A lelki nagykorúság felé

2006. augusztus 05.
dr. P. Tóth Béla

A lelki nagykorúság felé

Lekció: Galata 4,1-12
Textus: Zsoltárok 124,1-8

“Ha nem az Úr az, aki velünk volt, így szóljon Izrael, ha nem az Úr az, aki velünk volt, mikor ránk támadtak az emberek, akkor elevenen nyeltek volna el minket, amint felgerjedt haragjuk ellenünk. Akkor elborítottak volna minket a vizek, patak futott volna át felettünk, akkor átfutottak volna rajtunk a felbőszült vizek. Áldott az Úr, aki nem adott minket fogaik prédájául! Lelkünk megszabadult, mint a madár a madarász hálójából. A háló elszakadt, mi pedig megszabadultunk. A mi segítségünk az Úr nevében van, aki teremtette az eget és a földet!”

Imádkozzunk!

Istenünk, mi valóban vágyunk arra, hogy igazán a te fiaid legyünk és Szentlélek által kiálthassuk, téged Atyánknak ismerünk. De megvalljuk, sokkal több bennünk a törődöttség, életünk elnyűttsége, a feloldatlan feszültségek és az el nem intézett adóságok terhe, mintsem hogy ez magától értetődő lehetne. Félelmek és rossz lelkiismeret, megbántottság és gyanakvás lakik bennünk, holott te örök irgalom és végtelen nagy szeretet vagy. Könyörülj rajtunk és töltsd ki ránk bűnbocsátó jóságodat, a Krisztus Lelkét, amely megújítja életünket. Adj nekünk lelki látást, hogy hadd különböztessünk az igazán fontos és a lényegtelen dolgok között. Beszélj a szívünkre, érintsd meg belső énünket és formáld ki belőlünk az előtted kedves mivoltunkat. Mindent színed elé hozunk és egész valónkat a te kezedbe teszünk. Tégy velünk jól hűségedért, ígéreted és a velünk Krisztusban kötött új szövetség jegyében. Bízd ránk az igét, a tőled nekünk szánt gondolatokat és szüld újjá testünket-lelkünket az üdvösségre. Jézus nevében kérjük, hallgass meg minket!

Ámen.

Igehirdetés

Az örökös, mondja az apostol, semmiben nem különbözik a szolgáktól, amíg kiskorú, hanem gyámok és gondviselők alatt van az apjától rendelt ideig. Ismert dolog ez, valóban így van ez évezredek óta, hiszen mit is kezdene mondjuk egy hat éves kisgyermek egy házzal vagy egy földtulajdonnal. Hiába ő az örökös, ahhoz nagykorúvá kell lennie, hogy már ne csak névleg, hanem valósággal is a tulajdona legyen az, ami őt illeti örökség szerint.

Ezt az örökösödési jogból vett képet alkalmazza az apostol, amikor a galaták lelki fejlődésben való visszaesését, mondjuk így, újbóli infantilizálódását látja és nagyon kesereg rajta. Azt mondja, hogy vigyázat, a hívő ember életében újra és újra megjelenhet a lelki kiskorúság, vagyis az olyan állapot, hogy valaki tud már ugyan arról, hogy milyen gazdag is lehetne, de mégsem az valójában, mert nem ura, nem igazi birtokosa annak, amije pedig van. És pontosan erről van szó sok hívő ember esetében: elvileg Isten gyermeke, elvileg az örök élet várományosa és eljegyzettje, elvileg Isten Szentlelkét bírja, de ezekből szinte semmi nem valóság számára, minden csak szép lehetőség. Amennyiben nincs lelki nagykorúságban az ember, úgy nem jut hozzá szép örökségéhez, csupán elvileg birtokolja azt. Tud róla, hiszi is, meg is vallja a szavaival néhanap, de nem él valósággal benne. Elég ismert és elég szomorú állapot.

Ma ezért a lelki, vagy nyugodtan úgy is mondhatjuk, a hitbeli kiskorúság és nagykorúság közt próbáljunk meg közösen különböztetni. Fontos téma ez, hiszen nem kevesebb a tét, mint hogy végre valóság is legyen az, ami elvileg van. Amíg az ember hitbeli tekintetben kiskorú, addig tudhat például róla, hogy Isten nagyon hatalmas, tudhat róla, hogy kegyelemes és jó, még akár igazán hiheti azt is, hogy feltámadást és örök életet tud adni, üdvözíteni tud mindeneket, ám a valóságban ettől még esetleg nagyon is alávetve él a saját megzabolázhatatlan vágyainak, ki van szolgáltatva az érzelmeinek, meg van kötözve a félelmeitől, egyszóval igazában nem szabad ember, nem rendelkezik is mind azzal, amije pedig lelki értelemben lehetne, mert hiszen van is.

Ebben az állapotában nem különbözik még semmiben a szolgáktól, mert bár Fiú, vagyis elvileg Isten gyermeke, de kiskorú a hitében, nem jutott el az örökségének a birtoklásáig, ezért a valóságban még pontosan olyan, mint a házban szolgáló rabszolgák, nem jobb náluk.

Mai vasárnapi zsoltárunk szerint Isten szabadítása, a megmenekülés-élmény az, amiben ráismerhet valaki arra, hogy Isten valóban van és hozzá valóban közel is van. “Ha nem az Úr az, aki velünk volt, így szóljon Izrael, ha nem az Úr az, aki velünk volt, mikor ránk támadtak az emberek, akkor elevenen nyeltek volna el minket, amint felgerjedt haragjuk ellenünk. Akkor elborítottak volna minket a vizek, patak futott volna át felettünk, akkor átfutottak volna rajtunk a felbőszült vizek. Áldott az Úr, aki nem adott minket fogaik prédájául! Lelkünk megszabadult, mint a madár a madarász hálójából. A háló elszakadt, mi pedig megszabadultunk. A mi segítségünk az Úr nevében van, aki teremtette az eget és a földet!”

Micsoda hatalmas himnusz néhány mondatban! És a lényege abban van, hogy mert megszabadultunk, most már tényleg tudjuk, tapasztaltuk, hogy ő van, éspedig közel van hozzánk, itt van “a jobb kezünk felől”, ahogyan egy másik zsoltárban olvassuk. Vagyis nem csak a mi kis egyéni életünk van a maga küzdelmeivel és örömeivel, félelmekkel és reményekkel, hanem ő is van, sőt, ő van, ő létezik egyedül igazán! A mi életünk átmeneti dolog, az egyik nap vagyunk, a másikon elporladunk – ő azonban mindig volt és mindig lesz. Ezt az ember akkor tapasztalja meg, amikor nagy mélységből megmenekül.

Sokan megtapasztalják Isten szabadítását, nehéz ezt meg nem tapasztalni, de aztán elfelejtik és élnek tovább úgy, mint ha semmi fontos dolog nem történt volna. Ez a lelki kiskorúság legjellemzőbb vonása. Aki nem tanult a saját élete történetéből, aki nem értette még meg az abban elrejtett leckéket, az hitében nem nagykorú ember. Feledékenységnek is nevezhetnénk ezt, de csak annyiban, amennyiben a diák is lehet feledékeny, de a feledékenysége, mivel ő diák, és nem otthon tevő-vevő anyóka, már nem csak fiziológiai vagy memóriabeli, hanem erkölcsi állapot is. Lehet-e feledékenységnek nevezni, amikor egy anya nem gondoskodik a gyermekéről? Lehet-e feledékenységnek nevezni, amikor valaki semmibe veszi a saját esküjét, amit Isten és az emberek előtt tett? Lehet, de azért ezekben az esetekben többről és másról is szó van.

Izrael népe nem volt feledékeny, ezt láthatjuk a 124. Zsoltárból. Termett közöttük olyan költő, aki megírta ezt az emlékező és dicsőítő zsoltárt, és benne ezeket a mondatokat: “Ha nem az Úr volt az, aki velünk volt, régen elevenen elnyeltek volna az emberek, és a felbőszült vizek átfutottak volna a fejünk felett…”

Ne gondolja ezért senki, hogy a lelki nagykorúság valami nagyon titokzatos létállapot, amit csak misztikus erők csodálatos konstellációja idézhet elő, mert itt sokkal egyszerűbb dologról van szó: egyrészt egyszerűen emlékezni kell Isten szabadítására, tisztességesen, nem feledékenynek bizonyulva, másrészt pedig le kell vonni a megfelelő konzekvenciákat ebből az emlékezésből. Ez a lelki nagykorúság. Tanulni életünk történetéből és nem ismételni ugyanazokat a vétkeket, amiktől az Úr szabadításának tudatában, ha tényleg emlékeznénk arra, hogy megmentett minket, már régen megválhattunk volna. Nem úgy áll tehát a dolog, hogy az embernek folyton sóhajtoznia kell, szabadíts már meg Uram, hanem először fel kell idézni az ő hatalmas, már megadott szabadításait és azokból aztán, ha ezekre emlékezünk, élhet majd az ember magasabb létszinten, mint addig.

Ezzel foglalkozó emberek a bűnözői lelkületről mondják, hogy az ilyen ember folyton csak a maga sérelmeire emlékezik, ez űzi, hajszolja egész életében. Sebekre, mellőzésre és bántalmakra emlékezik, amiket többnyire kicsi gyerekként szerzett valamikor, később azonban ezeket másokon akarja megbosszulni – arról viszont valami furcsa módon szinte tökéletesen elfelejtkezik, hogy hozzáértő szakemberek milyen szorgalommal keresik majd az ujjlenyomatait és egyéb lehetséges nyomokat, amik csak rávallanak. Arra emlékszik, amit jobb lenne elfelejtenie, hogy ellene valamikor régen valakik vétettek, de arra már nem akar emlékezni, amire tényleg érdemes lenne emlékeznie, mert az az ő jövőjét egészen közelről érinti. Ne gondoljuk, hogy erős ez a hasonlat, és ne mondjuk azt, hogy mi nem vagyunk bűnözők. Mert az igaz, hogy talán a bűntető törvénykönyv ellen nem vétettünk, de a szeretet törvénye ellen már nagyon is sokszor vétettünk, vagy a méltányosság, sőt az egyszerű igazmondás törvénye ellen is. És Isten mégis eltűr minket a föld színén, mert ő irgalmas és nagy kegyelmű és a gonosz miatt is bánkódó! Idézzük hát fel a magunk sérelmei helyett mi is inkább azt, mennyi, de mennyi szabadulásban részeltetett már minket Isten! Ha nem ő volt az, aki velünk volt, régen elvesztünk volna.

És ne csak arra emlékezzünk, amikor bajokból megmentett minket. Ezek az emlékeink nagyon fontosak, de talán még ezeknél is fontosabb és hatalmasabb lelki növekedésünkre lehet az, ha azokra a szabadításaira emlékezünk, amikor éppenséggel intésével, feddésével tanított minket. Amikor engedte, hogy megszégyenüljünk, amikor engedte, hogy emberek megorroljanak ránk, vagy egyenesen nekünk rontsanak, amikor engedte, hogy bajba kerüljünk és kétségbe is essünk. Azért engedte, hogy mindezek révén hátha felébredünk majd. Áldjuk őt, ha valóban, tényleg fel is ébredtünk! Áldjuk őt az ébresztő bajokért! Áldjuk őt a megszégyenüléseinkben elrejtett intéseiért, mert ezek az ő intései életünk legdrágább tapasztalásai lehetnek, éppen olyan fontos emlékezni valók, mint amikor veszedelemből csodás módon kimentett és megtartott minket.

A leginkább nem elfelejteni való dolog azonban az, hogy Jézus a golgotai kereszten minden embert egészen szabaddá tevő áldozatot hozott. Ott valami olyasmi történt, ami egyedül áll a világ történetében, és amiből ma is új életet lehet meríteni. Mi más újíthatja meg a hitünket, ha nem az ő végtelen nagy szeretete, ami ott megmutatkozott? Meghalok helyettetek, hogy ti élhessetek. Honnan meríthetünk új reménységet, ha nem ebből az önmagát nem kímélő, odaadó áldozatból? Ez az, amit semmi körülmények közt nem szabad engednünk a fontos dolgok peremére sodródni, a nem igazán fontosak közé, amik ott vannak talán, de nem középen, nem a fő helyen, mert ez méltatlan lenne és mi magunk látnánk a kárát. Később megbánnánk, mint ahogy sok ember életében látni ezt, hogy nem volt számunkra fontos a világ megváltása. Nem kellett a Krisztus, nem akartunk a kegyelemben, az új életben részesedni. És eljönnek az idők, talán a visszafordíthatatlan betegség és a kórházi ágy óráiban, talán az elmagányosodás kongó sivárságában, amikor az ember bánkódik már ezen, de már nagyon kevés lehetősége van más úton járnia. Igenis, nekünk szükségünk van rá! Akiben nincs meg a Fiú, az élet sincs meg abban, mondja János evangéliuma, és ez pontosan így is van.

Aki minket szeret, az nem más, mint “az, aki teremtette az eget és a földet”. Ezt összefoglalásként mondja a 124. Zsoltár, a történeti visszatekintés végén. Nálunk itt az istentiszteleteken a liturgia elején, fohászként szokott elhangzani ez a gyönyörű ige, de ez valóban egy olyan igazság, ami egyformán jó kiindulásnak és összegzésnek is. Micsoda gondolat, hogy nem kisebb úr áll az oldalunkon, ha az ő nevét segítségül hívjuk, mint az, aki az eget és a földet teremtette! Az, hogy az ő “nevében” van a mi segítségünk, azt jelenti, hogy ha jól mondjuk ki ezt a nevet, ha jól ismerjük őt, mert ez a két dolog egy és ugyanaz, ha a Név nem inflálódik a szájunkon, nem szürkül el a szívünkben, akkor valóban segítségünk van őbenne.

Úgy mondja ezt a Galata levél, hogy ő maga által, az ő jelenlétében imádkozhatunk egyedül igazán.
“Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta Isten az ő Fiának Lelkét a ti szívetekbe, aki által kiálthatjuk: Abbá, Atya!” Vagyis, amint a fiúságunkban otthonosság válunk és megerősödünk, tehát amint az már nem csak elmélet, hogy Isten gyermekei és Krisztus követői vagyunk, hanem élet és valóság, akkor azonnal jó imádság terem a szívünkben. Akkor igazán tudjuk Istent atyának érezni, tudjuk atyánkként szeretni és még örömünkben másokat is hozzá vezetni.

Ebben az állapotában az ember már nem szolga, hanem szabad és valóban Isten minden kincsének örököse és birtokosa. Nincs megkötözve már a saját vágyai által, bár mindig ébernek kell lennie és nem szabad hagynia, hogy újra átvegyék a főhatalmat. Nincs megkötözve a lelki sebeitől sem, nincs megkötözve a különböző fékezhetetlen tulajdonságaitól és még a bűnei is lefoszlanak róla. “Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit!” – miért ne hihetnénk ezt mi is hittel, ahogyan Keresztelő János beszél Jézusról?

Semmire inkább szükségünk nincs, mint a bocsánatra, a megújulásra, a kegyelemre, és ő éppen ezt hozta nekünk! Azt, hogy van új élet, van új kezdet, még új születés is van. Amit Nikodémus, a főember nem hitt, azt mi már bátran hihetjük: van születés víztől és Lélektől, Isten tényleg meggyógyíthatja a vétkes embert és meggyógyíthatja a sebeket is, amiket másoknak okozott.

Aki elfogadja ezt az egyszerű evangéliumot, annak végtelen öröm és hála terem a szívében. Hiszen emlékezni tud Isten megtartó, megmentő szabadításaira, amikor a fizikai létünket megóvta a pusztulástól.

Emlékezni tud az intésekre és a feddésekre, amiket a kudarcokban, a megszégyenülésekben rejtett el a mennyei gondoskodás. És emlékezni tud a legfontosabbra, hogy Jézus értünk áldozta oda magát a kereszten, és ebből az ő áldozatából mindig új életet lehet meríteni. Az ilyen ember boldogan mondhatja:

Áldjad én lelkem a dicsőség erős királyát!
Őnéki mennyei karokkal együtt zengj hálát!
Zúgó harang, ének és orgona hang,
Mind az ő szent nevét áldják! (264,1.ének)

Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk Jézus, te hallod minden imánkat és meg tudsz indulni gyarlóságainkon, hiszen hozzánk hasonlóan mindenben próbatételt szenvedtél és mégsem buktál el. Téged kérünk, hogy vedd el feledékenységünket és segíts minket lelki nagykorúságra. Add meg azt a képességet, hogy hasznosítani tudjuk tapasztalatainkat és a megértett és értelmesen felfogott rended jegyében élhessünk úgy a külső, mint a belső életünkben. Köszönjük végtelen nagy türelmedet, hogy vársz és újabb és újabb lehetőségeket adsz nekünk, amiket mi meg sem érdemelünk. Köszönjük szabadító szeretetedet, amikor megmentetted fizikai életünket, meggyógyítottad betegségeinket és megóvtál a haláltól. Köszönjük, amikor intéseddel vagy feddéseddel szabadítottál minket, amikor ráébredhettünk, hol is állunk nélküled ebben a világban. És leginkább köszönjük a kereszten értünk hozott áldozatodat, amiből élünk valamennyien és megújulhat a szívünk. Fogadj minket magadhoz, te, aki az eget és a földet teremtetted, akinek nevében van a mi segítségünk. Légy a szenvedőkkel, gyógyítsad a testi-lelki betegeket és adj nekünk Krisztusban való új és mennyei életet.

Ámen.