2003. augusztus 24.
dr. P. Tóth Béla
A kenyér ünnepén
Lekció: János 6,48-59
Textus: I. Thesszalonika 4,13-18
“Nem szeretnénk, testvérek, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt. Azt pedig az Úr igéjével mondjuk nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem fogjuk megelőzni az elhunytakat. Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután mi, akik élünk és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, Megköszönjük neked az aratást, hogy ismét gondoskodtál jövő évi kenyerünkről. Köszönjük a többi táplálékot is, amit egész évben asztalunkra adtál, és még inkább köszönjük a lelki táplálékot, élő igédet, amivel éltetted belső életünket. Megvalljuk előtted, hogy ma is éhes szívvel jöttünk templomodba, hogy lelki kenyeret kapjunk tőled. Te tudod, hogy van közöttünk olyan, aki belső, lelki harcaiban keres békességet nálad, adjál neki felülről való békességet, amely igéd szerint tiszta. Itt vannak velünk gyászoló testvéreink. Az egyik családban az édesanya tért haza, aki sokszor volt itt éveken át közöttünk az ige körül, a másikban az édesapa és nagyapa, aki operációja előtt a kórházi istentiszteleten tenálad talált vigasztalást és erői megújulását. Légy Urunk megszomorodott szívű, gyászoló testvéreinkkel, és adj nekik vigasztalást és lelki megnyugvást. Itt vannak velünk azok is, akik nagy terhet hordoznak, és nem tudják, miként fognak megbirkózni vele – kérünk, adjál bíztatást és mutasd meg szabadító erődet számukra. És itt vagyunk mindnyájan, akik nálad nélkül semmik vagyunk, gyarló és halandó emberek, de neked szeretett teremtményeid és Krisztusban megváltottjaid. Légy irgalmas, nekünk, bűnös embereknek, hogy általad megtisztuljon szívünk, és örömmel és jó lelkiismerettel dicsérjünk téged szavainkkal és cselekedeteinkkel.
Ámen.
Igehirdetés
Ezen a vasárnapon három téma fonódik egybe az igehirdetésben. Első az új kenyér ünnepe, az a tény, hogy idén is volt aratás, van mit megköszönnünk. Voltak emberek, akik elvégezték a vetés és aratás nehéz munkáját. Természetesnek tűnik, hogy kenyér van, holott nem az, hiszen árvíz, aszály, háború el is vihette volna, ahogyan vannak a földnek tájai, ahol éheznek az emberek és meghalnak a csecsemők táplálék hiányában. Ne feledkezzünk el ezen a vasárnapon a mindennapi kenyérről, és mind arról a jóról, amiben Isten ajándékaként részesültünk csak tavaly augusztus, az előző ilyen ünnep óta is.
A második téma az, hogy Jézus az igazi kenyér, nélküle üres az élet. Ő maga mondja, hogy aki vele él, annak örök élete van. Úgy beszél magáról, mint a táplálékról, és ő valóban az is. Minden hívő ember tapasztalja, hogy amint megtöltekezünk ővele, egészen más lesz az életünk. Az emberbe békesség és szeretet költözik, amit sehogy másként elérni nem lehet, csak éppen őáltala. Ezt jelenti az, hogy Jézus az élet kenyere.
Végül a harmadik témánk a feltámadásról, az “új aratásról” való ígéret. Nem tévedés, hogy ez a téma is ide tartozik, mert Isten jelenlétének, országlásának örömét Jézus többször hasonlította az aratási ünnep, vagy éppen a szüreti mulatság öröméhez. Az Ószövetség lapjain is gyakran föltűnik az ígéret: “Akkor majd örvendeznek az aratók örömével!” Ehhez a nagyon is földi örömhöz hasonlítja az Úrral való közelség örömét: elragadtatásról beszél, mint amikor a felhők fölé emelkedik a lélek, olyasmi az Istenhez találás, nem kevesebb. Boldog az ember, aki nem csak halála után, hanem itt a földön megtalálja már ezt a teljességet, amiről a zsoltáros így beszél: Isten közelsége oly igen jó nékem.
Ez a három téma egy képzeletbeli ívet képez, amely a földről indul, a vetés és aratás, a mindennapos megélhetés dolgaitól, de az ív másik vége a felhők fölött, a mennyekben van, magasan fölöttünk, ahol majd egykor mindenkor az Úrral leszünk. Úgy tűnik, az emberélet útja ezen az íven vezet, és ha megpróbáljuk látni az ember állomásait ezen az íven, akkor érdekes megfigyeléseket tehetünk.
I.
Lesznek emberek, akik egészen a megélhetés gondjai és örömei között töltik el földi életük nagy részét, és rá sem érnek a továbbiakkal foglalkozni. Ezt tekinthetjük az első szintnek, ahol tehát folyton csak munkáról és pénzről, vagy éppenséggel munka hiányáról és pénz hiányáról van legtöbbet szó és gondolkodás, s egészen betölti az élet horizontját mind az, ami anyagi. Le kell szögezni, hogy a munka minden formája szent, és ebben az értelemben többet ér egy becsületes paraszti tevékenység, mint egy nem becsületes bankár vagy politikus munkája. Mert nem csak az a kérdés, hogy a társadalom alacsony vagy magasabb hányadában végez valaki tevékenységet, hanem sokkal inkább az a fontos, hogy milyen minőséggel, hogyan végzi valaki azt a munkát, ami neki jutott.
Meg kell mondanunk, hogy igen sokat szinte egész életükben nem rugaszkodnak el arról a szintről, ahová a megélhetés gondjai és örömei állítják az embert. Nyári nyaralásunk alatt az egyik szomszédban iker kisfiúk nyaraltak, akik előttünk mentek le a Balatonhoz napjában többször is, és elcsodálkoztam azon, hogy a gyerekek édesapja a 3-4 éves gyerekeknek szinte minden alkalommal arról beszélt, hogy mihez mennyi pénz kell, mi mennyibe kerül, valahogy mindig a pénzről volt szó. Pedig ez a felnőttek beszédtémái közt is talán a leggyakoribb, még az ismerősök megszólásánál is népszerűbb nemzeti sport.
Milyen szomorú, hogy így van, hogy nincs izgalmasabb téma annál, hogy mi mennyi és hogyan lehet még egyszerűbben még sokkal többre szert tenni. Vannak, akik egészen virtuóz szinten tudnak nagyon kevés munkával igen szép vagyonhoz jutni, és akkor a többiek, akik nem olyan élelmesek, arról beszélnek. Pedig semmit nem hoztunk a világra, és világos, hogy ki sem vihetünk innen semmit. A bibliai mérték pedig ennyi: ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele. Ez az alapszintje az életnek, tehát a megélhetés arra való, hogy elvégzendő feladatainkhoz a keretet, a lehetőséget megteremtsük. Az étkezés nem öncél, hanem arra való, hogy lehetővé tegye a gondolkodást, az érzést és az akaratot, a lélek és a szellem működéseit.
Így aztán azt mondhatjuk, hogy sajnálni való az a lélek, aki nem lát túl az anyagi szinten, a megélhetés és a pénz témakörein, mert bár ezek nélkül valóban nehéz meglenni bárkinek is, a dolog cseppet sem önmagáért van, hanem túlmutat saját magán. Emlékezzünk csak arra, hogy még a fizikusok is, akik az anyag természetét kutatják, arra kell újra és újra rádöbbenjenek, hogy minél közelebb kerülnek a matéria kutatása során anyaghoz, annál közelebb kerülnek ugyanakkor magához a kifürkészhetetlenhez is. A legpontosabb mérések paradox, érthetetlen eredményekhez vezetnek, mert valahol meg van a határa a legtökéletesebb emberi eszközök lehetőségeinek is, ami után ott a kifürkészhetetlen, a megválaszolhatatlan.
Azok, akik nagyon beleragadtak a megélhetés, a szerzés, az anyagiak dolgaiba, rendszerint nehezen szakadnak el ettől. Néha csak egy katasztrófa, valami nagy baj tudja őket felébreszteni arra, hogy nem ezért születtek. A háború után parasztemberek vették kezükbe a Bibliát, mert úgy érezték, hogy a szántóvető embernek is meg kell újulnia, meg kell térnie ahhoz, hogy ne legyen még egyszer olyan értelmetlen öldöklés a világon. És bár sok volt a tennivaló a földeken, azért jutott szépen idő az imádságra és a napi igével élésre is.
II.
Ezek az emberek már nem ragadtak bele többé az anyagiakba. Elmondtam Tahiban az elmúlt héten a gimnáziumunk tanárainak csendes napján, hogy annak a táborhelynek, a Sion-hegyi üdülőnek a területét megtért, igével élővé lett, hívő parasztemberek adták össze gyermekkonferenciák tartására. Pedig a parasztembernek a föld volt a mindene, azért élt, azért dolgozott, hogy abból többet szerezzen, és ki egy holdat, ki kettőt adott a családi örökségből, mert már nem csak szerezni tudott, hanem adni is, a jövőt építeni.
Azt mondhatjuk, hogy ez bizonyosan magasabb szint már, mint beleragadva élni a megélhetés gondjába és örömeibe. Ezek az emberek elindultak az úton. Hogy az előbbi képpel éljünk, ők már tovább haladtak az íven fölfelé, legalábbis “úton járó emberekké” lettek. Ez a szint valóban magasabban van, de mindjárt tegyük hozzá azt is, hogy sok harc és sok küzdelem annak a része, aki elindult a lelki úton az Úr felé. Ábrahámnak semmi baja nem volt Úr-Kaszdimban – amikor kijött onnan Isten hívására, lakhatott sátorban, félthette a feleségét Egyiptomban, hadakozhatott az ellenséges törzsekkel útközben, még a hite erőssége felől is rémületes megpróbáltatással kellett szembenézzen. Mózes is jól elvolt Jetró pap juhait őrizve, az égő csipkebokor látomása után csupa gond és hadakozás lett az élete.
Mert akik elindultak, azoknak van mivel küzdeni. De nem csak harcaik vannak, hanem a harcaikban mellettük álló, az útjaikon előttük menő Urat is egyre jobban megismerik. Ez a harc értelme. Magunkról kiderül, hogy gyengék vagyunk, mert valóban azok vagyunk, de őróla egyre több jót tudunk elmondani. Mikor fiatalok vagyunk, hetykén még azt is kétségbe vonjuk, hogy ő van-e, aztán a bajok és a szabadítások sora után egyre jobban szégyelljük hitetlenségünket, és eljön az a pillanat, amikor mélyen lehajtjuk a fejünket és azt mondjuk, köszönöm, Uram, hogy olyan türelmes voltál eddig velem. Ma is ilyen nap lehet itt az Úr asztala körül, amikor maga a feltámadott Jézus hív minden megtérő bűnöst a kegyelem asztalához..
III.
Pedig még ennél is van “magasabb” szint, ha úgy tetszik. Azon az “íven” járva, amit az előbb magunk elképzeltünk, nem csak éppen kiemelkedni lehet a mindennapok, az anyagiak és az anyagiasság dolgai közül, nem csak éppen bekerülhetünk az elindultak közé, ami persze már önmagában is nagy dolog, hanem szépen tovább is haladhatunk azon az úton az Úr felé. Amikor az ige arról beszél, hogy a feltámadáskor az élők elragadtatnak a felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, akkor azt az állapotot rajzolja elénk, hogy lehet az embernek sokkal, de sokkal közelebb lenni a feltámadott Jézushoz, mint azt emberi értelemmel egyáltalán fel lehet fogni.
Számomra ez azt jelenti, hogy már itt a földi életünkben is van tovább annál, mint sem hogy folyton csak úton járunk és “minden nap hoz új küzdelmet”. Eljuthat az ember egy földöntúli szépség és nyugalom, harmónia és békesség ajándékáig, ahol az üresség helyét mennyei tartalom tölti már be, mert mindenkor az Úrral vagyunk. Találkoztam már csaknem teljesen megbékélt lelkű emberekkel, akikből szeretet áradt, mert mindenkor az Úrral voltak. Azért mondom, hogy csaknem teljesen megbékélt lelkűekkel, mert a “teljes” teljesség az valóban csak odaát lesz. A Biblia szava a teljességre görögül így hangzik: pléróma, ami eredetileg, első jelentésében azt jelenti, hogy egy folyadékban feloldanak valamit, egészen addig, amíg már teljesen megtelik azzal, amit feloldottak benne, mondjuk úgy, készen van az oldat. Földi életünk csak a halállal szembenézés által lehet teljesen készen, anélkül mindnyájan félig vagyunk csak kész. De azért mind azok, akik Krisztussal együtt megfeszíttettek, első énjüknek meghaltak, benne és vele megtalálják mélyebb énjüket, az igazit. Azt, amelyik képes már az önkorlátozásra, az áldozatra, képes már a szeretetre, ami nélkül az élet valóban hiábavaló.
Hát helyezzük el magunkat az “íven”, a kezdetektől fogva, ahol még az ember csak anyagi gondokat és örömöket ismer, aztán tovább, ahol már az ember kilépett ezek mindenhatóságából és legalább küzd és harcol, mert tudja, hogy az igazság fölötte van és neki méltóvá kell lenni ahhoz. S végül a felhőkön túli szépség, nyugalom és harmónia, amire mindnyájan hivattunk is, és ami meg-megcsillan életünk egy-egy áldott pillanatában, amikor az Úrral vagyunk. Ő adjon bocsánatot ma a bűnösnek, vigasztalást a gyászolónak, és reményt azoknak, akiknek fogytán van a hite.
Mindenkor az Úrral leszünk, vigasztaljátok egymást ezekkel az igékkel.
Ámen
Úrvacsoraosztás
