Igehirdetés 2012. december 16.
A lehetetlen is lehetségessé válik
Lekció: Lk. 1,26-38
Textus: Lk. 1,37
„Íme, a te rokonod, Erzsébet is fiút fogant öregségére, és már hatodik hónapjában van, akit meddőnek mondanak, mert Istennél semmi sem lehetetlen.”
Imádkozzunk!
Istenünk, örök Atyánk, csodálkozva és ámulattal nézzük az advent eseményeit, ahogyan azok a Jézus eljövetelekor megtörténtek, mert ezek arról szólnak, hogy tenálad semmi sem lehetetlen. Bizony, kicsi a mi hitünk, sőt, egyáltalán nincsen is, hogy mi valóban ezzel a bizalommal forduljunk hozzád, holott éppen azért történtek ott mindazok, hogy mi emberek ne maradjunk meg a hitetlenségben. Köszönjük, hogy közeledsz hozzánk és azt akarod, hogy befogadjunk tégedet, az Eljövendőt, minden jó dolog forrását és eredetét. Vedd el kérünk, méltatlanságunkat, tegyél minket szabaddá a megkötözöttségektől, amiket hordozunk és már-már meg is szokunk. Ne engedd, hogy megmaradjunk a köznapiság szokásos rád nem figyelésében, hanem járd át Szentlelkeddel szívünket, és vegyél bennünket is Magasságos erőd oltalmába, hogy messze távozhasson tőlünk a hitetlenség, a vétek és önmagunk bálványozása. Jézus nevében kérünk, adj nekünk lelki előmenetelt és közelléted valódi megtapasztalását ebben az adventben. Ámen.
Igehirdetés
Hitünk legfontosabb üzenetei mindig abszurdumnak tűnnek, egészen addig, amíg a saját bőrünkön nem tapasztaljuk, hogy bizonyos abszurdumok pedig igenis valóra válhatnak. Lehet magyarázni embereknek, hogy mit és hogyan higgyenek, de elfogadni igazából csak azt szokták, amit saját maguk meg is tapasztaltak. Mégis nagy szerepe van annak, hogy ugyan hittel vagy pedig hitetlenül fordul valaki Isten felé, mert éppen a hitünk állapota az, ami lehetővé teszi, hogy az ő életújító erői bejöjjenek ebbe a világba, míg a hitetlenség meggátolja ezeket. Két “abszurdum” is megtörténik a Biblia adventi történetei szerint: az egyik, hogy az élemedett korú Erzsébet fiút fogan, a másik pedig rokonának, Máriának az áldott állapota, aki pedig férfiút nem ismert. Ez a két abszurdnak tűnő történet összefonódik, hiszen rokonokról van szó, és egymást erősíti, mert mind a kettőnek ugyanaz a lelki üzenete: Istennél semmi sem lehetetlen. Kapaszkodjunk bele most ebbe a gondolatba, mert bőséggel akadnak emberi élethelyzetek, amikor magunk is lehetetlennek gondolunk valamit, pedig, ha lenne hitünk, talán nem is lenne az a dolog olyan abszurdum. Mária és Erzsébet mindenesetre hittel fogadták, amit a kegyelem velük tenni akart, és mind a ketten áldott eszközei is lehettek Isten üdvözítő akaratának.
Gondoljunk most a saját életünkre, a mi világunkban jelen lévő abszurdumokra. Jussanak eszünkbe például a gyógyíthatatlanul elromlott emberi kapcsolatok, ahol sokszor mind a két oldalon azt mondják, hogy azok után, amik megtörténtek, azok után, hogy ő ezt és azt mondta, vagy tette, már soha többé ki nem békülhetünk. Vagy gondoljunk arra, hogy valaki nem tud szabadulni egy félelmétől, örökösen a körül jár a lelke, és azt hiszi, hogy neki már így kell meghalnia, mert ezen úgysem lehet segíteni. És vannak még ezeknél is sokkal tragikusabb „lehetetlenségek”, amiket az élet produkál – de most ezek mellé mind odakerülhet egy kérdőjel: valóban olyan abszurdum? Tényleg annyira és véglegesen lehetetlen? Igen, „embereknél lehetetlen”, még maga Jézus is ezt mondja, amikor pedig a legnagyobb és legfontosabb, az üdvözülés dolga felől kérdik a tanítványai. De ezt teszi hozzá: noha embereknél lehetetlen, minden lehetséges az Istennél. Mai igénk ugyanezt így mondja: őnála semmi sem lehetetlen. Biztosan nem azért mondja ezt az Írás, mert légvárakat akarna építtetni velünk, és bizonyára senkit nem akar hamis illúziókba sem ringatni. De azokban az élethelyzetekben nagyon is segíteni akar, ahol éppen a hitetlenség a gátja valami jó és hasznos létrejöttének, ahol a hit hiánya akadályoz meg egy emberi talpra állást, egy összetartozás rendeződését, egy közösség belső gyógyulását, vagyis ahol a mi lelki alapállásunk miatt nem mozdulnak a dolgok jó irányba.
Foglalkozzunk most egy pár abszurdumnak tűnő gondolattal, amikkel kapcsolatban igen fontos lenne, hogy mi emberek hittel közelítsünk a „lehetetlenhez”, és talán hamar kiderülhetne, hogy Istennél valóban semmi sem lehetetlen.
Első ilyesmi a sok közül talán a múlttal egyenesbe jönni. Nemzetek éppen úgy, mint egyes emberek hordoznak régi sebeket, megtörtént és fel nem dolgozott bajokat, félreértéseket is, rossz döntéseket és kívülállók bántásait, és nem tudnak szabadulni ezek súlya alól. Tény az, hogy mindnyájunk életében hatalmas módon itt van a múlt, gondoljunk csak arra, hányszor álmodunk gyermekkori vagy régi helyszíneken, álmunkban beszélgetünk régen porladó ismerősökkel vagy rokonokkal, mert az elmúlt dolgok itt élnek bennünk. Hányszor hosszabbítjuk meg, az emlékeinkre támaszkodva és azokból kiindulva, egy embertársunk esetleg valóban rosszul sikerül gesztusát egészen odáig, hogy ez a valaki gonosz és ellenséges lény, holott csak szerencsétlen és rossz kommunikáció volt közöttünk. Hányan élnek ilyen megkötözött lélekkel, mert ott van bennük egy vérző seb, a lélek megbántottsága vagy bármi más hasonló, mert az elmúlt dolgok sehogy sem akarnak a helyükre kerülni. Nincs felejtés és nincs megbocsátás, nincs felülemelkedés, mert ott egy beteg pont, ami nem és nem akar gyógyulni.
Ilyesmi volt Izrael népének életében, ilyen vérző pont, ilyen gyógyíthatatlanul érzékeny ügy, hogy egykori, büszke királyságukat előbb az asszírok, aztán a babiloniak, majd pedig a perzsák taposták meg. Alig, hogy elmentek ezek, már jöttek is a görög szeleukida uralkodók, amint pedig ők kihúzták a lábukat, hát ott volt évszázadokra a római birodalom, és ilyen módon a Dávid trónján egyáltalán nem volt folyamatos az utódlás, sőt, nem is volt már meg maga az uralkodó család sem. Ekkor kopogtat be egy názáreti szűzhöz, Máriához Isten angyala, és azt mondja neki, olyan valakit fogsz szülni, aki nagy lesz, a Magasságos Fiának mondják majd, és az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját! Hát ez volt az, ami minden tekintetben abszurdumnak és lehetetlennek látszott – de mi már tudjuk, hogy ez az örök és meg nem dönthető királyság Jézussal valóban létrejött. Mert aki az ő királysága alatt él, az tudja és tapasztalja, hogy örök élete van. Nem csak lesz, hanem már van. Mi történt, hogy ez így alakulhatott? Összesen annyi, hogy a Betlehemben született, Názáretben felnőtt Jézus megértette és a helyére tette mindazt, ami népe múltjában valaha történt, éspedig helyesen értette meg és helyesen tette a helyére, de úgy annyira, hogy az már nem csak Izrael javát, hanem a világ összes népének is a javát kezdhette el munkálni. Hát ilyen ereje van annak, amikor valahol megértik a múltat. Amikor emberek felismerik a megtörtént dolgokban, a kudarcokban és a nemszeretem időkben is Isten tanító kezét, és már nem egymást hibáztatják a régmúlt dolgokért, hanem megjobbítják az életüket. Mert ahol a múlt megértéséből nem ez, tehát életünk megjobbítása következik, ott nem is értették meg a múltat.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy a múlt valódi megértése abszurdum. Olyan „mélységes mély az idő kútja, ne mondjuk inkább feneketlennek?” – ahogy T. Mann fogalmaz a József és testvérei előszavában. De amikor az ember kitér a saját maga, és a nemzete múltjának valódi megértése elől, ott csak szaporítja a bajokat, mert a megértetlen múlt mindig meg nem gyógyult múlt, amit itt hordunk magunkban, és itt rongálja vele a jövőnket. Milyen jó, hogy az advent Urának ez most az üzenete: még olyan vérző pont is meggyógyulhat, mint egy nemzeti királyság soha többé fel nem támadása. Mert kaptunk valakit Jézusban, akinek már odaadhatta a történelem Ura a Dávid trónját, és ő immár tényleg örök királysággal, lelki királysággal uralkodik azon a trónon. Mert Istennél semmi sem lehetetlen! Nézzünk hát szembe a múltunkkal, vegyük fontolóra az elmúlt dolgokat, hogy ezek által aztán Isten lehetővé tehesse azt, ami teljességgel lehetetlennek tetszik nélküle.
De vegyünk a múlt megértésének, a tanulságok valódi levonásának „abszurduma” után most egy másik lehetetlenséget. A közös élet, akár egy család, akár egy társadalom létének méltó felemelését. Erre aztán igazán azt szokás mondani, hogy talán egy egyes ember még úgy, ahogy megküzdhet a maga sorsával, de egy közösségen már nem lehet segíteni, azt viszi a történelmi tehetetlenség valamilyen irányba. És valóban sok példa igazolja ezt családok életében éppen úgy, mint népek és nemzetek életében. Mintha még a városoknak és településeknek is meglenne a maga sorsa, amin nem nagyon lehet változtatni, mert olyan nagy a tehetetlenségi nyomatéka egy-egy közösségnek.
Ha mai életünkben körülnézünk, akkor azonban azt kell mondjuk, hogy közösségek szinte sehol nem látszanak, legfeljebb csak maffiák vannak. Emberek összefognak mások ellenében a maguk hasznára, és sokszor eszközökben sem válogatva el is érik, amit akarnak, aztán amikor van mi fölött marakodni, akkor következik az a szakasz az életükben, a marakodások és leszámolások ideje. Pedig a történelem Ura olyan Megváltót küldött az első adventben, akiről azt mondja az angyali üdvözlet, hogy ő majd „uralkodik a Jákób házán örökké”. Ami nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a Jákób tizenkét összeférhetetlen fiának rengeteg torzsalkodására és testvérharcára mégis csak következhet gyógyulás. Éppen mostanában olvastuk az ószövetségben Roboám és Jeroboám harcát, az ország meghasonlását és kettészakadását. És „annyi balszerencse közt és oly sok viszály után”, ahogy Vörösmarty fogalmazza az ilyesfajta bajokat a Szózatban, egy közösség – az evangélium szerint, és az angyali üdvözlet szerint is – mégis csak föl tud emelkedni! Eljöhet közéjük az, aki „uralkodik a Jákób házán örökké”, és nem a testvérharcé, és nem a meg nem értésé lesz akkor az utolsó szó. Hiszem és vallom, hogy ennek a küszködő magyar hazának is, ahol mi élünk pontosan erre a Megváltóra van szüksége, nem másra. És a világ népeinek jellegzetes tűzfészkeiről ugyanez mondható el. A közös élet felemelkedése Krisztusban történik, vagy pedig sehogy. Őbenne előállhat az a közösség, amely szépen, összerendezetten működik a szeretet által, amilyen az anyaszentegyház is hivatott volna lenni. De ahol az ő szeretetét megvetik, ahol éppen Krisztus nem kell, a szeretet forrása, ott tényleg nem marad más, mint a rakéták szava, meg a gyógyíthatatlan gyűlölet. És mindez tökéletesen igaz az egészen kicsi közösségekre, a családokra is. Mert ahol őt hívják és őt várják, ahol neki adják az első helyet, ott gyógyul a közös élet, ott megjelenik az „ő teste”, az a közösség, aminek ő a feje, a valódi egyház. Ezt ígéri meg az angyali üdvözlet Máriának: ilyen lesz, aki születik majd, és ilyenek lesznek, akik őt valóban követik. Forduljon tehát őfelé a szívünk, ha tényleg az a vágyunk, hogy gyógyuljon a közös élet.
Végül még egy további lépés az un. „abszurdumok” világában. Az emberi élet testi mivolta és ehhez kötött mulandósága olyan súlyos teher, hogy Madách egyenesen ezt mondja róla az Ember tragédiájában: Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni! És bizony sokak szívéből beszél, amikor ezt mondja, mert a mulandóság és a testi halál tényleg az „utolsó ellenség”, ahogyan az apostol nevezi, amelyet mindenkinek le kell valahogy győznie. (1 Kor 15,26)
Pedig erről is kapunk ígéretet az angyali üdvözletben. „A Szentlélek száll reád, és a Magasságos ereje árnyékoz be téged” – ami azt jelenti, hogy Isten jelenléte, a Szentlélek a legfőbb oltalom az ember számára, egyebek közt a mulandóságtól való rettegésében is. A bibliafordítások rendre zátonyra futnak ezzel az „árnyék” szóval, amikor szó szerint lefordítják, holott az árnyék értelme a közel-keleti ember számára egyszerűen a forróságtól való védelem, az oltalom, vagyis úgy kell értenünk, hogy a Magasságos „oltalma alá vesz” téged. Hát pontosan erre van leginkább szükségünk, amikor kétségek gyötörnek bennünket, amikor a mulandóságunk nagyon közel jön, és nem tudunk vele mit kezdeni – hogy a Magasságos erejéről ilyenkor se feledkezzünk meg. Aki meg tudott minket teremteni a semmiből, aki akarta, hogy itt legyünk valamennyi ideig, az nem akar minket cserbenhagyni földi vendégeskedésünk végén sem. Az ő legfőbb vágya az, hogy minket a maga isteni természetében (2 Pét 1,4) részeltessen, tehát többet adjon nekünk még annál is, hogy végigjárhatjuk földi utunkat – pedig az önmagában is felfoghatatlanul nagy és csodálatos dolog.
Adventben olyan eljövendő Jézusról hallunk, aki Istentől jön hozzánk, attól az Istentől, aki szeretné az embert oltalma alá helyezni. Nem erőnek erejével, hanem jóságával. Ő a szelíd hang Ura, aki nem ordít a fülünkbe, hanem csak suttog. Sokszor túl is kiabáljuk őt, meg azt is engedjük, hogy a világ zaja is elfedje a hangját, de ez a csöndes, szelíd szó ma is minket keres, és most ezt mondja nekünk, hogy ő erősebb a halálnál is. Ez a halálnál is hatalmasabb Úr akar minket az „árnyékába”, azaz oltalmába venni. És tudjuk, hogy akik benne hittek, azok felett nem volt úr többé a testi elmúlás, nem tudta őket eltántorítani a hitvallástól, nem vette el az örömüket, hanem a hazatérés és a megszolgált elcsitulás örömével indultak, amikor eljött annak az órája. Ez sem abszurdum tehát, a valódi vigasztalódás és a valódi győzelem, éspedig az „utolsó ellenség”, a halál felett is. Mert Istennél semmi sem lehetetlen.
Ezek jegyében töltsük hát advent harmadik vasárnapját. Nem lehetetlen egyenesbe jönni a múltunkkal, akár milyen nagy terhek, és fájó sebek is rejlenének ott. Csak értsük meg, éspedig jól értsük meg azt, fölfedezve benne Urunk jóra ébresztgető kezeit. Nem lehetetlen a közösség méltó fölemelkedése sem, ahol ő uralhatja a Jákób házát, ahol Jézus lehet a fő, mi pedig néki tagjai. Ott létrejön az anyaszentegyház, akár csak két vagy három főből is, akár egy családon belül is, mert ő örök királysággal uralkodik az övéi felett. És a mulandóság terhének sem kell véglegesen lehúznia az embert. Testi elmúlásunk sem félelmetes ott, ahol az ő oltalmába helyezzük magunkat, és úgy készülünk arra a nagy útra, amit emberfia el nem kerülhet. Mert Istennél semmi nem lehetetlen! Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, te tudod legjobban, aki a szíveket vizsgálod, hogy kinek milyen teher van a lelkén, mi tűnik számára leginkább lehetetlennek – az elintézetlen és megértetlen múlt, a közösségben az odatartozás és a szeretet gyakorlása, vagy éppen a testi mulandóság dolga. Köszönjük a felszabadító jó hírt, hogy ami számunkra lehetetlen, nálad még az is lehetséges. Add, hogy ezt hittel higgyük és erre az ígéretedre adventi szívvel valóban rá is bízhassuk magunkat. Vigasztalásnak Ura, jöjj el oda, ahol most gyász van és nehéz a szív. S tőled kérjük azt is, hogy segítő szeretettel légy a betegekkel, közöttük egy férfi testvérünkkel, aki operáció után van és gyógyulásért imádkozik. Segítsd azokat is, akik életük gondjaival küzdenek, és nem látják a jövőt. Vezess mindnyájunkat élő hitre és lelki megújulásra. Áldd meg a most következő hét napjait, hogy valódi adventi időszak lehessen, amiben méltó módon készülünk Megváltónk születésének ünnepére. Ámen.
