Igehirdetés 2008. augusztus 24.
A legyek ura
Lekció: Máté 12,22-32
Textus: Máté 12,25 és I. Tim.2,1-4
„Minden ország, amely meghasonlik önmagával, elpusztul.”
„Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden elöljáróért, hogy nyugodt és csendes életet élhessünk istenfélelemben és tisztességben. Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson.”
Imádkozzunk!
Istenünk, megköszönjük neked, hogy ma is szól az ige, és te gondoskodsz arról, hogy híven magyaráztassék a világ. Segíts minket most arra a hűségre, hogy amit mondasz nekünk, az valóban eljuthasson a szívünkig. Nagy szükségünk van bocsánatodra, mert egyikünk sem büszkélkedhet tökéletességgel vagy hibátlansággal. Sok a mulasztásunk, sok az erőtlenségünk, és a hitünk sem világít mindig úgy, ahogyan azt te adnád a tiéidnek. Vezess most mindnyájunkat alázatra, hogy képesek legyünk látni a láthatatlant, mint nagy prófétád látta, aki erős szívű volt. Ments meg minket minden fölösleges beszédtől, emberi okoskodástól, és mindentől, ami nem Szentlelkedtől való. Emeld fel a szívünket tehozzád, hogy lélekben megtisztuljunk és megerősödjünk a hozzád tartozásunk örömében. Megváltónk nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.
Igehirdetés
A Jézus ügye nem volt az emberek között ellentmondás nélkül való akkor sem, amikor ő testileg, személyesen itt járt közöttünk, és nincs ellentmondás és egymásnak feszülő erők nélkül ma sem. Akkoriban, halljuk az evangéliumban, az egyik oldalon ott voltak a csodálói, akik valósággal rárontottak, hogy csak megérinthessék őt vagy a ruhája szegélyét, és meggyógyuljanak, mert hallották, hogy csodatévő erők áradnak ki belőle. Megesett, hogy olyan csődület támadt körülötte, hogy a tanítványaival még étkezéshez sem jutottak, enni sem tudtak (Mk. 3,20), annyi emberrel kellett foglalkozniuk. De voltak olyan emberek is, és még a Jézus saját családjának tagjai is ide tartoztak, édesanyjával együtt, akik viszont azt mondták róla, hogy magán kívül van (Mk. 3,21), haza kellene vinni valahogy, otthon talán meggyógyul. Mások szerint tisztátalan lélek lakik benne, az írástudók szerint pedig, akik a hatalmukat féltették tőle, egyenesen Belzebubnak, az ördögök fejedelmének segítségével űzi ki a gonosz lelkeket.
Ma ez a kétféle közelítés, ez az ellentmondásos megítélés, ami a Jézus ügyét illeti, nem csak különböző emberekben lakhat, hanem egyetlen emberben is. Elég sok embernél látni, hogy egyfelől ott a vágy a szívében a jézusi élet után, milyen jó is lenne szépen, szelíden és szeretetben élni – másfelől pedig ugyanaz a szív némelykor egészen másfajta erők hadszíntere – irigységé, haragé vagy éppen ítéletmondásé, ami, valljuk be, a felbőszült, és istentelen lélek egyik legkedvesebb időtöltése. Ha még közelebbről megnézzük az emberi szívet, akkor azt látjuk, hogy egyik leggyakoribb betegsége éppen ez a kétféleség, hogy elfér benne a jó iránti vágy is, milyen jó lenne szépen, magasrendűen élni, meg az alantas érzések kiélése iránti igény is. Erről az állapotról mondja azonban Jézus, hogy legyen a ti igenetek igen, a nemetek nem, vagyis ne legyetek egyszerre kétfélék. Aki nincs velem, az ellenem van, és aki velem nem gyűjt, az tékozol,
William Golding, ez az angol író, aki sokáig tanítóként dolgozott és jól ismerte a gyermeki és általában az emberi lelket, egy évtizeddel a II. világháború után megírta „A legyek ura” című regényét. Ebben a könyvben 6-12 éves angol fiúk repülőgépe lezuhan egy lakatlan szigeten. A gyerekekben ott működik az otthonról hozott jólneveltség, és szépen és okosan elkezdenek dolgozni az életben maradásért, amíg nem támadnak közöttük pártoskodások, majd pedig ki nem tör belőlük a gyilkos és kegyetlen vadállat és a bálványimádásra való lelki hajlandóság is. Ezt a címet adta a könyvének, hogy „A legyek ura”, ami a Belzebub arám szó fordítása. Zebub, ez a hangutánzó szó eredetileg annyit tesz, hogy légy, szinte halljuk a légy zöngését, amikor kimondjuk az arám nevét, Bél vagy Baál pedig urat jelent. Azért hívták régen, a bibliai időkben a Sátánt a „legyek urának” a Belzebub szóval, mert a legyeket kártékonyságuk miatt gonosz lelkeknek gondolták, a Sátánt pedig értelem szerint a gonosz lelkek fejedelmének, amint az is. Ez a regény, ami ezt a címet viseli, a 20. század egyik leghatásosabb regénye, éspedig azért, mert megmutat minket magunknak. Azt mondja, hogy ott lakik ugyan a civilizált kultúrember is mindnyájunkban, de ott van bennünk a rettegés és a bálványozásra való hajlam is, sőt, ott laknak bennünk az alantas és egyenesen gyilkos ösztönök is. Melyik hát az igazi ember? Néha ez kerül fölül, máskor meg amaz, és aki őszinte magával, az tudja, hogy Golding könyve nagyon is a valóságot mondja.
De hát tényleg ilyen kétfélék vagyunk? Ennyire kétértelmű, mondjuk így, ambivalens dolog embernek lenni, hogy használjuk most ezt a lassan polgárjogot nyerő idegen szót – ennyire kétféle az ember? Igen, ennyire. És éppen ezért az emberi élet egyik legnagyobb feladata, hogy ledolgozzuk magunkban ezt a kétféleséget és kétértelműséget, amit hát ennyire a lényünkbe írt a bűn. Az ember jelen állapotában egyaránt nyitva áll az angyali és a démoni hatások számára, és ezért tulajdonképpen nagyon is veszélyes dolog embernek lenni. Hogy csak éppen itt a városunkban a minap történt dolgot említsünk, egy fiatal az apjától kölcsönzött bivalyerős kocsiba autókázásra invitál a Bükkös-patak hídjánál üldögélő, félig-meddig ismerős fiatalokat, hogy megmutassa nekik, micsoda pompás autó felett is rendelkezik ő, és a kétszáz kilométeres sebességgel vezetett kocsiban pár perc múlva már két tizenéves leli a halálát. Angyali és démoni lehetőségek, élet és halál alig pár centire egymástól, és ez mind ott lakik bennünk, emberekben. Pedig ő csak meg akarta mutatni, micsoda autó is áll a rendelkezésére és akart pár elbűvölő percet szerezni számukra. Ellentmondásos dolog, súlyosan ellentmondásos dolog embernek lenni. Bizony, csak egy lépés van köztem és a halál közt, mondja Dávid (I. Sám. 20,3), és mi még csak nem is szoktunk gondolni erre.
Pedig vannak sokkal köznapibb kétféleségek is, amik azonban – talán lelkileg – ugyanilyen rombolóak tudnak lenni . Amikor valaki egyszerre mond igent is, meg nemet is – mondjuk a párjára. Szeretlek, de azért nem akarok mindig érted élni – és aztán nem kötnek házasságot. Ma nálunk, itt, ebben az országban már több, mint a 30%-a a gyermekeknek ilyen kapcsolatban születik, ahol a szülők nem kötöttek házasságot, mert jobb azért nyitva hagyni egy kicsit az ajtót, amin bármikor ki lehet sétálni, ha valakinek elege van, és éppen ahhoz van kedve. A közösség ne szóljon bele az életemben, ez az én magánügyem, senkinek semmi köze hozzá. Egyszer igen és egyszerre nem – ez az ambivalencia, ez a kétféle, a kétértelműségben élő lélek, egy és ugyanabban az emberben. Igen és nem egyszerre. Vagy említhetnénk azt a mindkét nemben kedves gyakorlatot, amit senki nem tekint bűnnek, hogy csábítom a másik ember hitvesét, ahogy tudom, aztán amikor megmozdul, akkor bepanaszolom a férjemnél vagy a felségemnél, hogy mit gondol ez az illető.
Jézus azt mondja, hogy az ország, amely meghasonlott önmagával, és mi nyugodtan hozzátehetjük, az olyan emberi lélek, amely megtűri magában a kétértelműséget, hogy egyszerre igen is, meg nem is, az el fog veszni. A belső megosztottság kifelé legyengíti az embert. Akinek saját magában tisztázatlan és ellentmondásos ügyei vannak, amiket nem tud, és talán nem is akar igazán megoldani, vagyis aki nem tud igent vagy nemet mondani életének legalább a legfontosabb és legjelentősebb kérdéseiben, hanem egyszerre akarja mind a kettőt, az saját magának tesz rosszat. Minden ország, amelyik meghasonlik önmagával, elpusztul. És ezért az embernek döntenie kell. Nem lehet például egyszerre Istennek és Belzebubnak is szolgálnia. Aki nincs velem, az ellenem van, és aki velem nem gyűjt, az tékozol.
Az embernek kell tudni döntenie, hogy a világban elé rajzolódó számtalan lehetőség közül melyiket hova sorolja. Amikor Isten dolgai jönnek elénk, és sokkal többször van ilyesmiről szó, mint egyáltalán észrevesszük, akkor ezekről nem mondhatjuk azt, mint az írástudók tették, hogy ezek sátáni dolgok. Az ember a lényével választ. Isten dolgait, elsősorban pedig az intéseit, a figyelmeztetéseit, de minden megszólítását is, fel kell fogjuk és meg kell értsük, mert ő nem véletlenül és nem játékból ad elénk ilyeneket. El lehet persze szalasztani ezeket a pillanatokat, a lelkileg félálomban élő ember ezt teszi. Vagy lehet időhúzásra is játszani, mint Gamáliel tette, amikor azt mondta a keresztyénekről, ne üldözzük őket. Várjuk meg, Istentől van-e ez a dolog, mert ha nem, úgyis összedől magától a mozgalom. Ő nem foglalkozott érdemben azzal, ami tudjuk, valójában az emberélet legfontosabb kérdése, hogy akarja-e Jézust követni vagy pedig sem – egyszerűen csak azt mondta, várjuk ki a végét. És ezzel elszalasztotta élete lehetőségét, nem írta be nevét az élet könyvébe, hanem immár úgy szerepel örökre a Bibliában, mint aki nem óhajtott dönteni, pedig nagyon is tudott Jézusról. Aki nincs velem, az ellenem van, és aki velem nem gyűjt, az tékozol.
Amikor Krisztus megjelenik az ember életének a horizontján, akkor előbb-utóbb mindenkinek el kell dönteni, akarja-e őt követni, vagy pedig sem. Aki nem dönt, aki csak halogat, az is döntött már, mint Gamáliel is, csak éppen még maga sem tud erről, mert nem kemény annyira magához, hogy szembenézzen a valódi helyzetével. Ezért Isten dolgairól azt mondani, hogy azok értéktelen vagy sátáni dolgok, valóban megbocsáthatatlan. Az embernek szellemi dolgokban ébernek kell lennie. Aki nem hozza meg a maga döntését, annak nem marad, aki rajta segítsen. Mert a Szentlélek elleni bűn annyi, mint kiütni az orvos kezéből a gyógyszert, amit felénk nyújt. Többször hallottam már félénk szívű embereket, akik azt kérdezték, nem követték-e el már ők is ezt a bűnt. Nyugodtan mondhatjuk, hogy aki ezt kérdezi, az biztosan nem követte el. A Szentlélek elleni bűn ugyanis nem más, mint a kegyelem visszautasítása, a megtérés lehetőségének tudatos és szándékos elhárítása. Annak az embernek a sajátja, aki nem is akar megtérni, aki szántszándékkal benne marad a maga Isten nélküli állapotában, és egyáltalán nem is keresi őt.
Ez a megátalkodottság persze sokszor miattunk, gyarló emberek miatt van ott némelyekben, akik rosszul képviseltük az Urat, talán mi magunk akartunk az ő helyébe ülni és csak rá hivatkoztunk, de nem követtük őt igazán. Szerencsére, őneki nem csak ilyen képviselőit lehet találni. Aki Albert Schweitzerre, vagy Kalkuttai Teréz anyára gondol (hogy csak a 20. századot említsük), és vannak még páran, talán a mi saját ismeretségi körünkből is, akik ha nem is ilyen fénylő életpéldák, de azért mégis csak csillagok, akik világítanak egy elvetemedett nemzetség közepette – szóval, amikor valódi krisztusi emberekkel találkozunk, akkor erőt kap az ember, és azt mondja, hogy mégis csak érdemes.
A jézusi szavak azonban arról is szólnak, hogy csak úgy lehet legyőzni az erős fegyverest, ha valaki megkötözi azt. Ez pedig egy komoly küzdelemre, sőt, mondjuk így, megküzdésre való utalás. Nekünk ez nem megy magunktól, mi mindig alulmaradunk ebben a küzdelemben, ha magunk vagyunk. Mindnyájan rászorulunk arra, aki alászállt a poklokra, hogy legyőzze ott az élet ősi ellenségét. És ezért ez a mostani igehirdetés is nagyon szomorúan érne véget, ha nem mondanánk ki azt is, hogy valaki valóban megkötözte már azt az erős fegyverest. Iszonyatos és véres, sőt halálos volt ez a küzdelem, a testté lett ige minden erejére és szeretetére szükség volt, de ő győzött. Nem úgy, ahogyan mi szoktunk, hanem önmaga odaáldozásával. Mert ez a legnagyobb győzelem. Így érdemes és így valóban jó dolog győzni – amikor a szeretetből való áldozaté a végső szó. Amikor nem az a kérdés, ki torkolja le a másikat, nem az a kérdés, hogy kinek lesz igaza kettőnk közül, kinek az ötlete megy keresztül, kire hallgatnak a többiek, hanem az a kérdés, hogy ki jut el az áldozatig, ami a szeretet egyetlen valóban komoly bizonyítéka. Hogy fennmaradunk az éjszakában, mert el kell ápolni az idős nagyszülőt, vagy fennmaradunk az éjszakában, mert meg kell írni valamit, amit a köznapok zajában nem is tudnánk megfogalmazni, mert csend kell hozzá. És áldozat az is, amikor tudunk hallgatni egy kicsit, pedig beszél körülöttünk mindenki, sőt, ítéletet is mondanak sokan, mert az olyan jól esik. És áldozat az is, hogy nem fogunk bele valamibe, amit hasznos lehetne ugyan, de nem lehet felemelt fővel, mindenki előtt vállalni, mert van benne valami tisztátalan.
És mindezekre az áldozatokra azért lehet erőt kapnunk onnan felülről, mert valaki már megkötözte az erős fegyverest, akinek nincs többé végső ereje felettünk. Az a mi megtartó Istenünk akarata, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére eljusson – aki ezt tudja és hiszi, annak már nem is olyan nagy dolog az áldozat. Sőt, örömöt jelent, mert kiderül, hogy valóban jobb adni, mint kapni.
Aki ezt az életprogramjává teszi, annak felszámolódnak a szívében az ellentmondások. Nem lesz benne többé meghasonlás – kisimulnak a dolgok, megszűnnek a kétértelműségek, és ezért az ilyen embernek lesz ereje a fontos dolgokra. Lesz ideje jókat beszélgetni a szeretetteivel, lesz ereje adni valamit a közösségnek is, amely hordozza őt, és elvégezni az erői szerint elvégezhető feladatokat. Így már nem azok közé tartozunk majd, akik nincsenek ővele, ezért valójában ellenen vannak – és nem is fogunk azok közé sem tartozni, akik nem gyűjtenek vele, ezért mindig csak tékozolnak. Aki megkötözte az erős fegyverest, ő széppé és főleg egyértelművé tudja tenni a mi életünket is. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Köszönjük Urunk, győzedelmes Megváltónk, hogy te küzdöttél meg a Gonosszal, hogy mi is győztesek lehessünk a magunk harcaiban. Áldunk téged azért, hogy szakadatlanul meríthetünk abból a jóból, amit golgotai áldozatoddal hoztál ennek a világnak és nekünk is. Megvalljuk, hogy sokszor elveszítjük a hitünket, nem látjuk a jövőt és nincs erőnk a szeretetre. De azt is tudjuk, hogy te valóban azt akarod, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson. Add meg nekünk, hogy ha csak egyetlen lépéssel is, de közelebb kerülhessünk az igazsághoz. Imádkozunk gyászoló testvéreinkért, hogy megkaphassák a te erődet és vigasztalásodat, amikor nagyon fáj a szívük. Imádkozunk hozzád betegeinkért, hogy el ne csüggedjenek és tőled kérjük az áldást a gyógyszerekre és az orvosok igyekezetére. Imádkozunk a megkötözött lelkekért, hogy te, aki a tömlöcben lévőknek is meghirdetted az örök igét, megszabadíthasd őket kötelékeikből. Segíts minket megharcolni a magunk harcait, hiszen te előttünk küzdöttél és győztél, hogy mi se maradjunk alul a Gonosszal szemben. Dicsőítünk téged és azt kérjük, vezess minket utadon, magad légy az út, melyen lelkünk a halálból életre jut. Ámen.
