A meg nem szomorodott pünkösdi Lélek

2004. május 30.
dr. P. Tóth Béla

A meg nem szomorodott pünkösdi Lélek

Lekció: Apcs. 2,1-13
Textus: Efézus 4,30

“És meg ne szomorítsátok az Isten Szentlelkét, aki által el vagytok pecsételve a megváltás napjára!”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük az új pünkösd ünnepét. Légy áldott, hogy életünket megtartottad és minden méltatlanságunk és bűneink ellenére ismét alkalmat készítettél számunkra a megújulásra. Ezen a napon Szentlelkedért imádkozunk, akit elküldtél ebbe a világba a Jézus tanítványainak, és aki annyi jó ajándékkal gazdagított már bennünket a mi parányi életünkben is. Köszönjük anyaszentegyházunkat és gyülekezetünket, amely Szentlelked műve és az igét, amely az ő kimondott és leírt üzenete. Azt kérjük, vedd el most minden vétkünket rólunk, amivel ellene szegültünk a te munkálkodásodnak és szégyent hoztunk arra a szép névre, amelyről keresztyénnek neveztetünk. Tölts el minket, Krisztusnak lelke, hogy lehessen bennünk szeretet, öröm, békesség. Prédikáltasd szent igédet, felséges Isten, ne hagyd szomjúhozni a mi lelkünket. Adj nekünk erőt, szeretetet és józanságot, add nekünk a te áldott Szentlelkedet!

Ámen.

Igehirdetés

A pünkösd a bibliai időkben eredetileg aratási ünnep volt, hiszen azon az éghajlaton ötven nappal húsvét után már mindig aratni is lehetett. Az aratási ünnep pedig igazi hálaadó alkalom volt, hiszen a jövő évi kenyeret jelentette, hogy ha nem vetettek hiába és valóban volt mit aratni. Erre az örömünnepre, bár nem volt olyan középponti, mint a húsvét, mégis sokan jöttek haza Jeruzsálembe a világ minden táján élő zsidók közül. Őket hallottuk felsorolva, pártusok és médek, elámiták és Mezopotámiából valók, rómaiak, krétaiak, arabok és mind a többiek, akik származásuk szerint zsidók voltak ugyan, de már nem tudtak héberül, mert annak a helynek nyelvét beszélték, ahol éltek a családjukkal.

Közöttük, a pünkösd ünnepére érkezett sokszínű zarándokok között jelent meg egy ragyogó arcú, boldog kis jeruzsálemi csapat, az első keresztyének, akik olyan csodálatosan beszéltek Isten nagy tetteiről, hogy azt mindenki megértette és nagyon sokan még azt is felfogták közülük, hogy pontosan ez a felülről való lelkesültség teheti újra egységessé majd a szétszóródott Izraelt. A lelkesültség titka ugyanis a Szentlélek volt: Jézus beváltotta ígéretét és elküldte tanítványainak a Szentlelkét. Nem féltek többé ezért azok az egyébként rémült tanítványok, a kereszten kivégzett Jézus tanítványai, hanem az utcákon és tereken hirdették azokat a nagy dolgokat, amiket Isten Jézusban tett, és tudjuk, hogy megkeresztelkedett azon a pünkösdön háromezer ember Jeruzsálemben.

I.

Induljunk ki most abból a rövid híradásból ahhoz, hogy megragadjuk a pünkösd és a Szentlélek csodáját, ezt a megmagyarázhatatlan nagy titkot, hogy a tanítványok egy akarattal voltak együtt a Szentlélek eljöttére várakozva. Azt mondhatjuk, hogy ez jó kezdet volt, valami olyasmi, amit Isten valóban megáldhatott. Mert hiszen jól tudjuk, hogy Isten csak megáldható dolgokat áld meg. Önzésen, bosszún, szeretetlenségen és hűtlenségen nem nyugszik meg az áldása, viszont a legkisebb engedelmességünket is megáldja, az egészen egyszerű igyekezeteken is ott van az ő megsokszorozó többlete, de megáldhatatlan dolgokat valóban nem szokott megáldani.

Az, hogy a tanítványok egy akarattal voltak együtt, csak úgy volt lehetséges, hogy mindenki félretette a maga egyéni vágyait, hiszen biztosan voltak különböző ötletek, ahogy ez lenni szokott. Némelyek szerint talán nem ott kellett volna lenniük, abban a házban, ahol voltak, másoknak esetleg az időpont nem volt megfelelő, megint mások szerint talán a téma lehetett volna más, amiről beszélgettek vagy az énekek, amit énekeltek, de azt halljuk róluk, hogy ők egy akarattal voltak együtt. Mennyi széthúzó erő van ma is, milyen ritka dolog, hogy akár csak tizenegy ember is egybe tud gyűlni egy akarattal – és most itt ezt halljuk. Ahhoz, hogy Isten elküldhesse Szentlelkét, kellett ez az “egy akarat”, ami mindig és mindenhol az egyéni akaratok alázatos félretevéséből fakad, abból, hogy emberek valóban készek ugyanaz előtt az Úr előtt fejet hajtani, és nem csak a maguk akaratát keresztül vinni.

Ahol emberek ilyen lélekkel vannak együtt, ott eljöhet Isten Szentlelke. Így volt ez az első keresztyén gyülekezet pünkösdjekor és így van ez ma is. Nem biztos, hogy a Szentlélek mindenhova eljön, ahol alázatos, az Úr előtt fejet hajtani tudó emberek vannak, de az biztos, hogy ha emberek nem így vannak együtt, akkor nem jön el a Szentlélek. Ez érvényes a házasságra, érvényes a gyülekezetre és érvényes minden emberi közösségre. Mert Isten csak megáldható dolgokat áld meg, és az ilyen fajta közösségi alapállás az a jó kezdet, amit aztán az áldás még jobbat hozó folytatása kísérhet. Ezt látjuk a jeruzsálemi gyülekezetnél és ezt látjuk ma is sok példán igazolva. Isten megáldotta a tanítványokat, akik egy akarattal voltak együtt az ő nevében.

II.

Eljön tehát a Szentlélek, és kezdődik valami új Isten népe életében. Ez az új pedig az, hogy megértés támad ott, ahol eddig más nyelvet beszéltek, aztán emberek tisztulnak meg, betegek gyógyulnak és sok más jel is mutatja, hogy ezek az emberek tényleg nincsenek magukban, velük együtt munkálkodik a Szentlélek, jelen van köztük Isten. Igazán nagyszerű korszaka ez az egyháznak, az ige ismertté válik a pogányok között is, és nagyon sokan lesznek a Jézus követőivé.

Sokféleségük nem hogy akadály lenne, hanem az egyház gazdagságává válik: aki erős volt a körülmetéltségben, vagyis a zsidók között Péter igehirdetései által, ugyanaz az Úr erős lesz a körülmetéletlenek, a népek között Pálban, és sorra alakulnak a gyülekezetek Antiókiában, Cipruson, Kisázsiában és Görögországban. Emberek valóban üdvösségre jutnak, megszabadulnak bűneiktől, megtérnek és a Szentlélek ott van az életükben. Boldogan és szeretetben élnek egymás közt és ha kell, a mártíromságra is készek a Krisztus nevéért.

Ezeknek mondja az apostol, amikor levelet ír éppen az Efézusi gyülekezetnek, hogy a
ne szomorítsátok meg az Isten Szentlelkét, aki által el vagytok pecsételve a megváltás napjára. Azt hinnénk, hogy ez a megszomorítás szó jellegzetesen újszövetségi kifejezés, de nem így van. Ézsaiás próféta azzal indokolja a zsidó nép szenvedéseit, hogy megszomorították Isten szent Lelkét, aki ezért elhagyta őket, sőt ellenségükké lett és harcolni kezdett ellenük.

Döbbenetes ez a kép, amit semmiképpen nem szabad a fülünk mellet elmenni hagyni. Arról van ugyanis szó, hogy Isten szent Lelke ott van az övéi körül, szinte árnyékként követi őket. Segíti őket a munkájukban, erőt ad, amikor elfáradnak, megvigasztalja őket magányosságukban és szomorúságukban, mint ahogy a védangyalról gondoljuk, mit is tesz az emberekkel, ám cselekedeteinkkel és lelkületünkkel meg tudjuk őt szomorítani. Igazságtalanság, hamisság, kegyetlenség, kíméletlen önzés és a többi szeretetlenség megszomorítja és még az is megeshet, hogy ellenünk fordítja őt. Ézsaiás említett igéi arról szólnak, hogy “…ők azonban engedetlenek voltak, és megszomorították az ő szent Lelkét, ezért ellenségükké vált és harcolt ellenük.” (És. 63,10)

Amikor valaki oda jut, hogy Isten maga harcol ellene, annak az élete tönkremegy. Az ilyen ember azt az erőt fordította maga ellen, amely szívesen és szeretettel nemesítette és emelte volna őt, de ez neki nem kellett és eljött aztán az, aminél rosszabb nincs, amikor Isten az ellenségünkké lesz és harcolni kezd ellenünk. Ettől óvja Pál az efézusiakat: meg ne szomorítsátok az Isten Szentlelkét! Ez azt jelenti, hogy ne éljen az ember bűnben, ne éljen olyan cselekedetekben, amik messze űzik tőle Isten Szentlelkét. Térjen meg ezekből, ha ilyenekben élne és veszi a Szentlélek áldását, ahogy azt Péter jeruzsálemi igehirdetésében is halljuk. Lehet ez nyilvános, cégéres vétek vagy csöndes, belső engedetlenség, mindegy. Ha elválaszt minket Istentől, ha megszomorítjuk vele az ő szent Lelkét, akkor meg kell térni belőle. Ez pünkösdkor éppen úgy aktuális, sőt még aktuálisabb, mint az év más napjain, mert az első keresztyén gyülekezet csupa olyan emberből állt, akik ezt meg tudták és meg is akarták tenni. El is jött hozzájuk a Szentlélek, a Jézus Lelke.

III.

Erről az állapotról pedig még egy szép képet hallunk: a Szentlélek, aki eljön és ilyen módon immár bennünk lakik pecsét, vele vagyunk elpecsételve az üdvösség napjára. Ez azt jelenti, hogy a bennünk munkálkodó Szentlélek a bizonyítéka annak, mint előleg az üdvösségből, hogy Isten valóban elfogadott bennünket, tényleg az övéi vagyunk. Egy másik helyen úgy olvassuk ugyan ezt, hogy akiket Isten Lelke vezérel, azok valóban Istennek fiai. A pecsét, az elpecsételés azt jelenti, hogy amikor készen van egy jogi szerződés, jogérvényessé akkor lesz, ha a szerződő felek ráteszik a maguk pecsétjét. Onnéttól kezdve az érvényes, ami abban le van írva.

Az üdvösség is minden ember számára jövő és ígéret, mert egy része biztosan előttünk van ennek a dolognak. De amint rajta van a szerződésen, úgy is mondták régen, a testamentumon, vagyis a kölcsönös ígéreteket és kötelezvényeket tartalmazó megállapodáson a pecsét, onnéttól kezdve az a helyzet. Mi is így vagyunk: ha a Szentlélek ott van a maga örömével, erejével és útmutatásával a szívünkben, akkor ő a pecsét, ő a bizonysága annak, hogy mi tényleg az üdv útján járunk, tényleg az üdv eljegyzettjei vagyunk. A Szentlélek az üdvösség előlege bennünk, akit arra kaptunk, hogy megismerjük, milyen is az üdvösség. Amennyit tudunk a Szentlélekről, annyit tudunk az üdvösségről, mert ez a kettő egy. Ahol nincs Szentlélek, ott üdvösség sincs. Lehetnek vallásos emberek, lehetnek egyházi elöljárók, de az üdvösséget nekik is a Szentlélek, a jelen lévő Isten hozza, és ha ő nincs jelen, akkor az üdv is távol van.

Ezért ezen a pünkösdön is csak egy imádságunk lehet. Alázatos és őszinte könyörgés azért, hogy Isten ma is küldje el, hozzánk is küldje el Szentlelkét, aki által a világot is teremtette, aki által vezette övéit a pusztai vándorlásban, aki által nemzette vagyis lelki módon megformálta Jézust a saját Fiának, és aki által kihozta őt a halálból a feltámadásra. Ez a Lélek Isten jelenléte köztünk, aki minket is üdvösségre tud vezetni.

Ő nem csak ezen a földön tud minket boldogítani, bár nélküle biztosan nincs erő, szeretet és józanság már ezekben a földi harcainkban sem, amiket most harcolunk. Nélküle magunk vagyunk az önzésünkkel, vágyainkkal és hitetlenségünkkel. Még imádkozni sem tudunk nélküle: “…mert azt, amit kérnünk kellene, amint kellene, nem tudjuk. De maga a Lélek is segítségére van a mi erőtlenségünknek, aki által ezt kiálthatjuk Istennek: Abbá, Atya!” Az igazi imádságban tehát ő maga adja szívünkbe az imát, ezért lehetünk bizonyosak az olyan imáink felől, amiket az ő nevében, vagyis az ő Szentlelke erőterében mondunk, hogy azok tényleg eljutnak hozzá. Amikor így imádkozunk, akkor semmi többre nincs már szükségünk ebben az életben.

De ő még ennél is többet tud adni nekünk. Olyan hitet és olyan bizonyosságot, ami túlmutat a földi élet keretein. Erre is szükségünk van, hiszen a földön túli életünk éppen olyan súlyú, mint az inneni, odaát való sorsunk, a végleges és megváltoztathatatlan éppen olyan nagy és komoly dolog, mint az itteni folyton változó és nehezen meghatározható életünk. Ez a kettő a lehető legszorosabban összetartozik, hiszen azt visszük magunkkal, ahová itt eljutottunk. Az lesz a végleges formánk, amivé itt, az életben lettünk, az marad velünk az időtlenségben, amit az időben itt összegyúrtunk magunkból.
Ezért a Szentlélekhez nem csak e földi életünkre nézve imádkozunk, hanem arra a másikra, a teljesebbre és véglegesre nézve is, amely most még elrejtett a szemünk elől, de tudunk róla mindnyájan és oda készülünk minden pillanatunkban – sajnos legtöbbször csak félálomban és tessék-lássék készülődve. De az imádságunk lehet és legyen is a szép régi ének:

” Ó, mi édes Vigasztalónk, légy kegyes megoltalmazónk,
Hogy maradjunk útaidban, ne csüggedjünk háborúnkban!
Erőddel elménket készítsd, Gyenge hitünket erősítsd,
Hogy halál és élet által hozzád siessünk hamarsággal,
Halleluja, halleluja!”

Ámen.

Úrvacsoraosztás

Kategória: Igehirdetések | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.