Igehirdetés 2014. augusztus 17.
A második naivitás
Lekció: 1 Sám16,14-23
Textus: Préd. 4,13-14
„Többet ér a szegény, de értelmes gyermek a vén, de ostoba királynál, aki nem ismeri el, hogy figyelmeztetésre szorul. Amaz a fogházból is kikerül és király lesz, még ha szegénynek is született ennek uralkodása idején.”
Imádkozzunk!
Urunk Istenünk, azt látjuk, hogy a világ a maga törvényei szerint mozog, sok minden ismétlődik benne, ezért olykor egyenesen azt hisszük, hogy nincs is benne igazi változás. Nélküled valóban nincs, de te a semmiből is elő tudtad hívni a valamit teremtő szeretettel, és nekünk is életet tudtál adni, holott születésünk előtt még a napok sem voltak meg, amelyeken formálódik majd az életünk. Te még a csökönyös és engedetlen népedet is úgy vezetted történelme során, hogy élete a bajok által is tisztuljon és emelkedjék; add meg nekünk is ezt a kiváltságot! Segíts ebben az órában mindnyájunkat, hogy hallóvá váljanak füleink, és elérhessen hozzánk az ige, amely az életnek beszéde. Feltámadott Krisztus, küldd el hozzánk Lelkedet és újítsd meg szívünket, újítsd meg életünket! Ámen.
Igehirdetés
A modern élet azt követeli tőlünk, hogy sokfelé figyeljünk, és a környezetünkbe eső dolgokat lehetőleg mind a kezünkben tartsuk. Az autóvezetés például, mint az egyik jellemzően korszerű tevékenység egész embert kíván; nem csak az utat és a forgalmat kell állandóan és gondosan figyelni, hanem néhány másodpercenként hátra és oldalra is kell pillantani, ha nem akarunk bajba kerülni; sőt vannak olyan nagy odafigyelést követelő közlekedési helyzetek is, ahol még a gyakorlott vezető sem teszi jól, ha közben beszélget és megosztja a figyelmét. Legyél felnőtt – sok minden mondja ezt nekünk mainapság. Az ige viszont, és hozzá nem is egyetlen helyen a Bibliában éppenséggel azt mondja, hogy igenis, legyél csak gyermek, őrizd meg a lelked frissességét – az emberi életnek nagyon is értékes része az, amit gyermekinek lehet nevezni! Ma is egy ilyen ige a gondolkodásunk vezetője: „Többet ér a szegény, de értelmes gyermek a vén, de ostoba királynál, aki nem ismeri el, hogy figyelmeztetésre szorul. Amaz a fogházból is kikerül és király lesz, még ha szegénynek is született ennek uralkodása idején.”
Az Ószövetség nagy képtárában le is játszódik pontosan ez a szemünk előtt, amint a választott nép első e földi királyától, Saultól eltávozik az Úr lelke – és rossz szellem kezdi gyötörni. Hogy miben állott Saul lelki megromlása, azt a későbbiekben az elhatalmasodó üldözési mániájából értjük meg, amire nézve egyáltalán nem is lehet vele beszélni, csökönyösen ragaszkodik a maga téves gondolataihoz, úgyannyira, hogy elmenne ebben egészen a gyilkosságig. Odakerül ugyanis az udvarába a fiatal Dávid, aki egyszerű pásztorgyerek ugyan, de értelmes, hadakozásra termett, daliás termetű, jól tud beszélni, még a lant pengetéséhez is ért, és nagy vigaszára szolgál az immár állandóan lelki beteg királynak, aki a fegyverhordozójává emeli. Később azonban egyre jobban félteni kezdi tőle a hatalmát, és Dávidot egy lakomán kétszer is majdnem a falhoz szögezi a dárdájával, úgyhogy annak menekülnie kell.
Már itt érdemes egy pillanatra megállnunk, mert ebből az derül ki, hogy az Istentől lélekben eltávolodó ember szívében valahogy felszaporodnak a negatívumok. Amint Saul már nem áll Isten Lelkének vezetése alatt, jönnek a rossz szellemek. Félelem, ellenségesség, gyanakvás, ha úgy tetszik, pánikroham és modern társai, az arc nélküli szorongások, vagy a közvetlen gyanakvás emberek felől – és általában mindaz, ami csak negatívum. Számítsunk mindig a legrosszabbra, mondta valaki, és ez akár még józanságnak is tűnhetne – de vajon sor került volna-e a világ megváltására, ha Jézus is azt mérlegelte volna, ugyan hány igaz követője lesz majd, megéri-e egyáltalán azokért vállalni a kereszthalált.
A lélektan beszél öregkori szorongásokról, öregkori depresszióról és öregkori üldözési mániáról, mert azt mondja, hogy ami csírájában ott van az élet derekán, az később csak kiteljesedik. Hívő szemmel erről azt mondhatjuk, hogy igen, a jelentéktelennek tűnő, ránk jellemző lelki „behorpadások” , – vagyis a rossz tulajdonságaink – az idő múlásával, ahogy öregszünk, tényleg egyre rosszabbakká válnak, de csak akkor, ha nem gondozza Isten Szentlelke az ember személyiségfejlődését. Ha nincs igével élés, ha nincs áhítat, ha hiányzik az őszinte és elmélyült imádság, legfeljebb a kívánságlista beterjesztése van, az is csak néhanap – egyszóval akkor, ha az ember magára marad az élete problémáival, amiket nem beszél meg az ő Istenével. Így válik az ember „ostoba vén királlyá”, akivel végül már nem lehet beszélni, mert neki igaza van: a Károli fordításban úgy olvassuk, hogy nem szenvedi el a feddést, az új fordításban pedig ez úgy hangzik, nem ismeri el, hogy figyelmeztetésre szorul. És így válik értékesebbé nála még egy szegény sorsú gyermek, egy pásztorfiú is, aki valóban királlyá is lesz, még az ő idejében, mert Sámuel próféta felkeni a szolgálatra.
Mi az, amit olyan sokra értékel a Biblia a gyermeki létben? Miért mondja Jézus is azt, hogy aki nem úgy fogadja Isten országát, mint a kisgyermek, semmiképpen nem megy be abba? (Mk 10,14-15) Azért, mert a kisgyermek számára minden egyszerű. Ő még tágra nyílt szemmel veszi, amit a felnőttek mondanak neki, abszolút mintának számít a vélekedésük, a viselkedésük – bízik bennük kételyek nélkül. Ez a naivitás az, amiről Jézus is beszél, és ami olyan sokat ér – amikor minden egészen tiszta és egyszerű.
Talán éppen ennek az elvesztése miatt beszélnek bizonyos modern gondolkodók, jelesül Paul Riceour, ez a francia protestáns filozófus a „második naivitás”-ról. Miben áll ez a dolog? Abban, hogy az „első naivitás” szükségképpen elvész, amikor a gyermek kezd kinőni a szülei szárnya alól, és hozzáfog a saját fejével gondolkodni. Feltesz egy sereg kérdést, amire a felnőttek nem tudnak, vagy nem szeretnek válaszolni, ő pedig dacosan nemet mond mind arra, amit csak készen kapott. Lesz is a fejében fiatal felnőtt korára jókora zűrzavar, a világ idegenné és áttekinthetetlenül bonyolulttá válik számára. Az élete megtelik hiányokkal és veszteségekkel, semmi sem érvényes és semmi sem biztos, mindent meg lehet és meg is kell kérdőjeleznie. Sokan meg is maradnak aztán ebben az állapotban, egész életükben, úgy annyira, hogy a kételyek és a negatívumok fontosabbak maradnak számukra mindennél, ami csak pozitív. Nagyon jó dolog, ha valaki ezek után mégis csak eljut a „második naivitásra”, és a bonyolult világ megint egyszerűvé válik számára. Nem könnyű ezt az utat megtalálni, és pontosan erről szól ez a mai igehirdetés.
Dávidot hozza példának az ige, és nem csak azért, mert nagy király lett belőle, hanem azért is, mert Jézus előképét látják benne az újszövetségi írások. Olyan valakinek, aki előkészíti, hogy eljöhessen Jézus, akit jeruzsálemi bevonulásakor valóban „Dávid Fiának” is nevez a tömeg. (Mt 21,9) Ne menjünk most el a Dávid sok felsorolt jó tulajdonsága között – hogy ti. értelmes volt, daliás, jól tudott beszélni, hadakozásra termett – amellett sem, hogy értett a lant pengetéséhez. Senki sem születik úgy, hogy jól tud játszani egy hangszeren, azt éppen úgy meg kell tanulni, mint egy idegen nyelvet. Szorgalom és összeszedettség kell hozzá, és sok-sok gyakorlás, amíg valaki másokat is gyönyörködtetni tud egy hangszerrel. És ez érvényes bármely más művészetben való elmélyülésre is. Milyen érdekes, hogy a Biblia tanúsága szerint Dávid, a nagy király nem csak kitűnő vezető és hadvezér tudott lenni, hanem otthonosan mozgott a sok szorgalmat igénylő hangszeres játékban is. Vagyis az összeszedettség, a komolyság, mondjuk így, a tisztesség nem ellentétes a gyermekiességgel, aminek példájaként hozza Dávidot az ige. Valóban többet ér a szegény, de értelmes gyermek a vén, de ostoba királynál, aki nem ismeri el, hogy figyelmeztetésre szorul. Amaz a fogházból is kikerül és király lesz, még ha szegénynek is született ennek uralkodása idején. Ám a szegény, de értelmes gyermek csak akkor ér többet a vén és ostoba királynál, ha vele lehet még beszélni, ha nem „ég rá” a szerepe, mint Saulra a királyság; ha nem lesz monomániássá, vagyis nem szállja meg egyetlen gondolat és vele együtt valami rossz szellem, ami aztán a vesztét is okozza.
Ahogy a költő, Goethe mondja egy szép versében: „Légy mindig egész, s légy gyermek szívedben, / így minden leszel, leszel győzhetetlen!” (Marienbadi elégia) Teljesen összecseng ez a gondolat azzal, amit Pálnál is olvasunk: Elég néked az én kegyelmem, az én erőm erőtlenség által végeztetik el! – és az apostol hozzáteszi: Amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős. (2 Kor 12,9-10)
Ha már így megbarátkoztunk a „második naivitás” gondolatával, akkor ma még egy további modern filozófiai szakkifejezést is el kell viselnünk, ami így hangzik: dekonstrukció. (M.Heidegger, J.Derrida) Ez a posztmodern bölcseleti szakkifejezés arra az igyekezetre született, hogy a készen kapott gondolati rendszereket, a világ meglévő olvasatait, sőt még azok nyelvezetét is le kell bontani, és egészen az alapoktól kell újra kezdeni a megértést. Hát ez az a dolog, a dekonstrukció, amit a hívő ember minden valódi befelé fordulásában, minden igazi Isten elé állásában gyakorol, csak éppen mi alázatnak nevezzük. „Mint semmi nélkül valók, és mégis mindennel bírók…” – mondja magáról Pál. (2 Kor 6,10) Aki valóban odaáll Isten elé, az minden addigi igazát félreteszi, sőt, az is megtörténik vele, hogy amik addig nyereségek voltak neki, azokat kárnak és szemétnek ítéli, csak hogy a Krisztust megnyerje. (Fil 3,7-8) És, ne higgyük, hogy ez a bizonyos dekonstrukció valami luxus, amire vagy elszánjuk magunkat, vagy pedig nem. Itt láthatjuk a templomunk udvarán, ahol éppen most a parókia felújítása és tetőtér-beépítése zajlik, hogy az új építéséhez először a régit le kell bontani, ami nagy fáradtsággal, porral, veszélyekkel jár – és majd csak utána lehet hozzákezdeni valami új és szép építéséhez. Sokan nem szeretik a bontást, ami egy födémcsere esetében nagyon is érthető. Aki átélt már ilyesmit, tudja, miről beszélek – nekünk most éppen ebben van részünk. De a régi dolgok átépítése másként nem megy.
Péter hajlandó volt erre, a régi, megromlott énje lebontására – igaz, sírt is bele, mint egy gyerek, keservesen. Júdás viszont nem volt hajlandó erre, s bele is halt, erkölcsileg és testileg egyaránt. Ő nem fogta fel, hogy mennyire feddésre szorul, milyen tragikusan szüksége volna a figyelmeztetésre – ment a maga feje után. Mert ahol nincs készség a dekonstrukcióra, ott marad minden a régiben, megy minden a maga tehetetlenségi nyomatéka szerint – gyakran nagyon is rossz pályán.
A fiatalok szeretnek saját nyelvet létrehozni, hogy ezzel is elkülönüljenek a felnőttektől. Jó helyett például azt mondják, hogy „király”, a rossz helyett azt mondják, hogy „gáz”, a mi újság helyett pedig azt, hogy „mi a pálya”. Ha mi felnőttek nem is használjuk ezt a nyelvet, és én sem fogom senkitől azt kérdezni majd most a kijáratnál, hogy mi a pálya – azért elgondolkodhatunk ezen a fiatalos lingvisztikai leleményen, mert alapjában véve telitalálat. Mi a pálya – vagyis merre tartasz, merre megyünk, mit is akarunk. Néha nagyon is helyénvaló lenne elgondolkodni azon, hogy ugyan, mi a pálya, amin megyünk. Jó irányba tartunk? Egyáltalán, megyünk még valamerre, vagy már végleg stagnálunk, és egy helyben rostokolunk? Azt hiszem, ezek nagyon is aktuális kérdések, akár hány éves volna is közülünk valaki.
Mindezt összefoglalva azt mondhatjuk, hogy mai igénk szerint először is becsüljük meg a bennünk lakó gyermeket, aki tud még csodálkozni, tud még megragadott lenni, tud még tanulni. Hogy megint az előbbi költőt idézzük: „Tanuljatok, a részt fürkészve, gyűjtve, / az élet titkát dadogva, betűzve.” (Goethe: Marienbadi elégia) Ne bánkódjunk, ha elveszett az életünk első naivitása, amikor még minden egyszerű és tiszta volt, így szólt a következő igazság, mert az nagyon is természetes. Azon bánkódjunk inkább, ha még nem jutottunk volna el a „második naivitásra”, amikor ismét minden egyszerű. És ha bontani kell ehhez, megszokott és régi dolgokat is, jól bejáratott igazságokat, akár a saját természetünk egy-egy vonásáig elmenően is, ami a legnehezebb dolgok közé tartozik – hát ne vonakodjunk tőle. Megkapjuk majd hozzá a szükséges segítséget Istentől, és bőségesen kárpótol majd, ami helyette épül. Mert szem nem látta, fül nem hallotta, ember szíve meg sem gondolta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik. (Ézs 64,3, 1 Kor 2,9) Jézust is azért ültette a maga jobbjára (Ef 1,20), mert ő megmaradt a fiúságban, tudott mindvégig és minden következményével együtt Isten gyermeke maradni. Ámbár Fiú, megtanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet. (Zsid 5,8) Kövessük őt ebben, és megint minden nagyon egyszerű lesz nekünk is. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk Jézus, áldunk téged, hogy te megmaradtál a fiúságban és az engedelmességben a szenvedések idején is. Ebből élünk ma is, a te áldozatodból és hűséges helytállásodból. Segíts minket, hogy mi is meg tudjuk tenni mindazt, ami rajtunk áll, és el tudjuk kérni tőled, amit csak te adhatsz megújulásunkhoz. Imádkozunk országunkért, nemzeti ünnepünkért, és elöljáróinkért. Imádkozunk a betegekért, a szegényekért, akiknek mindennapi gondjaik vannak a megélhetésükkel, a gyászolókért és a küzdő lelkekért. Bízunk végtelen irgalmadban és azt kérjük, a te Szentlelked áldja meg a jövő vasárnapi úrvacsorai közösségünket és az arra való szívbéli felkészülésünket. Ámen.
