2003. április 20. – Húsvét I. napján
dr. P. Tóth Béla
A második ember
Lekció: I. Korinthus 15:1-10, 19-26
Textus: I. Korinthus 15:47-50
Imádkozzunk!
Istenünk, Megköszönjük az új húsvétot, amit íme, megérhettünk. A te ajándékod a tavasz és a napfény, tőled van minden élet, amely ilyenkor újra éled. Téged dicsér a madarak éneke és a zöld falevél, amely suhog a szélben, és téged dicsér a mi énekünk is, téged, akinek mindent köszönhetünk. Istenünk, te örök bölcsesség és szeretet vagy, tekints reánk megértéssel az egek egeiből, mert mi nem vagyunk bölcsek és képtelenek vagyunk a szeretetre nélküled. Milyen sokan keresnek téged az emberek közül és nem találnak, nekünk pedig kijelentetted magadat a próféták és apostolok bizonyságtételében, amelyek mind Krisztusról szóltak. Rá tekint most hitünk, aki halott volt és íme él, mert feltámadott, aki az alfa és az ómega, a kezdet és a vég, aki van, volt, és aki eljön. Őbenne van a mi megújulásunk is, őérte kérünk, cselekedj velünk hatalmasan, akik itt vagyunk és azokkal a testvéreinkkel is, akik kórházi ágyon gyógyulásra várnak közülünk. Újítsd meg hitünket, támassz fel minket Krisztussal együtt új életre, és vigasztald a gyászolókat gyülekezetünkben. Adj nekünk élő reménységet az ő halálból való feltámadása által, és tedd most áldottá és megszenteltté ezt a húsvéti ünneplésünket.
Ámen.
Igehirdetés
Húsvét ünnepe megállít és emlékeztet arra, amit az Örökkévaló Jézusban tett értünk. Eltelt egy év a tavalyi feltámadás ünnep óta, és mindnyájan egy évvel közelebb kerültünk az örökkévalósághoz – vajon érettebbek vagyunk-e arra, hogy egykor majd színe elé álljunk? Méltóbbá lettünk-e arra, hogy lényünk ővele eggyé váljon, vagy feledékeny keresztyének vagyunk, akiket emlékeztetni kell, honnan indultunk és milyen utat jártunk be már?
Az első keresztyének sem voltak mások, mint mi – nekik is eszükbe kellett juttatni az evangéliumot egy idő után, amit hallottak. Ilyen az ember: meghallja az evangélium jó hírét és aztán befedi azt az élet egy idő után. A korinthusiaknak is levélben kellett felhívni a figyelmét arra, hogy miként is, milyen igehirdetést befogadva lettek hívőkké. Ott is eljöttek a gondok, eljött talán a mindennapok rohanása, rárakódtak az emberi ügyek az evangéliumi hitre, és végül úgy kellett kiásni azt a lomok alól Pál emlékeztető levele révén.
Pedig tudták ők is, hogy nincsen sehol, semmiben másban üdvösség, csak Krisztusban, hiszen így lettek hívőkké maguk is, de aztán az élet betakarta mindenféle ügyekkel a lényeget. Mi is ez a lényeg? Mi a hitünk lényege, amire most e húsvét is emlékeztet bennünket?
I.
Mindenek előtt az, hogy Jézus meghalt bűneinkért. Súlyos szavak ezek, hiszen bűn és halál talán az élet legsötétebb szavai – de valóban ez történt. Az ember bűnös volt akkor és bűnös ma is, mert ott lenne számára az isteni élet, a méltányosság, szeretet és igazságosság mennyei életmódja, de ehelyett az ember élte akkor és éli ma is a butaság, az arrogancia, a kegyetlenség, a mohóság és az önzés életmódját. Ez pedig végső kiteljesedésében élet-kioltó, gyilkos életmód. Minél önteltebb, kegyetlenebb és mohóbb az ember, annál közelebb hozza magához és másokhoz az élet ellenségét, aki hazug és hazugság atyja és aki emberölő volt kezdettől fogva, magát a Gonoszt.
Isten azonban, aki az élet oldalán áll, hiszen az ő alkotása az, nem engedte, hogy a Gonosz mindenestől eluralkodjon és kisajátítsa magának az embert. Ezért küldte el Jézust a világba, és mivel sehogy másként eleget nem lehetett tenni a világ bűn-adóssága miatt, a legnagyobb árat fizette a Páratlan, az Egyszülött: ártatlan, szent és tiszta életét adta oda áldozatul. Így kell értenünk azt, hogy Jézus meghalt bűneinkért: maga Isten fizette ki az adóságainkat, hogy mi szabadok legyünk bűneink rabságából.
Ki ne érezte volna már azt, hogy valami elromlott ebben az életben – hányan mondják, vagy ha nem mondják is, de érzik, hogy “nem így indultam”, “máshová készültem”. Nem olyan lett az élet, ahogy szerettem volna, én magam sem az vagyok, akinek lennem kellene, aki lehetnék, akinek engem Isten szánt. Valami elromlott, éspedig éppen a lényeg veszett el, életünk közepe, dobogó szíve, a kapcsolatunk Istennel! Ezt nevezi a Biblia bűnnek – Istentől elszakadt állapotunkat. Mindnyájan ebbe születünk bele, ez az állapotunk az, amiről a Biblia úgy beszél, hogy Első Ember. Ahogy mindenki születik, a magával hozott tulajdonságokkal, korlátoltságaival, belső torzulásaival és önzésével, legfőképpen pedig önmaga imádásával, az önzéssel: ez az Első Ember. A húsvét evangéliuma abban áll, hogy Jézus meghalt bűneinkért, hogy nekünk ne kelljen megmaradnunk azokban és ne kelljen így meghalnunk azokért. Mert ez az emberi élet takargatás nélküli valósága: Jézus nélkül benne élünk a halálban. Őnélküle annyi marad az életből, hogy múlandók vagyunk és minden hiábavalóság, mert az Első Ember földi, porból való, és nem is lát túl a maga mulandóságának határain. Hát ezért jött el Jézus, és ezért adta oda ártatlan, tiszta és szent életét a mi kegyetlen, mohó és önző életünk megváltoztatására. Ezért kezdődik a húsvét evangéliuma a nagypéntekkel: Jézus meghalt bűneinkért.
II.
De feltámadt a harmadik napon, és megjelent Péternek, aztán valamennyi apostolnak, végül pedig még Pálnak is, mintegy torzszülöttnek, aki előzőleg háborgatta az Isten anyaszentegyházát, a Krisztus követőit. Mert a húsvét evangéliuma nem ért véget az egyszeri, tökéletes áldozat bemutatásával, amihez semmi nem fogható a világ történelmében. Isten elfogadta ezt az áldozatot, és azzal mutatta meg ezt, hogy kihozta a halálból a juhoknak nagy pásztorát örök szövetség vére által, ahogy ezt az apostol fogalmazza egy helyen.
Jézus feltámadott, amiről bizonyság az üres sír, de bizonyság a Feltámadott megjelenése is az apostolok között, és főleg bizonyság a tanítványok megváltozott élete. Mert azok az emberek, akikhez ő eljött a maga feltámadott, lelki valóságában, azok nem maradtak ugyanazok, mint akik előzőleg voltak. Ők is Első Emberek voltak azt megelőzően, akik azonban Krisztus képmására újonnan születtek. Mert az első ember földi, porból való, a második, az Úr, mennyből való, mennyei.
Ezért a húsvét evangéliuma nem csak abból áll, hogy Jézus meghalt bűneinkért, vagyis kifizette az árat helyettünk, rabszolgák helyett, hogy mi szabadok legyünk, hanem abból is, hogy Krisztusban egy egészen más élet válik számunkra lehetségessé, mint amit eddig éltünk. Olyan hihetetlen ez, de mégis igaz! Az ember élhet nem csak földi, de mennyei életet is. Itt, a családjában, itt, a földi küzdelmek közepette, a munkáját végezve. Az Első Ember földből való, földi, de a Második Ember, az Úr, mennyből való és mennyei. Mindaz, aki pedig befogadta őt, képessé lett arra, felhatalmazást nyert arra, hogy maga is Isten fiává legyen.
Mit jelent ez? Nem kevesebbet, mint hogy az ember az Úrral együtt már képessé válik túlnőni legrosszabb tulajdonságain is, úrrá lesz szenvedélyei felett, megnyílik a szeretetre és a másokért való szolgálatra is. Elkezd élni nem csak önmagáért, hanem ügyekért, emberekért, gyülekezetéért, és így aztán már nem a szomorkodás és a rosszkedv várja, mint annyi idősödő, hazafelé tartó embert, hanem a derű és a hálaadás. Még idős korban is gyümölcsöző leszel, hangzik az ígéret az ilyen embernek, és ezernyi példa mutatja, hogy mind ez lehetséges. Azért lehetséges, mert Krisztus feltámadott.
Ha pedig Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek, még bűneitekben vagytok. Akkor hiábavaló a mi prédikálásunk is, csak emberi beszéd az egész. Mint ahogy némely filozófusok szerint Isten csak a mi hitünkben van, sehol máshol, összesen azért és annyiban van, mert mi gondolunk rá, mondják ezek a bölcselők. Milyen jó, hogy ez nem így van – Krisztus valóban feltámadott, ahogy az ókeresztyén húsvéti köszöntés is erősíti, és nem csak azért támadott fel, mert mi ezt gondoljuk, hanem valóban és tényleg feltámadott. Isten kihozta őt a halálból, és megjelent övéinek, és azóta is jelen van minden őt kereső számára a gyülekezetben, minden napon a világ végezetééig, bárki megtalálhatja őt.
Ahol a Feltámadott jelen van, ott félelem helyett hit és élő reménység terem. Jól mutatja ezt az első pünkösd, amikor háromezer ember megkeresztelkedett. Aztán a bosszú helyén és az erőszak helyén békesség és testvéri egyetértés terem. Valóra válik a zsoltár jövendölése – mint a balzsamolaj, olyan az atyafiak közt az egyetértés, ha békével együtt laknak. És a Feltámadott jelenlétében Saulusból Paulus lesz, üldözőből apostol, aki többet tesz, mint a többiek együttvéve, hogy a világ megismerje Krisztust. De nem is ő teszi ezt, Pál, hanem a benne lakó Úr, és így lesz ő maga is Második, azaz újonnan született Ember, aki nem csak test immár, nem csak földből való, aki visszatér a porba, ahonnan vétetett, hanem mennyből való, mennyei.
Vagyis emberi életek tényleg megváltoznak. Megújul a te ifjúságod, mint a sasé, mondja róluk az ószövetségi ígéret. Futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el – sőt, szárnyra kelnek, mint a saskeselyű! Aki látott már röpülő sast, tudja, hogy ez a madár lassan és méltósággal röpül, szinte alig mozgatja szárnyát, mégis magasan szárnyal, sziklák fölött lakik, nem véletlenül tartotta róla a régi hiedelem, hogy a napba repül és annak tüzéből megifjodva, újonnan születve tér vissza.
Micsoda ígéret a megfáradt hitű embernek, aki ráunt talán már arra, hogy mindig ő bocsásson meg, mindig ő kezdje a békülést, mindig ő maradjon türelmes és megértő. De íme, ahol a Feltámadott jelen van, emberek tényleg megváltoznak, és még ez is lehetséges!
III.
Pedig még ennél is többet mond a húsvéti evangélium. “Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjük lett azoknak, akik elaludtak. Miután ember által van a halál, ember által van a halottak feltámadása is.”
Ez azt jelenti, hogy van az emberi életnek nem csak egy olyan íve és távlata, ami a halálig tart, hanem egy olyan távlata is, ami túlmutat az életen és a halálon. A Biblia tanítása szerint minden emberi élet örök, és amikor meghalunk, Isten az egyik kezéből a másikba tesz át minket, a hozzánk közelebb lévő kezéből a tőlünk távolabb levő kezébe. De mindenképpen az ő kezében vagyunk.
És azok, akik itt távol voltak tőle, odaát is távol lesznek tőle, akik pedig itt közel voltak hozzá, azok odaát is közel maradnak hozzá és vele lesznek. Ez a különbség az üdvösség és a kárhozat között: Isten közelében vagy tőle távol lenni.
A Krisztusban elhunytak felől ezért mondja azt az apostol, hogy “elaludtak”, mert csak a testük omlik le róluk, de ők maguk igazi személyükben Isten elé állnak. Ott teljesedik be igazán, ami itt csak elkezdődik, hogy amiképpen hordtuk az Első Ember testi ábrázatát, úgy hordani fogjuk a Második Ember, az Úr mennyei ábrázatát is. Őrá fogunk hasonlítani, szinte eggyé válunk vele, így kell érteni azt, hogy mindenkor az Úrral leszünk. Bevon minket az ő fénykörébe. Oda igyekszik minden lény, a fény felé, még akkor is, ha most bűnben élne.
Akit ez az állapot terhel most, hallja meg ezt az evangéliumot: Jézus meghalt bűneinkért! Nincs már hatalma a bűnnek ott, ahol ezt meghallják és komolyan veszik, mert ez Isten tette, nekünk pedig csak annyi dolgunk van, hogy hitben elfogadjuk és igent mondjunk rá.
Aki ezt megtette, léphet tovább: hiszen Krisztus feltámadott! Az első ember, a természeti ember lehet eggyé az Úrral, aki mennyből való, mennyei – és ez valóban új életet, más életet hoz majd mindenhol, arra van szükség.
Végül pedig mindez örökkévaló távlatokban is érvényes: az emberi szem határain túl, Isten világában, ahová egykor valamennyien visszatérünk. Ott teljesedik majd be a szép nagyheti énekünk:
“Ha trónusodnál, Jézusom, vezérem,
Fejem ragyogva fürdik majd a fényben,
Énekelek, hol szentül zeng az ének,
Dicsérve téged.” (340:8)
Ámen
Úrvacsora
