A lelki fejlődésről

Igehirdetés 2009. november 8.

A lelki fejlődésről

Lekció: Kol. 3,1-11

Textus: Kol. 3,14-17

„Mindezek fölé pedig öltsétek fel a szeretetet, mert az tökéletesen összefog mindent. És a Krisztus békessége uralkodjék a szívetekben, hiszen erre vagytok elhívva az egy testben. És legyetek háládatosak. A Krisztus beszéde lakjék bennetek gazdagon úgy, hogy tanítsátok egymást teljes bölcsességgel, és intsétek egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel. Hálaadással énekeljetek szívetekben Istennek. Amit pedig szóltok vagy cselekedtek, mind az Úr Jézus nevében tegyétek, hálát adva az Atya Istennek őáltala.”

Imádkozzunk!

Istenünk Édesatyánk, jó ismét együtt lennünk a te nevedben, és így, közösen is segítségül hívni téged, aki mindeneket alkottál, és a mi életünket is te magad adtad. Köszönjük neked, hogy mi, földi emberek egyáltalán tudhatunk terólad, aki hozzáférhetetlen szentségben és magasságban laksz. Sőt, még arra is méltattál minket, hogy megszólíts és magadhoz hívj bennünket Krisztus által, és mi ezért indultunk el a lelki úton, a keskeny úton, ami az életre visz. Szeretnénk ezen az úton szilárdabban és biztosabb léptekkel járni, mint eddig tettük, de csak azt vallhatjuk meg előtted őszinte szóval és bűnbánattal, hogy sok ezen a mi utunkon a fáradt tétovázás, az egyhelyben járás, sőt még a kitérő is. Segíts most minket valóban előbbre lépni, lélekben fejlődni és növekedni, mert erre van szükségünk. Adj ehhez mindnyájunknak halló füleket, megnyíló, minket megszólító igét és olyan, tőled való erőt, amit az egyszülöttben, Jézusban is csodálhatunk, és amely erőt nekünk is megígértél, ha azt valóban kérjük tőled. Jövel, Szentlélek Isten, tölts el minket tűzzel, és zendítsd meg igédet szívünkben. Ámen.

Igehirdetés

Jó négy évtizede immár annak, hogy teológus hallgatóként egyházunk egyik egészségügyi gyermekotthonában töltöttem a nyarat, a testi-lelki fogyatékosok közötti szolgálattal. Amikor ismerkedtünk az otthonnal, azt mondták, az igazán súlyos osztályra majd csak akkor látogatunk el, ha először megszokjuk a kevésbé súlyos fogyatékkal élők látványát. Így is történt, és eljött ez is. Valóban szomorú látvány fogadott azon az osztályon mindenkit, aki oda belépett, számomra a legmegdöbbentőbb mégis egy pólyás-baba volt. Ágyban feküdt, egy néhány centivel volt nagyobb egy átlagos pólyásnál, és a gondozó szomorúan mondta róla, hogy ő már huszonegy éves. Nem hittem a szememnek, hiszen az a valaki ott az ágyban nagyjából egyidős volt énvelem, akinek két évtized alatt egészségesen megnőtt a kezem és a lábam. Sosem felejtem el azt a szomorúságot, amit akkor éreztem.

De eszembe jut egy másik kép is. A templomunk mögött, itt a kertben a régi, öreg hársfa magjából egyszer egy parányi, kicsi palánta nőtt, aminek a leveléről meg lehetett állapítani, hogy a nagy hársfa kicsinyéről van szó. Ez a pici kis növény aztán évről évre nőtt és erősödött, amíg az évek során nagyszerű, sudár husánggá és fiatal, növendék fává növekedett, amit át lehetett ültetni egy másik kertbe, ahol aztán tovább terebélyesedhetett.

Az egyik esetben megvolt a szükséges növekedés, ami az egészséges élethez kell, a másikban nem. Vajon a mi lelki énünk melyikre hasonlít? Mert mai igénk arra bíztat, hogy gondolkodjunk együtt erről a kérdésről – lelki növekedés.

Azt halljuk először is, hogy a lelki növekedés nyitva áll mindenki előtt, aki már meghalt Krisztussal együtt a maga ó-emberének, és fel is támadt Krisztussal együtt – az ő képmására és hasonlatosságára. Ez az, amit megtérésnek vagy újjászületésnek is nevezünk, és ami sok formában történhet ugyan, de egy közös vonás azért mégis van, ha valóban megtörtént – hogy az ilyen ember valamikor az élete során úgy döntött már, hogy élete további részét Isten gyermekeként és Krisztus követőjeként akarja élni. Aki ilyen döntést még soha nem hozott, annak nem lelki növekedésre, hanem az élete valódi odaszánására van szüksége, mert az ige pontosan megkülönbözteti ezt a két dolgot. „Ha tehát feltámadtatok Krisztussal…” mondja, vagyis ez a belépő. A „szoros kapun” való bemenetel, amit nem lehet megkerülni.

Bunyan János könyvében, amit „A Zarándok útja” címmel írt Angliában a 19. században, van egy szereplő a sok allegorikus személy között, akik ebben a könyvben szerepelnek – Mellékúti a neve. Zarándokkal beszélgetve kiderül, hogy egy darabig együtt tudnak menni a cél, a boldog, mennyei város felé, de mivel Mellékúti nem a kapun jött be, hanem csak a kerítésen át mászott be, és így zarándokol, egy idő után megunja a dicsőséget és valójában az első komolyabb nehézségek idején visszafordul. Nem is ér célba, a mennyi városba soha, éspedig azért, mert soha nem szánta el még magát erre, nem hozott az élete felől ilyen értelmű, alapvető döntést, vagyis, hogy ő tényleg végigjárja a mennyei városig az utat, és oda akar megérkezni, nem máshova. Aki közülünk Mellékútira hasonlít, annak ezért előbb a döntést kell meghoznia maga felől, be kell mennie a szoros kapun, és ha ezt már megtette, akkor következhet majd életében a lelki növekedés. Mellékúti számára azonban nincs lelki növekedés, csak csüggedés és visszafordulás. Mindenki más előtt viszont, aki hozott valaha ilyen döntést maga felől, nyitva áll a lelki növekedés lehetősége.

Ez a dolog azonban teljességgel személyes ügy, amennyiben nincs két egyforma életút és nincs két egyforma lelki problematika. Fejlődnie mindenkinek a maga saját egyéniségén belül kell, nem pedig úgy általában. Hasonlíthatnak egymásra emberi sorsok és életek bizonyos vonásokban, de a lelki növekedés mégis teljességgel személyes feladat, mint a ruha felvétele. Nem véletlenül használja az apostol éppen ezt a képet, hogy „öltözzétek fel az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul” (3,10), mert segíteni lehet ugyan valakinek abban, hogy a ruháját felvegye, de más helyett már senki nem öltözhet fel – ő fog fázni, ha nincsen rajta megfelelő meleg ruha. A lelki növekedéshez szükséges „felöltözés” is személyes feladat, ami ránk vár. Helyettünk senki nem tudja legyőzni az ó-emberünkből maradt régi vonásokat. És elég sok minden megmarad, még azok életében is, akik már bementek a szoros kapun, ezt tapasztalatból mindnyájan tudjuk. Hallgassuk csak, milyen radikális tanácsokat ad az apostol a saját egyéniségünkön való munkálkodáshoz: „Öljétek meg, ami a tagjaitokban csak erre a földre irányul”, aztán „vessétek el magatoktól a haragot, az indulatot, szátokból a gyalázatos beszédet” – aztán, tekintsétek semminek az eddig megszokott beidegződéseket. Azt, hogy valaki zsidó vagy éppen görög, körülmetélt vagy nem, barbár vagy szkíta, szolga vagy szabad – mert ezek a dolgok mind semmik, nem létezőek, „nincsenek” ahhoz képest, hogy Krisztus van ott mindenekben, vagy nincs. Mert az igazi kérdés ez, ami mellett minden más egyszerűen eltörpül, sőt valójában nincs is.

És még egy dolog a lelki növekedésről. Ez nem csak mindenki előtt nyitva van, aki már valódi döntést hozott arról, hova is akar megérkezni, és nem csak ránk szabott, személyes ügy, sőt tennivaló és feladat, amit helyettünk senki nem végezhet el, mert a mi egyéniségünkön belüli növekedésről van szó – de valami olyasmi, amit életünk Ura szabadon és szeretettel ad. Ahogy olvassuk a korinthusi levélben: „Azért sem aki plántál, nem valami, sem aki öntöz, hanem a növekedést adó Isten.” (1 Kor. 3.7) Istenünk természete már csak ilyen, ő nem csak tud, de szeret is növekedést adni. Ha tehát még sincs bennünk lelki növekedés, akkor arról van szó, hogy mi nem fogadjuk el attól, aki azt szabadon és „szemrehányás nélkül” (Jak. 1,5) adná nekünk. Aki tehát elégedetlen a maga lelki növekedésével, annak ez a legfontosabb tennivalója: vissza az Úrhoz, aki a növekedést adja. Ha egyetlen éve döntöttem volna ő mellette, vagy hatvan éve, teljesen mindegy – vissza őhozzá, aki a növekedést adja – és lesz a parányi kis palántából szép koronájú, megnőtt fa. Erről szól Jézus a mustármag példázatában is, ami nagyon kicsi ugyan, de szépen fel tud nőni annyira, hogy fészket raknak rajta a madarak és árnyékot lehet találni a lombja alatt. „Azért sem aki plántál, nem valami, sem aki öntöz, hanem a növekedést adó Isten.”

Olyan gazdag azonban a Kolosséi levél mai része, hogy ad nekünk egészen gyakorlati útmutatásokat is a lelki növekedés ügyében – ha jól megértjük és lefordítjuk azokat a saját életünk szintjére. Figyeljünk most ezekre.

Ez a vessétek le a régi ruhát magatokról, meg dobjátok el, „vessétek el” azt, ami valójában nincs, sőt „öldököljétek meg magatokban, a tagjaitokban” ezt vagy azt – mind csupa olyan felszólítás, ami ugyanabba az irányba mutat. Az embernek tudnia kell lezárnia azt, amit le kell zárnia. Régi haragokat, haragtartást, elrendezetlen ügyeket, adóságokat, bármit, de lezárni azt, amit le kell zárni. Milyen sok ember visz magával terheket, mert nem is akar megszabadulni tőlük. Miért nem olyan például ez vagy az az embertársam, amilyennek én látni szeretném? – ezt kérdezik sokan, és aztán egy életen át nem tudják elfogadni egymást. Nevelgetnék egymást, de nem megy. Már régen lezárhatták volna az egymással való negatív kötődésüket azzal, ha elfogadják egymást, ahogy vannak, de ehhez már szeretet kellene, és az pedig nincs. Ezért nagy áldás, ha emberek tudnak ügyeket lezárni, amiket le kell zárniuk, mert ezzel nyílik meg nagyon sok esetben egy-egy megrekedt lélek számára az út a lelki fejlődés előtt.

Aztán a következő tanács ez: felnézni. Így olvastuk az előbb: „Ha feltámadtatok Krisztussal, az odafelvalókat keressétek, ahol Krisztus van, az Istennek jobbján ülvén. Az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel.” (Kol. 3.2) Felnézni azért kell az embernek, mert általában belenehezülünk a sárba, ahogy a költő is mondja. Van elég baj minden ember életében, egészségi gondok, lelkiismereti kérdések, anyagi feladatok. És mi mindig csak ezeket látjuk magunk előtt – még ezt is meg kellene oldani, még azt is, majd azután, ha amaz sikerül – és így tovább. A régi hajósokat a tengeri hányódásaik idején az mentette meg, ha megpillantottak a viharos éjszakai égen valahogy mégis csak néhány csillagot. A Bibliában is olvasunk ilyenről. Felnéztek, ha volt hova felnézniük, és onnéttól kezdve aztán tudták, merre kell igyekezni, ha életben akarnak maradni. Nekünk igazán van hova felnéznünk, a feltámadott Krisztusra, ezért egyáltalán nem üres tanács az, hogy az „odafelvalókkal törődjünk, ne a földiekkel”. Aki őrá felnéz, annak békességgel telik meg a szíve, és nem nehéz már elvetnie magától a haragot, az indulatot, a gonoszságot, a káromlást, a gyalázatos beszédet. Lezárni – és felnézni. Milyen egyszerű, ha komolyan vesszük ezeket.

Végül még egy utolsó tanács. Nem csak lezárni, és nem csak felnézni – hanem megzendülni is. Olyan szép ezt olvasni itt a Kolosséi levélben, hogy énekeljetek szívetekben Istennek! (3,16) Minden egyes felnőtt emberen nagymértékben múlik az, hogy mivel van tele a szíve – mert az oda nem való dolgokat nekünk magunknak kell onnan kitakarítani, az odaillőket pedig ugyancsak mi magunk invitálhatjuk be a szívünkbe. Az alvászavarokkal küzdő emberek szinte mind arról panaszkodnak, hogy nem tudnak aludni, mert mindig az eszükben jár egy félelem, vagy valami szorongást keltő dolog, esetleg egy sérelem, amit nem tudnak lenyelni – egyszóval valami negatívum. Pedig ha megbékélne a szívük, vagy ahogyan mai igénk mondja, „Krisztus békessége uralkodna a szívükben” – akkor még az alvás is sokkal áldottabb és pihentetőbb lehetne, ezt nagyon sok tapasztalat mutatja. Mert nem mindegy, hogy mi van a szívünkben. Idős emberek mesélték el, akiknek már a koruk miatt sokkal kevesebb alvás jut, hogy eldúdoltak az éjszakai hosszú felébredésükben egy-két zsoltárt, de úgy igazán és s szívükkel, és szépen elpihentek megint – mert ha jó dolgok vannak a szívünkben, akkor még az éjszaka is békésebb – a nappalokról nem is szólva.

Ezért bíztat minket az ige arra, hogy énekeljünk szívünkben Istennek. Mert jó dolog, ha a szívünkben pozitívumok tanyáznak. És ezért vagyok szomorú, amikor néha azt látom, vannak, akik közülünk nem énekelnek, mert azt gondolják, nekik nincs pontos hallásuk vagy nincsen különösebben szép hangjuk. Hát akkor legalább mondja az ember a többiekkel együtt a szövegét annak az éneknek, ami mindig imádság is, biztosan észrevettük már – amihez még az énekeskönyv is oda van készítve a padban, ahol ülünk. Lehet azt az éneket prózában is együtt mondani a gyülekezettel, ha valaki olyan nagyon kényes a maga énekesi teljesítményére. Énekeljetek a szívetekben Istennek! – milyen más így élni az embernek, megzendülő szívvel – hétfőtől szombatig. Milyen más, ha engedjük, hogy a Lélek hangot kapjon a szívünkben. Hiszen ami ott lakik, a szívünkben, az fogja alakítani a nappalunkat, a döntéseinket és a cselekedeteinket, de bizony, még az éjszakánkat és az alvásunkat is.

Igen. Lezárni, felnézni, megzendülni – ma ezekkel akart megajándékozni minket az ige. Éljünk ezekkel, és meglátjuk, lesz majd lelki fejlődés is. Minden nap talán csak egy-két kicsi lépés – nem baj. Az mind nagyon fontos, mert sok kicsi sokra megy. A házakat is téglánként építik, nem pedig egyetlen nap alatt, egyszerre. Ne bánkódjunk, hogy nem vagyunk készen, csak éppen épülnek még azok a házak.

„Öltözzétek fel az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul, hogy egyre jobban megismerje őt.” (3,10) Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, légy áldott, hogy te nem csak mintát adsz nekünk ahhoz, mit jelent embernek lenni, hanem erőt is közölsz velünk, éspedig golgotai áldozatod erejét. Megvalljuk, nagy szükségünk van erre mindig újra, hogy képesek legyünk lezárni azt, amit le kell zárnunk, és képesek legyünk felnézni a mindennapok földi világából hozzád, az odafent valóra, aki az Atya jobbján ülsz. Köszönjük, hogy te zendíted meg szívünk húrját, te adsz éneket a lelkünkbe, téged dicsőítő, boldog, valóban égi harmóniákat. Segíts minket életünk küzdelmei közepette is örvendező, boldog élethez, és add meg nekünk, hogy valóban a Krisztus békessége lakjon a szívünkben, hogy tudjunk megbocsátani és egymást szeretetben elviselni, elvetve a haragot, indulatot és minden gyalázatos beszédet. Köszönjük a tőled való szeretetet, amely mindent tökéletesen képes összefogni, ami magától szétesne és tönkremenne. Ezzel áldd meg most következő hetünk napjait, és adj mindnyájunknak igazi, lelki növekedést a te képmásodra, hogy napról napra jobban megismerjünk téged. Ámen.

Kategória: Igehirdetések | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.