2000.augusztus 6.
Tímár Pál
A megtérés követelménye
Lekció: 1Thessz 1,5-10
Textus: Ap.Csel. 3,19-2
” Bánjátok meg azért és térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti bűneitek, hogy így előjöjjenek a felüdülés idei az Úrnak színétől. És elküldje a Jézus Krisztust, a ki néktek előre hirdetetett.”
Imádkozzunk!
Mindenható Isten, Atyánk a Jézus Krisztusban! Te örök tökéletesség és mennyei tisztaság vagy, tekints le reánk kegyelmesen, nyomorult szegény teremtményeidre, Krisztusban megváltott gyermekeidre. Az ég nem lehet oly messze a földtől, mint amilyen messze tudunk lenni mi tőled. Végtelen jóságod mégis érezteti velünk, hogy a te gyermekeid vagyunk.
Áldott légy, hogy megszánva bűnös voltunkat, minket Jézus Krisztusban gyermekeiddé fogadtál ás megbocsátó szereteted ajándékaival elhalmoztál. Áldassék szent neved, hogy minket mindenkor visszahívogatsz magadhoz és velünk a Te közösséged Lelked erejével fenntartod.
Könyörgünk, hogy kapcsolatunkat Véled tedd mind mélyebbé és erősebbé. Munkáld életünk megtérését és szülj újjá Lelkeddel, hogy meglássunk dicsőséged, és új élettel szolgáljunk Téged.
Add értenünk és befogadnunk üzeneted. Segíts Reád hallgatnunk és Néked engedelmeskednünk. Urunk, ki jóságoddal magadhoz hívogatsz, ölelj át kegyelmeddel és részesíts szeretetedben, hogy országod javainak boldog részesei lehessünk most és az örökkévalóságban, Fiad, a mi Urunk Jézus Krisztus által.
Ámen.
Igehirdetés
A mai igehirdetés a megtérésről szól. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyik a háború után átélte Magyarországon a lelki ébredést református egyházunkban. Emlékezem rá: Ifjúkorom éveiben milyen sokszor hangzott fel igehirdetésekben a megtérésre hívó szó. Arra is jól emlékezem, hogy sokan kifogásolták, hogy az ébredési mozgalom emberei megtérést hirdetnek, megtérést sürgetnek. Valami szektás dolognak tartották, ami idegen a református keresztyénség szellemétől. Igen, mert nemzedékek nőttek fel egyházunkban úgy, hogy soha senki nem állította eléjük ezt a követelményt: “Térjetek meg!” A megszokott gondolatvilágot zavaró, különös újdonságnak tűnt fel a megtérés gondolatának felbukkanása.
Az, hogy a közvélemény mit tart, vagy mit nem tart református dolognak, nem irányadó. Sajnos, vannak egyházunk életében olyan korszakok, amikor elhanyatlik és meglankad a református hitélet és ennek nyomán a közgondolkodás. Az, hogy sokszor nem beszélnek egyházunkban a megtérésről, egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem kellene arról beszélni. Az Isten Igéjétől eltávolodott egyházban feledésbe megy a megtérés követelménye és elhallgat az arról való beszéd is. De ha újra megszólal az Ige, tisztán és erőteljesen, ha lelki ébredés történik az egyházban és az emberek kezdik újra olvasni a Bibliát, és megszaporodnak azok, akik lelki életük tápláló forrását látják benne, és ha megsokasodnak azok az igehirdetők, akiket szíven talált Isten Igéje és ezért nem tehetnek mást, mint hogy hirdessék, amit az Igében maguk is “láttak és hallottak”, akkor az általános lelki megújulással szükségképpen együtt jár az is, hogy újra felhangzik a megtérés követelménye. Felhangzott az a reformáció korában is, ami nem volt más, mint az Igéhez való hatalmas visszatérés az egyház életében. Felhangzott a háború alatt és utáni nagy lelki elesettségben és nyomorúságban, és míg a diktatúra bele nem szólt, hatalmasan ébresztette egyházunkat és munkálta lelki megújulásunkat. Felhangzik ma is és a jövőben is mindig fel fog hangzani, amikor Isten kegyelméből a Szentlélek az Ige által megújítja életünket. Mert a Szentírásban kétségtelenül megszólal és pedig úgy, mint mondanivalójához lényegesen hozzátartozó üzenet, ez a követelmény: “Térjetek meg!”
Alapigénkben is megszólal és a szent leckében is találkozunk a megtérés fogalmával. Pál apostol hálaadással tekint vissza a Thesszalónikában elért eredményekre, az igehirdetése nyomán ott történt megtérésekre. “Megtértetek az Istenhez a bálványoktól.” Az alapigében pedig, Péter apostol prédikációjában együtt szerepel az a két kifejezés, melynek mindegyike alapjában véve ugyanazt jelenti, vagyis a megtérést. Ez pedig lelki “hátra arc”-ot, megfordulást jelent. Aki eddig eltévesztett irányban haladt, mert háttal volt Istennek, megfordul és most már Isten irányában, arccal feléje folytatja életét. Ez a megtérés.
A két szó közül az első az ember lelki világának alapos, nagy átalakulását; egész gondolkodásmódjának azt a kicserélődését jelenti, hogy amit eddig kívánatosnak tartott, arról belátja, hogy mit sem ér, s amit eddig megvetett, amivel eddig nem törődött, most már ezentúl arra helyezi a súlyt. Másképpen gondolkodik immár. Rájön, hogy eltévesztette élete útját, a vélt értékek nem érdemlik meg, hogy feléjük törjön, hátat fordít hát nekik, és aminek eddig háttal volt, amitől egyre távolodott, most már azt tartja igazán fontosnak, abban találja meg élete értelmét, ezért afelé halad teljes igyekezettel. Ez a mélyreható fordulat a megtérés.
A másik szó is ugyanezt a két mozzanatot öleli fel. Van benne negatív mozzanat: állásfoglalás a múlttal szemben, amelytől az ember elszakad a megtérésben és van benne pozitív mozzanat: állásfoglalás a jövendőt illetőleg, amely felé a megtéréssel elindul az ember. Ez a kettő, – a valamitől elfordulás és a valami felé odafordulás, – együttvéve teszi a szóban forgó lelki átalakulást, a megtérést.
A két hasonló értelmű szó közül az elsőt így fordítja alapigénk: “Tartsatok bűnbánatot”, de fordíthatná úgy is, hogy “Térjetek meg!” – csak akkor ismétlődne ugyanaz a kifejezés. Amikor a Szentírást lefordították más nyelvekre, akkor egy olyan szót használtak a megtérést jelentő egyik kifejezésre, ami inkább a negatív oldalt fejezi ki s amely magyarul “bűnbánatot,”, vagy bűnbánattartást” jelent. Luther aztán ezen a nyomon haladva hirdetett valamit, ami ennek a kifejezésnek alapján csakugyan nagy igazság, hogy ti. olyasmiről van itt szó, aminek a keresztyén ember életében mindennap meg kell ismétlődnie. Vagyis naponként bűnbánatot kell tartania. De ha az eredeti szónak jobban megfelelő “megtérés” szót használjuk, és azt mondjuk, hogy a keresztyén embernek mindennap meg kell térnie, akkor rögtön láthatjuk, hogy itt valami zavar támad, amit el kell oszlatnunk. A keresztyén ember életében csakugyan van valami, aminek mindennap elölről kell kezdődnie, és soha nem lehet lezárulnia. De ez nem mond ellent annak a másik igazságnak, hogy Isten akarata szerint kell lennie az ember életében egy egyszeri és az egész életre szóló, döntő jelentőségű átalakulásnak. S a “megtérés” neve erre illik rá. Az embernek egyszer meg kell térnie úgy, hogy aztán már “megtért” ember. Csak ezt a kifejezést nem tanácsos használnunk, mert félreértésekre ad alkalmat. A Szentírás sem beszél soha “megtért emberekről”. Nevezi őket “hivőknek”, “Krisztusban élőknek”, “szenteknek”, “Isten gyermekeinek” és sok másféle néven. De ez mind azt jelenti, hogy volt az életükben egy lényeges változás, amely azzá tette őket, amik, s amely nélkül nem volnának sem “hivők”, sem “szentek”, sem egyebek, amiknek neveztetnek. Ha tehát “megtérteket” nem emleget is a Szentírás, azért a “megtérés”-en olyasvalamit ért, ami az ember egész életére rányomja a maga bélyegét.
A kifejezéstől idegenkedők azt mondják, hogy az akkori pogányok esetében érthető a megtérés követelménye, de hogyan beszéljünk ma megtérésről olyanoknál, akik sohasem voltak pogányok, – hanem már kicsiny korukban megkereszteltettek, és keresztyén nevelésben részesültek. Gondoljunk itt a Jézus-korabeli zsidókra, akik az egy, igaz Istent imádták, akiknek tehát nem volt szükségük arra, hogy valamilyen torz vallási világnak hátat fordítsanak, hanem csak előbbre kellett volna lépniük, hogy Istenüknek azt a teljes és végső kijelentését is elfogadják, amely Jézus Krisztusban állott előttük. Ezért mégiscsak szükségük volt a megtérésre, ugyanúgy, mint azoknak a vámszedőknek és paráznáknak, akik erkölcsileg mély romlásba süllyedtek. Az ilyen, a közmegvetéstől megbélyegzett bűnösökre értette Jézus azt, hogy azért jött, hogy őket megtérésre hívja.
Ehhez hasonló helyzet a keresztyén egyházban felnevelkedett emberekkel kapcsolatban is előállhat. Vagy úgy, hogy nem tudják megtenni a Krisztushoz vezető lépést, vagy úgy, hogy kisiklik az életük és a bűn mocsarába süllyedve testileg-lelkileg tönkreteszik magukat. Az ilyeneknek nyilván szükségük van arra, hogy egyszer megálljanak és “hátra arcot” csináljanak, bűneikből kiszabaduljanak és Isten megtartó kegyelmébe meneküljenek. Ez is megtérés.
De most már csakugyan azt kérdezzük, hogy mi szükségük van megtérésre azoknak, akiknek nemcsak hogy vallási múltjukat nem kell lerombolniuk, de erkölcsi szégyenfoltokból sem kell megtisztulniuk, mert mindig derék, becsületes, kifogástalan emberek voltak? Nos, nekik nincs szükségük megtérésre.
De ezért el kell gondolkodnunk azon, hogy Jézus napjaiban is voltak ilyen emberek és az ilyenekkel vívta legnehezebb harcait. Azért mondta el az elveszett juhról, az elgurult drachmáról és a tékozló fiúról szóló példázatait is, hogy éppen az ilyen embereknek mondja a szemébe: “Mondom néktek, nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igaz emberen, akiknek” – így mondta Ő is, – nincs szüksége megtérésre”. De azért egy pillanatra se gondoljuk azt hogy Jézus ezzel elismerné, hogy akikhez szól, azoknak nincs szükségük megtérésre. Csak ők azt hiszik magukról! Éppen a tékozló fiúról szóló példázat végén világítja meg ezt a kérdést. Figyeljük meg: az idősebb fiú nem örül öccse hazatérésének. Mogorván s bosszúsan megy egyéb dolga után. Apjának kell kimennie utána és kérlelnie őt. S akkor keserű panasszal támad az apjára. Én nem olyan fiad voltam, mint ez…és engem mégsem tüntettél ki ilyen ünnepi lakomával…Az apa csodálkozva néz fiára. Nem érti panaszát. Mindenem a tied. Hogy van az, hogy magadban ilyen zúgolódó elégedetlenséget táplálsz? Hogy van az, hogy idegenül nézed az én örömömet? Ez a fiú nem ment el messze idegenbe. Otthon maradt, s mégis milyen nagy távolság volt közte és édesapja között! Lehet az Istentől nagyon idegen valaki anélkül is, hogy akár a pogányság messze földjein tévelyegjen, akár az erkölcsi züllés mocsarában szennyezze be az életét! Lehet valaki un. vallásos, buzgó, egyháztag, tiszta, becsületes jellem, mindenki által tisztelt és becsült ember, és lehet, hogy ugyanakkor közte és Isten között mégis mélységes szakadék tátong.
Hogyan? Hát úgy, ahogy ez az otthon maradt idősebb fiúval is történt. Beleélte magát a “jó fiú tudatába és nagyon meg volt elégedve magával. Éppen azokat fenyegeti ez a veszély, akik gyermekségüktől kezdve a keresztyén hitben nevelkedtek, s ezért ők azok az “igazak, akikről Jézus beszél. Róluk mondja, hogy nem őket, hanem a bűnösöket jött hívogatni a megtérésre. Az ilyenek számára nincs mondanivalója, legfeljebb annyi, hogy elébük tárja tükörképüket. Hátha ráismernek magukra és észreveszik, hogy Isten előtt egy hajszálnyira sem jobbak a “bűnösöknél”. Nem “igazak” ők sem, csak azoknak tartják magukat, s nekik is éppúgy “szükségük” van a megtérésre.
Mert a megtérés nem egyéb, mint az Istennel közösségre jutás. Ennek előzménye az, hogy Isten akar velünk közösségben lenni. Ő közelget hozzánk. Ő jött el értünk Fiában, hogy megkeressen…Ő nyújtja ki felénk kezét, s várja, hogy elfogadjuk. Ez a megtérés: amikor az ember Istennek erre a szavára és tettére boldogan igent mond. Ezt más néven úgy is nevezhetjük: hit, hitre jutás. Hitre jutni, az Istennek megbékélésre felénk kinyújtott kezét megfogni, – ez a megtérés. Ennek csak a visszája, a negatív képe az, amit bűnbánatnak nevezünk. A kettő, mint az érem két oldala, együtt tesz egy egészet. A bűnbánat azt jelenti: igazat adok Istennek, bűneimért én is elítélem magamat. Nem szépítgetem, hanem szánom-bánom. De ott a dolog másik oldala is: ha magamban elveszett ember volnék is, Krisztusban megmentett ember vagyok. Megragadtam kezét, hittel elfogadtam Igéjét.
Még arról lehetne beszélni, hogy ez a hit hogyan születik meg, tehát a megtérés hogyan megy végbe az ember életében gyakorlatilag. A bibliai válasz: voltaképpen ahány ember, annyiféleképpen megy ez végbe. Mérhetetlenül gazdag az Isten kegyelme és kifogyhatatlan változatosság szerint viszi véghez munkáját. Soha nem használ sablonos mintákat. Legfeljebb bizonyos csoportokat állíthatunk fel, amelyekbe az emberek megtérési típusuk szerint besorolhatók.
Vannak, akikhez csak az életük későbbi folyamán jut el a megmentő kegyelem. Aztán amikor elérkezik, viharos felfordulást idéz elő az életükben. Olyan szembeszökő ez a változás, hogy az illető a napját, óráját is meg tudja jelölni, mikor dőlt el benne a nagy kérdés.
Aztán vannak olyanok akik már gyermekkorukban találkoztak az Igével, úgy, hogy az foglyul ejtette szívüket. Az ilyeneknél nem szembeszökő módon ment végbe a megtérés. Mintegy belenőttek az Istennel való közösségbe. Az ilyenek életében is végbemehet egy szembeszökő élmény, amelyet sokan hajlandók megtérésnek nevezni. Megtörténhetik, hogy serdűlő és ifjú korukban tudatos döntéssel vállalják a Krisztusban való hitüket, s vallják: “mind testestől, mind lelkestől…Krisztusé vagyok”, aki engem eddig is vezetett. De ha jól megnézzük a dolgot, azt kell mondanunk, hogy az ilyen lélek már régen átment a megtérésen, most csak ennek a tudatosodása következett el. A megtérésnek a lényege azonban nem az öntudatosságában van, hanem a hitben. És lehet valaki hívő ember anélkül is, hogy ennek tudatában volna, mindenesetre hitének fejletlenségére vall, ha nincs tudatában. Illő, hogy előbb-utóbb ráeszméljen erre, és teljes felelősséggel mondja ki az igent Isten szavára. Vigyáznia kell azonban, hogy ne akarjon mindenáron megtérni, és erőszakosan átélni olyasvalamit, ami nem lehet számára természetes dolog, hanem csak mások utánzása. Adjon inkább hálát az Istennek, hogy már akkor élvezhette a megtérés ajándékát, amikor még maga sem tudta, hogy azt már elnyerte. Erősítse és öntudatosítsa az ilyen magában a hitet minden módon! De ne akarja, hogy most szülessék meg benne a hit, amely Isten jóvoltából már él benne.
Vannak aztán olyanok, akik noha keresztyén hitben nevelkedtek, mégis elszakadtak Istentől és erkölcsi lejtőre jutottak. Esetleg a nyílt hitetlenség pártjára állottak. Az ilyenek megtérése szembeszökő módon megy végbe, mint a pogányoké. Eddig részegeskedett, most már szakit vele. Eddig henye életet élt, most már munkás emberré válik. Eddig gúnyolódott az imádság felett, most már maga is imádkozik… S valójában ide sorolhatók azok is, akik az idősebb fiú módján távolodtak el Istentől, s egyszer lelkükbe hasit a fölismerés, s összetörik önhitt önelégültségük: “Ó én nyomorult ember…” Sokféleképpen mehet végbe a megtérés, a fontos az, hogy így vagy úgy, de végbemenjen. Meg kell térnünk!
Mondtam az elején, hogy nem tanácsos “megtért emberekről” beszélnünk, mert ehhez veszedelmes tévedések fűződhetnek. Megtörténhet, hogy valaki a megtörtént megtérésben magában véve is valami nagy értéket lát. Pedig az magában véve semmit sem ér. Minden értéke attól függ: mi következik utána. A Thessalonikaiakról olvastuk, hogy az “élő és igaz Istennek szolgáltak”. A megtérés célja az Istennek engedelmességben szolgáló élet. S itt valóban igaza van Luthernek, mindennap okunk van megvizsgálnunk magunkat és bűnbánatot tartani. Naponként dolgunk van megtérésünk gyakorlati következményeinek a levonásával.
A másik veszedelem az, hogy a megtért ember, valami magában befejezett dolognak tekintse megtérését, s kezd benne gyönyörködni, és vele büszkélkedni. Pedig a megtérés csak kezdet. Pál azt mondja: megtértetek és várjátok az Isten Fiát az égből. A befejezést tehát Ő hozza. Még nem jutottunk el az igazi célhoz, a beteljesedéshez. Öntetszelgés helyett tehát a hiányosságainkat kell éreznünk, és sóvárogva kell várnunk Jézust.
Alapigénk is erre a teljességre utal, úgy azonban, hogy szól a jelenben elnyerhető nagy örömről, a jövendőnek előízéről, a felüdülés idejéről. A bűnbánattal megtérőkre eljönnek a felüdülés idei. A bűnöket eltörlő és megbocsátó Isten már a jelen életben is megszámlálhatatlan jótéteményben részesíti a Hozzá megtérőket. Nem kell éreznie többé Isten haragjának ránehezedő súlyát, hanem élhet Isten szeretetének napfényében, megoldódott nyomorúsága, és felüdülten örvendezhet.
Hiszem, hogy a hitbeli, erkölcsi, anyagi szempontból elesett, s az elmúlt időkben oly sokszor megtaposott népünk számára is a megtérés az egyetlen megoldás, mely elhozhatja a megkönnyebbedés, a fellélegzés, a felüdülés idejét.
Ámen.
Imádkozzunk !
Jóságos Istenünk, mennyei Atyánk a Krisztusban. Magasztalunk Téged azért a kegyelemért, amely Jézus Krisztusban a mienk is lehet. Áldunk azért, hogy atyai szeretettel szeretsz minket és minden időknek előtte elhatároztad, hogy evangéliumoddal elvezetsz az üdvösségre. Áldunk a megtérés lehetőségéért és ajándékáért. Köszönjük, hogy kitártad minden bűnös előtt atyai hajlékod ajtaját és várod haza gyermekeidet. Kérünk, álld meg evangéliumod hirdetését, hogy megteremhesse életünk a megtérés jó gyümölcseit.
Kérünk, emlékeztess mindazokra, amiket érettünk és velünk cselekedtél irgalmadból. És mivel mi magunktól képtelen vagyunk a jóra: őrizd meg és vidd teljességre azt, amit bennünk elkezdettél.
Vezesd igéddel igazságra a tévelygőket, bizonyosságra a kételkedőket, bűnbánatra és megtisztult életre a bűnösöket. Legyen a te igéd vigasztalása a betegeknek gyászolóknak és minden bajban levőknek.
Kegyelmedbe ajánljuk életünket. Tekints kegyelmesen népünkre, adj békességet nemzetünknek, bölcsességet a vezetőknek, hogy gondviselésed alatt minden jó növekedjék közöttünk, és valóban eljöjjenek számunkra a felüdülés idei. Krisztusért hallgass meg.
Ámen
