Igehirdetés 2014. január 26.
A lélek nyugalmáról
Lekció: Mt 11,20-27
Textus: Mt 11,28-30
„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.”
Imádkozzunk!
Mennyei jó Atyánk, taníts meg minket arra, miként járhatunk a te orcád előtt. Ne hagyd, hogy gondolataink és tetteink, akár a messziről jött vándorok, csak ritkán látogassanak el hajlékodba, hanem add, hogy érezzük: itthon vagyunk, és tenálad lakunk. Add, hogy soha ne feledjük el, a keresztyénség életút, és legyünk bár a te királyságod legszélső határán, messze és magánosan, mint egykor a vámszedő, add, hogy arcunkkal mindig feléd fordulhassunk. Óvj meg attól, hogy hátra tekintgessünk, elhagyott bűnök és meghaladott, gyógyulni akaró sebek felé, mint az a szántóvető, aki méltatlan lett a te országodra. Segíts, hogy vándorbotot vegyünk a kezünkbe, és bízzunk ígéretedben: a legkisebb is nagyobb lesz a mennyek országában, mint az asszonytól születettek közül a legnagyobb. Ámen.
Igehirdetés
Mai igehirdetésünk a lélek nyugalmával kíván foglalkozni. Bárki kifogást emelhetne a téma ellen azzal, hogy amikor ennyire bajban van az embervilág, itt a nyakunkon a pénzügyi krízis meg klímaváltozás, aztán a többi súlyos társadalmi megoldatlanság, ugyan miért foglalkoznánk ennyire öncélú és individuális ügyekkel, mint a lélek nyugalma. A válasz egyrészt az, hogy Megváltó Jézusunk is fontosnak ítélte a témát annyira, hogy tanításába foglalja, úgyhogy nekünk is helyénvaló ezzel foglalkozni – másrészt azonban az is, hogy Isten országa, egy boldogabb és tisztább élet ezen a földön csak a megbékélt szívű, a lélek nyugalmára valóban eljutott emberekből épülhet.
Voltak görög filozófusok, a sztoikusok és az epikureusok is, akik sokat beszéltek a szenvedélymentességről (apateia), meg a lélek rendíthetetlen nyugalmáról (ataraxia), ám ez a dolog nekik csak az emberi egyéniség ügye volt: legyél önálló ember, aki kinőtt már a védelmező családból, a mögötte álló közösségből. Állj meg a lábadon, ne hagyd, hogy elsodorjanak a saját érzéseid és szenvedélyeid, építsd ki a magad autonóm létezését, vagy éppenséggel ragyogó különállását (splendid isolation), ahogy később az angolok elnevezték ezt a dolgot. Mond-e vajon Jézus valami többet ennél, amikor a kezünkbe akarja adni a lélek megnyugvásáról való tudást?
Igen, nagyon is mond. Először is azt, hogy a lélek megnyugvása elképzelhetetlen az embernek Istennel való megbékélése nélkül. Ott kezdődik a dolog, hogy az élet homályos útvesztőiben vagy éppenséggel rémisztő, sötét erdőiben az ember egyszer csak ráébred a maga fiúságára, s élete Urát már nem csak egy ismeretlen, távoli hatalomnak látja, hanem mennyei Édesatyjának meri nevezni. Bibliatudósok szerint a leginkább magához Jézushoz köthető újszövetségi mondások éppen azok, amelyekben ő Istent atyának, héberül Abbá-nak nevezi, mert ebben a kedves, bensőséges szóban rejlik az a kapcsolat, amit a bibliai időkben fiának Tórát magyarázó, barátságos lelkű apa, meg a fia zavartalan, pozitív kapcsolata példázott. És éppen ezt a nagyszerű dolgot adta Jézus világnak: számára ilyen volt Isten.
Miért nincs akkor ott sok ember, még hívő emberek életében sem ez az Abbá – Atya? Vagy ha ott van, miért marad csak elvi szinten, akit aztán elhomályosít a mindennapok sok baja meg törettetése? Azért, mert nem őt vesszük komolyan – nem őrá figyelünk egész szívünkkel, nem őt szeretjük egész lelkünkkel, nem őfelé törekszünk minden elménkkel és teljes erőnkkel – hanem nagyon is átadjuk magunkat különböző sötét árnyékoknak, ijesztő „mumusoknak”, hogy úgy mondjuk – mert hát az élet mindig hoz ilyeneket. Ezek aztán elzárják előlünk a jövőt és tönkreteszik a derűt és nem marad más az uralmuk alatt, mint az aggódás, vagy éppen a pánik.
Ide kívánkozik a történet az egyszeri lelki betegről, aki azt képzelte magáról, hogy ő három szem kukorica, a kakas pedig meg akarja őt enni. Elment a pszichiáterhez, aki hosszadalmas terápiával sikeresen meggyógyította, aztán a páciens egyszer mégis megint rettegve és remegések közt állított be az orvosához. Az megkérdezte tőle, ugyan mi a baj, hiszen ő már tudja, hogy nem három szem kukorica. Én már tudom, hangzott a válasza – de a kakas még nem tudja! Igen, aki rettegni akar, az mindig meg fogja találni az okot rá. Egészen addig, amíg az Abbá-Atyát el nem kezdi úgy igazán komolyan venni. Ő sem azt fogja persze az embernek mondani, hogy tökéletesen problémátlan életed lesz, hiszen éppen a napokban olvastuk az igében, maga Jézus mondja tanítványainak, jöhet olyan helyzet, amikor egyszerűen szaladjatok el egy másik városba. (Mt 10,23) Nem kell mindenáron meghalnotok a hitetekért, ha még élhettek is érte. De mégse a rettegés legyen életetek alaphangja, hogy mi lesz a holnappal, a családdal, mi lesz a túlnépesedő földdel, az egész világegyetemmel. „Edd csak örömmel a kenyeredet, idd jókedvvel a borodat, mert ez kedves Isten előtt, hogy ezt tegyed. A ruhád legyen tiszta, fejedről se hiányozzon az illatos olaj, és élvezd életedet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján, mert ez a te osztályrészed az életben.” (Préd 9,7-9) Igen, ilyen jó dolgok fakadhatnak abból, ha valaki tényleg visszatalál Istenhez, mint szerető mennyei Édesatyjához.
A bennünk így „restaurált” istenfiúság aztán még azt a nagyszerű ajándékot is megtapasztalhatja, hogy immár ő is úgy tudja szeretni az Atyát, amint maga az Atya szereti őt. Jézus egész gyógyító energizáltsága, másokat megépíteni tudó lelke ebből, az Atyával való egészen közeli barátságából táplálkozott: senki sem ismeri úgy a Fiút, mint az Atya, és az Atyát sem ismeri úgy senki, mint a Fiú. Istenről, mint Atyáról való tudásunkat – ha egyszer valóban megszereztük – már nem veheti el tőlünk semmi.
De Jézus mégis megszólít minket, és azt mondja, van tovább, akad tanulnivalónk még ezek után is. Jöjjetek énhozzám mindnyájan! Milyen fontos mondat ez, hiszen arról szól, hogy senki nincsen kizárva az üdvösségből. Sőt, akik azt hiszik magukról, hogy ők nagyok és erősek, vagy bölcsek és értelmesek, azok távolabb vannak tőle, mint a kicsik, akikről pontosan tudjuk, hogy a szegények, a bűnösök és a kirekesztettek voltak Jézus számára ezek. Magasztallak Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, akik túl sokat gondolnak magukról, és megmutattad a kicsinyeknek, a senkiknek, és azoknak, akik szegények, bánkódók, vagy éppen az önbizalom vészes hiányával küszködnek. Nem lehet elégszer elmondani, hogy Jézus nem zár ki senkit a boldog életből, hanem éppen ellenkezőleg, mindenkit hív, kivétel nélkül mindenkit, hogy részesedjen belőle. De ehhez el kell indulnunk őfelé. Jöjjetek énhozzám. Aki ott akar maradni, ahol van, aki nem akar elindulni, aki nem kész arra, hogy vándorbotot vegyen a kezébe, az ne csodálkozzon, hogy semmit nem kap majd ebből. Nem lehet egyszerre otthon is maradni, meg egy szép kirándulásra is elmenni: döntenie kell az embernek, mit is akar valójában.
Miben áll hát az a „kirándulás”, vagyis az út, amire ő hív bennünket, és aminek bejárásával valóban el lehet érkezni egészen a megbékéléshez, vagy ha úgy tetszik, a lélek nyugalmához is? Jézusnak ez a mondása, ami erre vonatkozik, ószövetségi gyökerekből nőtt ki. Jeremiásnál olvassuk: „Így szól az Úr: Álljatok ki az utakra, és nézzetek szét, kérdezősködjetek az ősi ösvények után, melyik a jó út, és azon járjatok, akkor nyugalmat találtok lelketeknek!” (Jer 6,16) Az „ősi ösvények”, amiről itt a próféta beszél, olyan tudást jelentenek, ami réges-régen hozzáférhető mindenkinek, nem ma kell feltalálni őket, ma csak alkalmazni kellene őket, szerintük élni – és akkor lenne nyugalma a léleknek. Ez megint olyan nagyszerű evangélium! Nem kell vért izzadnia az embernek, hogy rájöjjön, miket is kellene megtanulnia a boldogsághoz: csak azt, hogy alázatosan járjon Istenével, és szeresse az irgalmasságot (Mik 6,8), vagyis szeresse Istent és lélekben szelíd legyen embertársa iránt. Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok. Igen, ezt a kettőt mindig újra tanulnia kell még azoknak is, akik már elindultak a keskeny úton, mert éppen ez a keskeny út maga, amin nem is olyan könnyű megmaradni és valóban rajta járni. Ki az, aki erre valóban képes?
Ezt a választ kapjuk: az én Atyám mindent átadott nekem. (Mt 11,27) Hirtelenjében nem is tudjuk, mire gondoljunk, amikor ezt halljuk. Mit adott át az Atya Jézusnak? Mi az, amit az istengyermekségre jutással mi is megkapunk onnan felülről? Mit jelent ez a „minden”, amit az Atya átadott őneki? Ez egy olyan tudás, amiből már nem hiányzik semmi. Sokkal inkább a szív tudása, mintsem a fej és az értelem adathalmazai. Nagyon sok ember próbálja a maga ilyen vagy olyan szintű tudományos képzettségéből levezetni valahogy a bizonyítékokat a hite mellett, és kínlódik vele, mert ez valóban nem megy. A tudomány mindig csak bizonyos feltételek között érvényes dolgokat tud mondani, hiszen ezt tűzte maga elé – a hitünk pedig éppen a feltétel nélküli isteni szeretet elfogadását, és annak való odaadást jelenti, nem pedig a részinformációkat.
Így olvasunk erről, éppen az ökumenikus imahetünk vezérigéje kapcsán: „Senki se dicsekedjen emberekkel, mert minden a tiétek. Akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár az eljövendők – minden a tiétek. Ti pedig Krisztusé, Krisztus pedig Istené.” (1 Kor 3,21) Mit jelent ez? Olyan végleges tudást, amiben szépen elfér már egymás mellett nem csak Pál és Apollós, akikre egyébként külön-külön esküdtek akkoriban a meghasonlott korinthusi gyülekezetben, hanem megfér már egymás mellett az egész világon minden, de minden – még élet és halál is. Amíg éretlen a hitünk, azt kérdezzük, miért teremtett Isten életet, ha adott mulandóságot is. Amikor a hitünk megérlelődik, beérik, akkor már meg tudjuk köszönni mind a kettőt, az életet is és a testi elmúlást is, ahogyan Assisi Ferenc teszi a Naphimnuszban.
Minden a tiétek. És ebben a végleges tudásban elfér egymás mellett a jelenvaló és az eljövendő is – nem ellentétek. Ha már Atyánk szerető kezéből tudjuk venni a mai napot, miért nem tudnánk tőle venni azt, ami most még nincs itt, csak eljön majd? Erre tanít bennünket Jézus, amikor arra biztat bennünket, hogy ne aggodalmaskodjunk a holnap felől, elég minden napnak a maga feladata. Csak keressük az első helyen Isten országát és annak a megvalósítását, az igaz életet, és minden más egyszerűen megadatik nekünk, nem lesz semmi hiányunk. Minden a tiétek – ti pedig Krisztusé, Krisztus pedig Istené. Amikor életemben először találkoztam ezekkel a szavakkal úgy, hogy meg is értettem őket, vagyis igévé lettek számomra, valami végtelen nagy békesség vett erőt rajtam. Olyan öröm és hálaadás, amit semmi máshoz nem lehet hasonlítani. Hiszen ha felkészülhetek arra, hogy minden az enyém, élet és halál is, akkor ez annak köszönhető, hogy én Krisztusé vagyok, Krisztus pedig Istené.
Kis unokánk nemrég tanult meg járni, persze még össze-össze akadnak néha a lábai, de mivel még csak másfél éves lesz, néha megijed valamitől ebben a nagy önállóságban, ami még ismeretlen számára, hogy ő járni tud – és már kezd is lefelé görbülni a szája. Egészen addig, amíg az édesanyja vagy a nagyanyja, vagy akiben megbízik, meg nem fogják a kezét. Ez a fentről lefelé nyúló erős kéz, ami meleg és puha, ami biztonságot ad és nem hagy cserben – ez szólal meg, ez a végtelen jóság, és ez szólít is meg bennünket, amikor ezt halljuk az igében: minden a tiétek, ti pedig Krisztusé, Krisztus pedig Istené.
Hát ezt érdemes megtanulnunk Jézustól – ilyen jóságot tapasztalt ő meg az Atyában, és ez a mennyei jóság „adott neki át mindent”. Szerető szüleit, a madarakat az égen, a mezők liliomait, de még a farizeusok értetlenségét és végül Pilátus kegyetlenségét is. Ez a „mindennel bírás” azt is jelenti, hogy ha ér is még meglepetés az életben, de már nem háborodom fel rajta, mert ismeretes vagyok mindennel. Mint semmi nélkül valók, de mindennel bírók (2 Kor 6,10), halljuk az apostoltól.
Imádkozzunk!
Urunk Jézus, légy áldott, hogy te nem csak elhoztad a példát, amit követhetünk, hanem eljössz hozzánk, ide a szívünkbe, és erőt adsz a megvalósításhoz. Hiszen te magad vagy, aki bennünk lakva szereteted az Atyát, és tudod szelíd lélekkel szeretni az embertársainkat is. Add, hogy megtanulhassuk tőled, hogy te magad ilyen vagy, szelíd és alázatos szívű, és tőled ezt eltanulva valóban nyugalmat találhassunk lelkünknek a te követésedben. Imádkozunk a kisgyermekes családokért, a tél idején nehéz körülmények közt élőkért, az elaggottakért és a betegekért. Te az ő oldalukon áltál, a kicsinyekén és azt kérjük, segíts mindnyájunkat a most következő hét napjain megmaradni a te szeretetedben. Ámen.
