Igehirdetés 2015. január 25.
A lelkünk átvilágítása
Lekció: Lk 9,51-56
Textus Péld 20,27
„Az Úrtól való mécses az ember lelke, aki megvizsgálja a szívnek minden rejtekét.”
Imádkozzunk!
Urunk Istenünk, a te szavadra lett a teremtéskor a világosság, és te választottad el a sötétséget a világosságtól, hogy helye legyen a világban olyan csodának is, mint az emberi élet. Minden, ami csak él, a fény felé törekszik, hiszen az élet és a világosság összetartoznak egymással. Áldunk téged a megvilágosodás pillanataiért, amikor kiemelkedik lelkünk a sötétségből és homályból, ahova a bűn taszított bennünket, és megpillantjuk a te örök és végtelen jóságodat, ami éltető erő és visszaadja elvesztett hitünket. Fogadj minket magadhoz, mert nem győzelmekre és sikerekre vágyakozunk, hanem atyai szeretetedre, amely megtisztít és felemel, s erőt ad az igazság és méltányosság cselekedeteire. Szólalj meg Urunk, hadd halljuk hangodat, és ragyogtasd ránk orcád világosságát, hogy lehessen valódi békességünk. Ámen.
Igehirdetés
Elég régi igazság, hogy minden emberben lappang egy titok. Ez a titok azonban nem az elrejtett szavak vagy érzések világát jelenti csupán, nem is a múltunkban rejlő, nem túl dicső tetteket, amiket esetleg magunk sem szívesen idézünk fel, hanem az igazi titok maga az emberi lény, vagyis az, hogy kicsoda is igazából az ember. Ahogy a költő mondja: „Vagyok, mint minden ember fenség, / Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces messzi fény, lidérces messzi fény.” (Ady E.) És a költő azt is mindjárt hozzáteszi: „De jaj, nem tudok így maradni” – éspedig azért nem tud így maradni, mert nagyon szeretné magát megmutatni, és azt is nagyon szeretné, ha így szeretnék őt, ahogy van, és lenne valakié. Mélyen őszinte és nagyon emberi szavak, hiszen szeretetre szorulunk mindnyájan, és tökéletesen igaz az a mondás is, hogy „szeretet nélkül csak őrjöngeni lehet.” (Hamvas B.) Ha nincs szeretet, ami elfogad és ami jóságosan feltárja a lényünket, ami segít megmutatni magunkat, a titkunkat, a lényünket, akkor előbb-vagy utóbb felrobbannak az érzések, és az már tulajdonképpen részletkérdés, hogy ez valóban dühkitörésekben és fékezhetetlen aktivitásban, vagy éppenséggel rossz kedvben, depresszióban és tehetetlenségben mutatkozik majd meg. Az emberi életnek éppen olyan nagy és súlyos ösztöne az önmagunk megmutatásának igénye, mint a létfenntartás vagy a faj fenntartása, tehát ahogyan elemi erővel érint bennünket az eleség megvonása vagy a jó társ hiánya, hát éppen olyan súlyos lelki zavart okoz, ha nem tudunk kibontakozni, méltó módon megmutatkozni, kik is vagyunk valójában. A dolgot az nehezíti, hogy magunk előtt is titok, mi rejlik a lényünk mélyén, és igazából csakis valamilyen kommunikációban, másokkal való kapcsolatban, párbeszédben tárul fel, mi is lakik ott.
Mai igénkben arról hallunk, hogy az örökkévaló Isten, akié egyedül a halhatatlanság, és aki maga hozzáférhetetlen világosságban lakik (1 Tim 6,16), ő adott nekünk, embereknek egy kicsi mécsest, éspedig a saját lelkünket, amely mécses csodás módon alkalmas arra, hogy bevilágítson akár a lényünk legsötétebb mélységeibe is. Ez igazán jó hír, valódi evangélium, mert elég sokan letesznek arról, amit egy 20. századi német filozófus, Karl Jaspers úgy nevez, hogy „az egzisztencia átvilágítása”. Azt mondják az emberek, nekem az úgyse megy, s ha eddig nem sikerült, akkor most már úgyis mindegy – és élik a maguk átvilágítatlan életét, vagyis viszik őket a saját tulajdonságaik egy bizonyos irányba, amit utólag aztán úgy szokás nevezni, hogy sors. A tapasztalat azt mutatja, hogy az átvilágítatlan lelkű ember egy sereg negatívummal kell megküzdjön, és ez a megküzdés nagyon gyakran egyáltalán nem is sikerül. Csak egy néhány jelét hadd soroljam fel, a magam megfigyelései szerint mivel is jár, ha elmarad a saját lényünk átvilágítása. Az ember például maga sem érti, hogy került oda, ahol van, és jobb híján az előbb már említett sorsot emlegeti. Aztán, az ember megismétli ugyanazokat a gyarlóságokat, amik már bajokat okoztak az életében, mintha körbe és körbe járna, s mindig újra ugyanott találja magát – pedig összesen arról van szó, hogy a saját átvilágítatlan tulajdonságai vezérlik. De ide tartozik a szubjektivitás is, hogy akit szeretünk, azt segítjük, akit nem, azt cserbenhagyjuk vagy hátráltatjuk. És ide tartozik az önsajnálkozás is, mint életmagyarázat, a kudarcok feldolgozásaként, pontosabban fel nem dolgozásaként; aztán a méltatlan és súlyosan negatív érzések és gondolatok, valamint a többi emberrel való diszharmonikus viszonyulás is. A tanítványok azt kérdezik, kérjenek-e égi tüzet a samáriaiakra, mert éjszakára nem fogadták be őket – és Jézus ezzel dorgálja meg őket: nem tudjátok, milyen lélek lakik bennetek. (Lk 9,55) Hát ez a nagy baj, hogy igen sokszor valóban nem tudjuk, milyen lélek is lakik bennünk, csak visznek minket valahova a bennünk lakó mélységek erői.
Az egyik ember mindig goromba – átvilágítatlan a lelke; a másik mindig hűtlen, az is átvilágítatlanságból fakad. Akad, aki folyton panaszkodik és másokat okol mindenért, ő ott se volt, csak a többiek tehetnek mindenről, ami rossz – a következő szeret úgy tenni, hogy ő aztán mindenhez ért, és hozzá is szól mindenhez, amiről csak szó esik, a harmadik folyton magáról beszél, nincs számára ennél érdekesebb téma – soroljuk tovább? S ez mind a lélek átvilágítatlansága.
De emeljük fel a fejünket és lássuk meg ezen a vasárnapon azt is, aki hozzáférhetetlen világosságban lakik, hiszen tőle kaptuk lelkünket, ezt a parányi, mégis végtelenül értékes mécsest, aki révén – és vegyük észre, hogy a Biblia itt nem azt mondja, hogy „ami” révén – mégis csak bárki belepillanthat a saját lénye mélységeibe. Az apostol egyébként továbbviszi a gondolatot, mikor azt mondja, hogy nem csak saját szívünk mélységeit, de Isten mélységeit is vizsgálja a lélek (1 Kor 2,10), vagyis kimondhatatlan méltóság embernek lenni – de most maradjunk még a saját mélységeinknél. Van egy pár terület, ahol különösen is fontos lenne, hogy az ember képes legyen magát átvilágítani, s ezek közül most csak ezeket hadd említsem: az indítékok, a hangulatok és a szándékok világa.
Igen, legelőször is az indítékok világa, mert ha azok rejtve maradnak, ha nem sikerül levenni az álarcaikat, akkor azok sok bajt és még több sebet okozhatnak. Vegyük például a hozzánk legközelebb álló vágyat, az élet akarását. Ezt aztán igazán senki nem kifogásolhatja, hiszen az élet éhsége, vagy amint ezen a héten hallottuk estéről-estére, az élet szomjúságának (Ján 4.) vágya egészen természetes, ott van mindenkiben. De ha már a hatalmi ösztön húzódik meg mögötte, és az „élni akarok” címszóval valaminek vagy valakinek a megszerzése a cél, tekintet nélkül a következményekre, akkor talán jobb lett volna idejében átvilágítani azt a nagy életszomjúságot, mi is lakik mögötte. Vagy vegyük a segítést és a gondoskodást, ami önmagában egészen elemi szülői kötelesség, egészen addig, amíg a gyermekek nem kezdenek el felnőni, vagy esetleg már régen családosak is. Amíg a gondoskodás rászorultságot segít meg, vagyis szükséget elégít ki, addig rendben van – de amint már a segítő személy uralkodni vágyását takarja, s valójában csak arról szól, hogy valaki ezen a címen – mi csak segíteni akarunk nektek – beleszólhasson a fiatalok életébe, akkor már tanácsos lenne átvilágítani. Még a bíróság is mérlegelni szokta, mit milyen indokból követtek el; és a szándéktalanul, gondatlanságból történt emberölést az ószövetség is csak száműzetéssel büntette, nem pedig halállal, mint az előre elhatározott, szándékos gyilkosságot – mert az indíték, ami a cselekedet mögött van, éppen olyan fontos, sőt néha fontosabb, mint maga a tett.
Aztán a hangulatok világa. Ezt megint nagyon tisztelni szoktuk, és valóban meg is kell érteni, ha valakinek éppen rossz kedve van, nyűgös, fáradt vagy éppen csalódott. De az már, hogy a hangulatok nevében bármi megengedhető, mulasztástól kezdve a szolidaritás felmondásáig, az talán túlzás. Elég sok zűrzavar támadt már a világban csak abból fakadóan, hogy valakinek ilyen vagy olyan kedve volt. Komoly élethelyzetekben, amikor sok múlik egy-egy döntésen, különösen fontos, hogy fölé tudjunk emelkedni a hangulatainknak. Rossz kedvem van ugyan, de nagyon ártanék neked, vagy egy fontos ügynek, ha ennek jegyében viselkednék – hát átvilágítom a lelkemet, hadd lássam, miért is van tulajdonképpen rossz kedvem. A klasszikus példa Jónás – aki várta Ninive pusztulását, egy kis ingyen tűzijátékot, úgy kívülről, nézőként – és mivel az nem jött, hát meg akart halni. „Jobb meghalnom, mint élnem”, ezt mondta. És az Úrnak egy tököt kellet felnövesztenie az egyik nap, azt a másikon pedig egy féreg által elszárasztani, hogy ezáltal megértse Jónás, a sok-sok ember, aki ott él abban a nagyvárosban, és szánalmasan nem tud még különböztetni jobb keze és bal keze között, talán nagyobb érték, mint az ő rossz hangulata.
Leírják a történészek, hogy 1963-ban majdnem kitört a 3. világháború. A szemben álló világhatalmak képviselői fenyegették egymást, nyilatkozatokkal, rakéták telepítésével, majd tengeri hadiflották felvonulásával, és amikor az atombombás veszély már tényleg egészen közel jött, akkor a döntő pillanatban kölcsönösen olyan táviratokat küldtek titkos csatornákon egymásnak, amitől a másik elképedt, hogy nahát, ilyen rossz lelki állapotban vannak odaát? Akkor ők mégis csak emberek, éppen úgy, mint mi, nem pedig vadállatok – és a már kiadott rakéta-kilövési parancsot – mert volt ilyen – az utolsó utáni pillanatban mégis felülbírálták. Mi történt? Az a különös mennyei ajándék, hogy átvilágították – egymás hangulatát. A magukét nem tudták, de a döntő pillanatban néhányan mégis csak embernek bizonyultak, és a hangulatok mögé néztek, ha mindjárt egymás világában gondolkodva is. Milyen jó lett volna, ha nem jutnak idáig – talán éppen saját maguk lelkének átvilágítása tette volna ezt lehetővé már sokkal hamarabb, az egész lakott föld végveszélyének közelsége nélkül is.
Végül a szándékok világa, vagyis a jövő. Vannak, akik szeretnek rémeket látni, és olyasmitől is rettegnek, hogy bekövetkezik, ami abszurdum, mások pedig az egészen kézenfekvő veszélyekbe is félelem nélkül sétálnak bele – hol a határ? Mit vegyünk mértékül, amikor a jövőt formáljuk döntéseinkkel? Az emberi józanság sokat ér, de önmagában kevés, vagy néha éppenséggel túl sok is. Egyetlen igazi mértékünk van, ez pedig Isten világossága. Az a nagy és hibátlanul tökéletes világosság, amely a saját vesztébe futó embervilágnak elküldte Krisztust, hogy legyen a világ világossága. (Ján 8,12) Az ő fénye nélkül összezavarodnak a szándékok: jót akarunk, és rossz sül ki belőle. Ahol pedig ő ott lehet, ott az történik, amivel József summázza a testvérei gyilkos szándékainak kudarcát: „Ti gonoszt gondoltatok ellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani.” (1 Móz 50,20) Hát erre a nagy világosságra van szükségünk, Isten közelségére, és mi is megvilágosodunk majd általa!
De emberekre is szükség van, miránk és másokra is, éspedig őszinte és jó kommunikáció formájában. Emberek szeretetéből és jóságából tudunk ráeszmélni ugyanis Isten szeretetére és jóságára a legközvetlenebbül. Isten atyai szeretetét is az ember Jézus által értjük meg legjobban. Hát szolgáltassuk ki ezt a szeretetet és jóságot mi is azoknak, akiknek szüksége van rá, és meg fognak változni. Megvilágosodnak, ha arra van szükségük, megtanulnak megbocsátani, ha arra, s elkezdenek maguk is szeretni, ha pedig arra.
De minden mi magunkkal kezdődik. Azzal, hogy a parányi mécses, vagyis a Teremtőnktől kapott lelkünk elkezd befelé világítani, és először is lelepleződnek indítékaink, aztán átvilágítódnak hangulataink, végül pedig tisztává és világossá, igen, isteni értelemben, az ő fényétől áthatottan világossá lesznek a jövőt formáló szándékaink is. Így jutunk el onnan, hogy „Nem tudjátok, milyen lélek lakik bennetek!” odáig, hogy „Az Úrtól való szövétnek az ember lelke, aki megvizsgálja a szívnek minden rejtekét.” Hát így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Úr Jézus Krisztus, légy áldott, hogy te asszonytól születve is tökéletességre jutottál és örök üdvösség szerzőjeként a világ világossága lettél. Magad mondtad, hogy aki téged követ, az nem jár sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága, vagyis a tisztázott, szép emberi élet. Add nekünk ezt az ajándékot, amikor megtanítasz minket önmagunkba nézni és tisztába jönni indítékainkkal, hangulatainkkal és szándékainkkal. Adj világosságot a saját szívünkben, az emberi kapcsolatainkban, és gyógyítsad a sokféle módon beteggé lett közösségeket, magát az embervilágot áldott, lelki napfényed gyógyító erejével. Áldd meg ennek a szent napnak hátralévő óráit, és vezess minket a most következő hét munkás napjainak feladatai között úgy, hogy magunk is forrásai lehessünk a világosságnak, ha arra méltatsz bennünket. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.
