2005. december 25.
dr. P. Tóth Béla
A karácsony fénye
Lekció: Lukács 2,1-17
Textus: Lukács 2,9/a,Titus 2,11-13
“És az Úr angyala megjelent nekik, és körülragyogta őket az Úr dicsősége.”
“Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, ami arra tanít bennünket, hogy megtagadva a hitetlenséget és e világ kívánságait mértékletesen, igaz módon és szentül éljünk a jelenvaló világon, várva a boldog reménységet, hogy megjelenik a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsősége.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk! Köszönjük az első karácsony csodáját, a testtélételt. Az örök és láthatatlan értelem, a teremtő ige emberré lett Jézusunkban, ő érte adunk hálát és mondunk most dicsőítést te neked. És köszönjük ezt a mostani karácsonyt, az ünneplést, a család és a gyülekezet örömét, az ajándékokat és azt, hogy megajándékozottak vagyunk az életnek igéjével, Krisztussal. Imádkozunk ennek az ünnepnek megszenteléséért, és azokért a testvéreinkért is, akik betegek, megszomorodottak vagy kórházban vannak, hogy ők is megtapasztalhassák megújító, helyreállító szereteted erejét. Legyen áldásod ünneplésünkön, az ige hirdetésén, hallgatásán és úrvacsorai közösségünkön, Megváltó Jézusunkért.
Ámen.
Igehirdetés
Ha felidézem életem első karácsony-élményeit és azon gondolkodom, mi volt azokban a napokban, azokban az órákban a rendkívüli, akkor arra jutok, hogy számomra a karácsonyt kisgyermek koromban a fények tették karácsonnyá. Lehet, hogy más is így volt ezzel valamikor és nincs is ebben az élményben semmi különleges, de valóban így él bennem mind a mai napig az igazi karácsony – ragyogó fényesség formájában.
Ott volt ez a ragyogás az először édesanyám szájából hallott karácsonyi történetben, amit az előbb Lukács evangéliumából is felolvastunk. Fény az éjszakában, a betlehemi pásztorok feje felett megnyílik az ég és egy másik világ ragyogása tör be a földi élet megszokott fényei közé. Az Úr dicsősége körülvette őket! És ott volt ez a fény számomra a feldíszített karácsonyfán, a gyertyák és a díszek csillogásában is, aminek jelentését akkor még aligha kutattam, csak álltam és alig győztem nézni boldog szívvel a megszokottól nagyon is eltérő, a másfajta fényeket hozó karácsonyfát.
Aztán elmúlt az ünnep és jöttek megint a hétköznapok, de már ott volt ez a szép emlék a szívemben és lehetett várni egy éven át, hogy majd megint megpillanthassam azokat a különös, másfajta fényeket, amik – és a szívemmel éreztem ezt – egy másik világ hírnökei. Alighanem ilyen epizód-rövidségű dolog volt maga az eredeti Krisztus-esemény is az emberiség számára a történelemben. Hömpölyögtek az évezredek az első dinasztiák előtti időktől a birodalmak tündöklésén és bukásán át mind a mai napig, és az a rövidke három év, amíg a Betlehemben született vidéki tanító Isten országáról beszélt az embereknek, valóban csak néhány percnek számít az évezredek sodrásában.
Mégis, az a felvillanó fény, a felragyogó isteni dicsőség ott a betlehemi éjszakában ma is a legszebb reményünk, életünk igazi iránypontja, amihez képest minden más fény ebben a világban jelentéktelen dolog. Az apostol is így kiált fel, elragadtatott hangon, amikor erről beszél: Megjelent az Isten idvezítő kegyelme minden embernek! És az evangélista is hasonlóan látja ezt, amikor a villám fényéhez hasonlítja a Krisztus-eseményt – amint a villámlás napkeleten támad, de ellátszik napnyugatig, olyan az Ember Fiának megjelenése, olvassuk a Máté evangéliumában (Máté 24,27).
Így hát ezen a karácsonyon is szinte összesen ennyi a dolgunk, erre irányítani a figyelmet – bejelenteni és ismét közzé tenni, hogy mindenki újra hallhassa: Krisztus megszületett, és így lelki szemeivel mindenki újra láthassa, hogy vele Isten fénye és ragyogása, az ő dicsősége jött be ebbe a világba. Ahogyan a betlehemi pásztorokat körülvette ott az Úr dicsősége, úgy minket is körülragyog most ez a fény. De talán igaza van a költőnek, aki sok évtizeden át az életet és az örömöt Isten nélkül kereste, sőt habzsolta és hajszolta, amíg el nem jutott oda, hogy “…megvakultak hiú szemeim. Meghalt ifjúságom. De őt, a fényest, a nagyszerűt – Mindörökre látom.”
Valóban helyénvaló, ha megvakulnak hiú szemeink! A nagyralátó szemek, az egetverő ambíciók szemei, a mások hibáira élesített szemek, a mindenáron való szerzésre és a mindenek fölötti teljesítményre pillantó szemek – mert az ember erkölcsi felelőssége a bűnök legyőzésében éppen az, hogy milyen képet is lát lelki szemeivel, milyen képet tesz maga elé, mit fogad az életképzeletébe. Ez nagyon is csöndes, belső munka a felvillanó isteni megjelenésből, a betlehemi éjszaka fényéből táplálkozhat. Egészen odáig kell visszamennünk, a születésig, éspedig az igazi születésig, ahol az Istenember született, mert éppen erre van szüksége ma is minden emberi lénynek, hogy rátaláljon ő is a maga élete isteni mivoltára.
A világ fényei, tudjuk, ma minden eddigi képzeletet felülmúlnak. Nem csak az éjszaka van immár kivilágítva, hanem a fák ágai és egész fasorok is, és a villódzó fények elkápráztatnak mindenkit. De ezek a fények csak csalogatnak, amikor azt mondják, hagyd oda a kis falvadat, értéktelen ott az élet, ott te is csak egy senki vagy. Felejtsd el a földet, ahol születtél, az őseidet, a helytállásokat, az egész kultúrádat, énekelj angolul, tanuld meg a sok ezer kilométerre élő filmszínészek nevét és fogyaszd az ő kultúrájukat, ne legyen egyetlen szép verssor sem, ami a te nyelveden született és erőt és tartást ad neked, meg gyökereket.
Ezek a villódzó fények csak elkápráztatnak, anélkül, hogy irányt mutatnának, vagy ha mégis, akkor csalóka és hamis irányt mutatnak. Ezek a fények úgy szólnak egy állítólagosan másik világról, hogy az a világ nagyon is ugyanaz, mint amiben mi élünk, és csak illúzió és áltatás, hogy a nagyobb ház és a nagyobb autó majd mindent megold, mert jól tudjuk, hogy az árnyékát, az élete igazi megoldatlanságait mindenki viszi magával mindenhová, és ami itt megoldatlan bennem, az ötszörös és tízszeres jövedelem mellett is megoldatlan marad bennem a világ bármelyik gazdag országában is.
Hát ezért boldog ember az, akinek megvakultak már hiú szemei – hogy őt, a fényest, a nagyszerűt, mindörökre lássa.
Milyen érdekes, hogy a másik evangéliumi elbeszélés, a napkeleti mágusokról szóló történet is égi fényről beszél, hiszen a régi ember úgy tudta, hogy a csillagok nyílások az égen, és rajtuk át a mennyei világ fényei jönnek be hozzánk. Amikor a mágusok a fényes csillagot látták és az egészen Jézushoz elvezette őket, akkor ez a fény az áhítaton túl már engedelmességet is teremtett emberszívekben. És valóban ez a következő lépés. Megjelent az Isten idvezítő kegyelme minden embernek, ami arra tanít minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világ kívánságait, mértékletesen, igaz módon és szentül éljünk.
Ha nekünk valóban felvillant az Úr dicsősége, mint a pásztoroknak a betlehemi éjszakában az Úr dicsősége, vagy a tanítványnak a napkeleten támadt villámlás, ami ellátszik egészen napnyugatig, akkor legyünk más emberré, mint amilyenek eddig voltunk. Aki oroz vala, többé ne orozzon, és álljon el a bűnös férfi az ő útjától, mondja az apostol. Tagadjuk meg a hitetlenséget, van bennünk éppen elég belőle – amikor úgy féltjük például magunkat a holnaptól, mintha már többször éhen haltunk volna, vagy egyik vagy másik embertársunktól úgy szorongunk, mintha az hétfejű sárkány lenne, nem is ember. Megtagadva a hitetlenséget más emberré lesz mindenki, hiszen már nem csak e világ villódzó és sokféle módon kápráztató fényeit látja, hanem életének belső iránypontját, a lelki vezércsillagát is.
Ez valóban életváltozással jár, az ilyen ember elkezd mértékletesen, igaz módon és szentül élni. Néha valóban szükség van arra, hogy valamit megtagadjon az ember. A hitetlenség, az Isten nélküliség biztosan ilyen. De itt az emberi erőfeszítésen túl valahogy szépen megadatnak a dolgok. A bölcsek elhatározzák, hogy engednek a csillag üzenetének, alárendelik magukat az égi üzenetnek és a csillag aztán valóban elviszi őket egészen Jézusig! A pásztorok hisznek az angyali karok zengedezésének és mivel tényleg elindulnak, hozzákezdenek a dologhoz, valóban megtalálják a bepólyált kisgyermeket feküdni a jászolban.
Emberek a megvalósítás útján! Az elvi jóból, mondhatjuk így is, az elvi keresztyénségből, az elvi tanítványságból átlépnek a megvalósítás világába, elkezdenek, ha úgy tetszik, tényleg mértékletesen, igaz módon és szentül élni. Teszik azt, amit ez nekik ott és akkor jelentett, eljutni Jézusig. És ma is mindenki eljuthat őhozzá, hittel hirdetem, aki az engedelmesség útjára lép és hozzáfog a megvalósításhoz. Az ezer mérföldes út is egyetlen lépéssel kezdődik, és néha azt az első lépést a legnehezebb megtenni. De érdemes elkezdeni, mert utóbb mindenki megbánja, aki ezt elmellőzte.
A napokban egy intézményben jártam, ahol kórházi körülmények közt gondoznak elaggott embereket, és a kijáratnál egy tábla nézett rám, ezzel a felirattal: Köszönjük a látogatást! A mondat alatt egy emlékeztető rajz is látható volt, amint egy magános, idős ember egy nulla kilométer feliratú útjelző kő mellett áll. Igen, eljöhet a pillanat, amikor a magam erejéből már egyetlen kilométert sem tehetek meg – vajon most, amikor eljöhettem a templomba karácsonyt ünnepelni, életem ezen éveiben miként használom a jó lábaimat, az autómat, a fiatalságomat vagy az élet derekán, esetleg már delelőjén túli testi-lelki erőmet?
Hány embert betegít meg lelkileg, tesz monomániássá és olykor még fizikailag is sérülékennyé az, hogy üres az élete, nincs benne szolgálat, másokért élés, saját magán túllépés és odafigyelés arra, hogy mások is vannak a világon, nálam esetleg sokkal gyengébbek, szomorúbbak vagy akár betegebbek is, akiknek szüksége lenne rám. Jézus arra tanította tanítványait és minket is arra tanít ma, hogy csak az lehet boldog, aki saját magán túl másokért is él. Ezt hívják szeretetnek, és ez az egyetlen dolog, ami megmarad belőlünk. A többi elszáll, elpárolog, néha jobb elfelejteni, de a szeretet a megmaradó dolgok közül is a legnagyobb. Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három, ezek közül pedig legnagyobb a szeretet. Ezt őrizzük meg a hazatért szeretteinkből is leginkább, és rólunk is ez fog megmaradni más emberek szívében, amennyi ebből való volt.
Az angyalok szavában ez így kerül összefoglalásra: dicsőség mennyben az Istennek és e földön békesség a jóakaratú embereknek. Mert ahol szeretet van, ott békesség is van, de jól tudjuk, hogy a Biblia nyelvén a békesség a hadakozás nélküli állapoton túl még teljes életet és üdvöt is jelent. Karácsony azt jelenti, hogy mind ez nekünk, emberi testben élő lényeknek tökéletesen lehetséges. Az antik ember úgy gondolkodott, hogy az istenek világában lehetséges csupán, de Jézus óta tudjuk, hogy az asszonytól születettekben is testté lehet az örök, isteni ige.
A klinikai halálból visszajött emberek elbeszéléseiben van egy meglepő, közös vonás. A mindenféle szoros átjárókon és sötét alagutakon áthaladó ember végül egy ajtóhoz vagy sorompóhoz érkezik, így emlékeznek többen, és ott egy fényből való lénnyel találkozik, akiből végtelen jóság árad. Vele megbeszéli a dolgot, és ő azt mondja neki, hogy most még vissza kell jönni és ez aztán tényleg így is lesz, az illető visszanyeri e földi öntudatát.
Ez a kép pontosan egybecseng azzal, amit az evangélium mond emberi életünkről: egy nagyon nagy szeretet és jóság akarja, hogy mi itt legyünk. Ehhez a szeretethez és jósághoz, a minket most még itt látni akaró szeretethez és jósághoz kell méltóan élnie az embernek.
Hát ezért vesz körül bennünket most a karácsony fénye és ha lelki szemeink nem kápráztak el még nagyon az élet villódzó fényeitől, akkor ezek a karácsonyi fények ma is az Úr dicsőségéről tanúskodnak és égi otthonunkra emlékeztetnek. Beengedve magunkba ezt a fényt életváltozást tapasztalunk majd, ezernyi példa bizonyítja. És akkor nem lesz már nehéz a megbocsátás, magától való lesz a szelídség, és természetes lesz a tiszta öröm, a szeretet és a békesség világa. Ilyen karácsonyt adjon nekünk a Betlehemben született Krisztus.
Ámen.
Úrvacsora
