoghatatlanabb dolgok közé tartozik. Nem mindig értjük igazán, miért nem tesz rendet, miért nem üt oda bizonyos esetekben, holott szerintünk arra már régen megérett volna a helyzet. De ő türelmesen vár, és annyi, de annyi új lehetőséget ad nekünk, embereknek, hogy sokszor kénytelenek vagyunk magunkat elszégyellni. Isten jót állít szembe a gonosszal.
És pontosan ezt tette az is, aki hozzá a legközelebb volt, amikor a golgotai kereszten a világ minden gonoszságával és szennyével a szelídségét szegezte szembe. Ő, a Szenvedő Igaz úgy győzte le a legsötétebb lehúzó erőket, hogy szidalmaztatván viszont nem szidalmazott, nem fenyegetőzött, hanem hagyta az igazságosan ítélőre. (1 Pét,2,23) Lukács evangélista pedig rálelt arra a hagyományra, amit meg is írt evangéliumában, hogy azon a sötét napon még a kivégző osztag parancsnoka, a római centúrió is azt kellett mondja, dicsőítve Istent, hogy ez az ember igaz volt. (Lk 23,47) Nyilván neki is tudomására jutott, hogy Jézus ott azokért imádkozott, akik őt keresztre feszítették.
Ha ma ilyesmit látunk, hogy valaki a gonosszal jót állít szembe, az mindig megrendít, és talán mélyen el is gondolkodtat, mert erre valóban csak az képes, aki erkölcsi tekintetben magasan fölötte van a többieknek. Nem így élünk, nem ilyen az emberi természet. Ez isteni minőség, ez őrá vall. Ezt valóban csak az ő Fia, aki a legközelebb volt őhozzá az emberek közül, a Páratlan tudta ilyen kristályosan és tisztán végbevinni. Érezzük is, hogy nekünk is ezt kellene tennünk, éspedig éppen a legfűtöttebb, legfeszültebb helyzetekben, amiket olyan gyakran elrontunk és tovább rongáljuk a világot, rosszat hozzátéve a rosszhoz, holott a szívünk mélyén magunk is tudjuk, hogy az ember akkor érzi magát igazán embernek, ha képes önmaga fölé nőni.
Azért nagyszerű könyv a Szentírás, mert ebben fehéren-feketén le van írva, hogy maguk a tanítványok is egy bizonyos frusztrált, dühödt pillanatban legszívesebben azt szerették volna, hogy tűz szálljon alá az égből a samáriai falura, ahol nem fogadták be őket éjszakai szállásra, mikor ők Jézussal együtt Jeruzsálembe mentek. Ennyire őszinte könyv ez, amely még a tanítványok esetében sem a „mundér becsületét” védi, amit pedig az egyház olyan gyakran tesz, amikor próbálja a legszebb képét mutatni a világ felé – hanem szembesít a példájuk által minket, mai tanítványokat is igazi valónkkal, mert hát nekünk is azt mondja az ige: Bizony, nem mindig tudjátok, milyen lélek lakik bennetek!
A lélektan ezt úgy fogalmazza, hogy a cselekedeteink bizonyos része egészen a tudattalanunk vezérlete alatt megy végbe. Hangulatok és érzelmek döntenek olykor egészen fontos, nagy kérdésekben is, és az emberek utólag sokszor meg sem tudják értelmesen indokolni, legfeljebb mesterkélten és nem egészen korrekt magyarázatokkal, hogy bizonyos helyzetekben miért pont azt mondták, vagy miért éppen azt tették, amit tettek. Mert az érzelmekre nincs magyarázat, azokat nem kell magyarázni – ezt éreztem és kész, hányan hivatkoznak erre. És ezért néz ki úgy a világ, ahogyan kinéz. Bizony, pontosan így áll a helyzet, hogy igen sokszor nem is tudjuk, miféle lélek lakik bennünk, aminek engedünk, és legtöbbször már csak a visszafordíthatatlan következmények beszélnek arról, mi is történt valójában. Mert értelmes, komoly és becsületes magyarázat nincs, csak érzelmekre és hangulatokra hivatkozás. Ezért is fontos, hogy ezen a vasárnapon azon gondolkodjunk együtt, mennyire is élünk mi így, lelki-szellemi értelemben félálomban, mennyire is uralkodik rajtunk a saját tudattalanunk, és ha ez így van, vajon hogyan juthatunk el oda, hogy megtanuljunk Istenünk módján jót szembeállítani a rosszal, vagyis a gonoszt jóval győzni meg.
Kezdjük talán mindjárt saját magunkon, tehát azon a sok rosszon, amit magunkban is megtalálhatunk. Megbánás, rosszkedv, önvád és gond, aztán üresség vagy éppen valami kényszeresen belülről ránk támadó gonosz gondolat – hogyan lesz ezek helyén egészséges, szép és harmonikus létezés? Pedig eszünkbe juthat a gyermeknevelés egyik alapvető tapasztalata, amikor a járni tanuló kisgyermek elesik és megüti magát. Rendszerint sírásra fakad ilyenkor, nagyon sajnálva magát, egészen addig, amíg a szülője – ha elég okos és értelmes – el nem tereli a figyelmét valami mással. Innét származik a felkiáltás: „Nézd csak, ott repül a kismadár!” – amit elég sokan alkalmaztak már nem is kevés sikerrel. Mert ha akad valami más, mint a saját bajom, akkor már nem is fáj olyan nagyon az a megütött térd vagy könyök. Ez a felnőtt életben azt jelenti, hogy amint akad valami hasznos és értelmes tennivaló, amit lelkesen, odaadással tud valaki végezni, már nem azzal lesz elfoglalva, hogy szubjektíve miként érzi magát, és ezen belül esetleg milyen agyrémek gyötrik, hanem a tárgy fogja lekötni, aminek a figyelmét szentelte, és aminek a formálásával, alakításával el van telve, és ami így lefoglalja idejét és élete energiáját. Mert a rossz és a jó között nagyon gyakran ott az üresség, amit ha nem töltünk be idejében jóval, akkor vákuumként beszippantja oda a félelmet, a gondot, a megbánást és a rosszkedvet. Éppen úgy, mint a jézusi példázatban hallunk erről: amikor a gonosz lélek kimegy az emberből, odahagyja egy időre. De aztán visszamegy, és a házat kisöpörve, ám üresen találja. És itt az „üres” szó nagyon fontos. Akkor magához vesz hét másik lelket, magánál gonoszabbakat, és annak a háznak utóbbi állapota gonoszabb lesz az elsőnél. (Mt 12,45) Hiába volt kisöpörve, hiába volt felékesítve. Ha az ember szívében nem Isten Szentlelke lakik, lakozik majd ott nála alantasabb lélek. Olyan, amiről nem is tudjuk, hogyan is került oda – „nem tudjátok, milyen lélek lakik bennetek.”
Vagyis még a saját magunkban lakó rosszal is a jót kell szembe szegezni, mert hiába küszködünk a rosszal, az akkor is csak rossz marad. Egyedül az segít, amint hozzákezdünk a jó és helyes dolgok cselekvéséhez, éspedig minél hamarabb, minél lelkesebben és odaadóbban, minél komolyabban és elszántabban. Még az sem mindegy, hogy milyen gondolatokat tűrünk meg magunkban, tehát miről elmélkedünk, vagy, ahogyan azt manapság mondani szokás, miről „filózunk”. Ezt olvassuk az igében: Továbbá atyámfiai, amik csak igazak, amik csak tisztességesek, amik csak igazságosak, amik csak tiszták, amik csak kedvesek, amik csak jó hírűek, ha van valami erény, és van valami dicséretes dolog, hát ezekről gondolkodjatok! (Fil 4,8) Ez azt jelenti, hogy amikor az embert rossz gondolatok gyötrik, az azért van, mert nem ismeri, vagy ismeri ugyan, de nem vette még komolyan az apostoli intést, hogy az ember dolga, sőt, kifejezetten a felelőssége is, hogy mit állít „filózása” fókuszába. A gonoszt jóval győzd meg – még magadban is. Értelmes, hasznos tevékenységet, érdemes célt találni, azt komolyan venni és azért komolyan, odaszántan dolgozni – sőt még gondolkodásunk középpontjába is tisztességes, tiszta és kedves dolgokat állítani – és akkor nem jut majd hely és idő a lehúzó, negatív érzéseknek és gondolatoknak.
De mit kezdjünk a rosszal, a gonosszal akkor, ha más emberben találkozunk vele? Ez néha bántó dolog, mert így, vagy úgy akár a kárunkra is lehet – máskor viszont éppen kapóra jön, hogy a saját gyarlóságainkkal való szembenézés helyett megvan a módunk újjal mutogatni mások fogyatkozásaira vagy éppen vétkeire. Amikor ezt tesszük, az mindig nagyon szomorú, mert, ahogy Németh László mondja, aki másokat vádol, az maga szökésben van. Igen, ez pontosan így áll – hiszen a Római levélben is azt olvassuk, hogy „menthetetlen vagy, ó ember, bárki légy, aki ítélsz – mert amiben másokat megítélsz, azokat te megad is úgy cselekszed”. Ez persze nem tartalmilag értendő szó szerint, hiszen mindenki más és másban vét, hanem úgy, hogy aki ítél, az rendszerint maga is elmarasztalható, ha mindjárt valami más dologban is, mint akit ő maga megítélt.
Itt a teendőnk pontosan abban áll, hogy tükörként kell felvennünk mások gyarlóságait, amik arra emlékeztetnek minket, hogy nekünk is keményen meg kell vizsgálnunk magunkat, ugyan mi magunk hol és miben kellene növekedjünk. Amikor mások fogyatkozásai ötlenek a szemünkbe, akkor a gonoszt úgy tudjuk jóval meggyőzni, ha nem velük, hanem sokkal inkább magunkkal néznünk szemben, és ebből, ha valóban képesek vagyunk rá, nagyon jó gyümölcsök teremnek majd. Lesz belőle belátás, lelki növekedés és főleg méltányosság, ami nem azonos a bűn elpalástolásával. Méltányos az, aki a másik ember önzésében a sajátjára ismer, és ezért nem őt vádolja immár, hanem saját magát veti a tanulság alapján önkorlátozás alá. Kérdezhetné persze valaki, hogy nem járulunk-e hozzá ilyen alapállással embertársaink elpimaszodásához – de ha hívő emberek vagyunk, akkor tudjuk, hogy nem a mi dolgunk mások megváltása, az már megtörtént. Ha ők nem élnek azzal, mi legfeljebb emlékeztethetjük őket erre, de senkit erőszakkal be nem tuszkolhatunk az üdvösségre, senkit meg nem igazíthatunk akarata ellenére. Akkor hát mit tehetünk velük kapcsolatban? Egyet, de az nagyon fontos: hihetünk abban, hogy a helyes élet jó példája elvégzi majd a maga munkáját, és a prófétalelkek – ahogy meg van írva – engednek a prófétáknak. (1 Kor 14,32) Ahol kimondják Isten akaratát, hitelesen, életnek beszédét tartván eléjük (Fil 2,16), ott majd lesznek, akik Isten akaratát megértik és meg is cselekszik.
Ezzel el is érkeztünk az utolsó nagy témánkhoz: mit kezdjünk a világban lévő rosszal? Hogyan győzzük meg jóval a gonoszt ott, ahol nyilván látjuk a működését társadalmi folyamatokban, igazságtalan intézményi struktúrákban, törvények és nyilvánvalónak tekintett un. „európai értékek” által biztosított rablásban, erősebb nemzeteknek a periférián lévők iránti kíméletlen kiszipolyozásában? Ezekben a nemzetközi, sőt világméretű dolgokban tudomásul kell vennünk, hol vannak a személyes határaink, mi az, ami ránk vár, mint megoldandó feladat, és mi az, amit már nem ránk bízott a történelem Ura. Mainapság sokkal többet tudunk egymásról a világ országaiban, mint régente, a kommunikáció olyan gyors, és látszólag mindenre kiterjedő, de legtöbbször éppen a legfontosabb információk nem jutnak el hozzánk, egyszerű emberekhez. Titkos tanácskozásokat tartanak rólunk, de nélkülünk, mégis azt hisszük, hogy mindent tudunk, és mindent jól tudunk. Ezzel szemben nagyon is keveset tudunk, és az sem biztos, hogy amit tudunk, azt jól tudjuk. A világ kérdéseiben is sokan választják ezért dühödten az ítéletmondást, a hangos szót, de ennek hatékonysága nagyon is megkérdőjelezhető. Van az Ószövetségben egy igen fontos ige, ami így hangzik: Aki hisz, az nem fut. (Ézs 28,16) Ez ott és akkor azt jelentette, hogy aki hisz abban a „drága szegelet-kőben és erős alapban”, amit az Úr Sionban „tett le”, vagyis Isten szövetséges hűségében, mert ezeknek a szavaknak környezetében hangzik el ez az ige – az nem fut, nem menekül a babiloni sereg elől Egyiptomba. Ma pedig ez azt jelenti, hogy többre becsülöm Istenem oltalmát és a benne való hitemet bármilyen nemzetközi diplomáciai sikernél, amiből valljuk meg, kevés is van, hiszen a világot valójában kemény anyagi érdekek kormányozzák. Aki hisz, az nem fut – tehát van türelme kivárni az időket, amiket elhoz majd úgyis a történelem Ura a maga idejében. Nyilván meg kell tennünk a világban lévő gonosz legyőzéséért mindent, ami a személyes hatósugarunkba esik, de ne áltassuk magunkat – ráolvasással, hangoskodással nem megyünk messzire. Sokan azt hiszik, minél radikálisabban beszélnek, annál igazabbak – pedig csak a saját lelkükből ventilálják a sok felgyűlt dühöt és frusztrációt. Még a beszédre is érvényes: aki hisz, az nem fut – mert van belső, szívbéli bizonyossága. Tudja azt, hogy aki útjára indította a nagy világfolyamatot, az nem hagyta azt magára, mert szereti a világot és fontos neki az ember, és mindazt értéknek tekinti, amit csak az ember létrehozott. Jónás erről felejtkezett el, amikor kárörömmel várta Ninive pusztulását. Az Úr így kellett megpirongassa: Te sajnálod a tököt, amiért nem fáradtál, és amit nem neveltél, s amely egyetlen éjszaka felnőtt és egy nap alatt elszárad. Én pedig ne szánjam a nagy várost, amelyben több van tizenkétszer tízezer embernél, és sok egyéb élőlény is van? (Jón 4,10) Isten tehát jó szándékkal néz a még meg nem tért emberekre is, akik pedig már igyekeznek megjobbítani útjaikat, mert tőle elfelé menőkből felé közeledőkké lettek, azokat külön szeretettel szemléli, és gyengéd szeretettel oltalmazza. Aki hisz, az nem fut, mert van már bátorsága magát egészen őrá bízni, magában pedig semmit nem reménykedni.
Isten végtelen nagy türelme a pozitívum, ami minden dolog igazi alapja. Amint ezt megértjük és igazán komolyan vesszük, képesek leszünk majd jót szembeállítani a gonosszal, akár magunkban, akár a másik emberben, akár pedig a világban találkozunk vele. Eljutunk oda, ahova Jézusunk akar minket vezetni, hogy az ő módján, az ő szeretetével, Szentlelkének erejével a gonoszt mi is jóval győzzük meg. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Köszönjük Urunk végtelen nagy türelmedet, amivel újabb és újabb lehetőségeket kínálsz fel nekünk, hátha megjobbítjuk életünket. Segíts minket, hogy ez felébresszen és megtérésre indítson bennünket. Imádkozunk az érettségi előtt álló diákokért, és a most következő nyári szünetben minden gyermekért, óvd meg őket minden veszélytől és adj nekik testi-lelki növekedést és jó egészséget. Imádkozunk az elaggottakért és a betegekért, hogy erőt és vigasztalást kapjanak. Áldd meg most következő hetünket lelki békességgel, és áhítatos, rád figyelő jó szívvel. Ámen.
