A megválás tudománya

Igehirdetés 2010. június 13.

A megválás tudománya

Lekció: Mt. 19,16-26

Textus: Mt. 19,27-29

„Akkor megszólalt Péter és azt kérdezte: Mi elhagytunk mindent, és követtünk téged, mi lesz hát a jutalmunk? Jézus erre ezt mondta neki: Bizony, mondom nektek, hogy ti, akik követtek engem, a megújult világban, amikor az Emberfia beül dicsőséges királyi székébe, ti is tizenkét királyi székbe ültök, és ítéletet tartotok Izrael tizenkét törzse felett. És mindenki, aki elhagyta házát vagy testvérét, apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjeit az én nevemért, a százszorosát kapja, és örökségül kapja az örök életet.”

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük neked a hetedik nap áldását, hogy itt lehetünk szent házadban és együtt dicsérhetünk téged, minden jók adóját. Köszönjük testi egészségünket, az erőt a munkához és otthonunkat, szeretteinket. Jó nekünk hozzád jönni, aki megnyugosztalsz bennünket és tanítasz az örök életre. Nyisd ki most szívünket az igazság előtt, a te igéd igazság. Tegyél minket képessé a megválásra, ha az, ami a kezünkben van, elválasztana tőled. Segíts minket olyan hitre, amiben befogadás rejlik, és amely hit tovább visz bennünket onnét, ahol állunk. Adj nekünk most egyszerű szívet és halló füleket, hogy meggazdagíthass minket. Ámen.

Igehirdetés

Az emberi élet egyik legmélyebben belénk ivódott ösztöne a szerzés. Szerezni, ami még nincs, többre vinni, meggazdagodni, lenni valamivé. Olyan magától értetődő igyekezetek, hogy nem is szorulnak magyarázatra, mindenki azonnal elfogadja és fejet hajt előtte. Ember az, aki szerezni akar, és ez így van rendjén.

Jézus azonban egy másik embertípust ismertetett meg a világgal, azt, aki tud megválni és tud elengedni. Ő maga is ilyen volt, mégpedig nagyon is konkrét formában, hiszen még saját házat sem vásárolt és azt mondta magáról: A rókáknak barlangja van, az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania. Azt olvassuk róla, hogy még Jeruzsálemben is az Olajfák hegyén lévő olajütős, héberül Getsemáné kertben aludt. Azon az éghajlaton ezt persze könnyebben meg lehetett tenni, mint mondjuk a mínusz húsz fokos éjszakákkal járó Közép-Európai éghajlaton, akár itt, a mi országunkban is, de minden bizonnyal nem is a Jézus életmódjának közvetlen utánzásról van szó, amire ő minket tanítani akarna, hanem egy olyan lelki alapállásról, amiben nagyon is követhetnénk őt.

Ez az alapállás pedig nem más, mint az élet rugalmasságának megőrzése. Az apostol így szól erről: „Én megtanultam, hogy azokban, a melyekben vagyok, megelégedett legyek.

Tudok megaláztatni is, tudok bővölködni is; mindenben és mindenekben ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is. Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít. Mindazáltal jól tettétek, hogy nyomorúságomban részesekké lettetek.” (Fil. 4,11-14)

Ha egy kicsit mélyebben és őszintébben elgondolkodunk ezeken a szavakon, és megmérjük rajtuk magunkat, azt kell, hogy mondjuk, bizony, bővölködni talán már tudunk és általában szeretünk is, szűkölködni azonban már kevésbé. Nem túl sokan tudják megtenni közülünk, amit Albert Schweitzer megtett, hogy odahagyta jól fizető bázeli egyetemi tanári állását, hogy elmehessen fekete Afrikába gyógyítani, olyanokhoz, akik semmivel nem tudtak neki fizetni orvosi munkájáért. Inkább eszünkbe juttathatja a magunk felől való gondolkodás a bennszülöttek trükkjét, amivel meg szokták fogni az erdőben a majmokat. Amint ez ismeretes, egy szűknyakú üvegbe rizst tesznek, amit a majom belenyúlva ki akar onnan venni, de kihúzni már nem tudja a kezét az üvegből, mivel a rizst nem akarja elengedni, így aztán kezén az üveggel nem tud jól menekülni és könnyen elfoghatják aztán a bennszülöttek. Bizony, pontosan így kapaszkodunk olykor mi is különböző dolgokba, mint a gazdag ifjú is a vagyonába, és mivel nem üres a kezünk, nem vagyunk szabadok, ezért Isten királyi uralmát is elzárhatja előlünk ez vagy az a ragaszkodás. A kapaszkodó ember. A markolni már megtanult, de elengedni még meg nem tanult ember! Azt halljuk róla, szomorúan kell elkullognia, mert többre becsülte, amit szerzett, amit megmarkolt annál, amit Isten királyi uralma adhatna neki.

Merítsünk most erőt az elengedéshez. Lehet, hogy csak egy emléket kell elengedni, talán egy megbántottság emlékét. Lehet, hogy egy illúziót, egy túl szépre festett képet. Az is lehet, hogy a kényelmünket, az is lehet, hogy az egyszemélyes boldogságra berendezett, önző életfelfogásunkat. Sok minden lehet ott az ember összeszorított markában, de mindenki egyedül csak maga tudhatja, az ő esetében vajon mire is vonatkozhat a jézusi mondat: Menj el, add el, amid van, és ha fel tudtad áldozni a ragaszkodásodat meglátod, milyen gazdag leszel Isten királyi uralma alatt. Mi, akik már szerezni megtanultunk, vajon meg tudjuk-e tanulni az elengedést és a megválást is? Nagy kérdés, és sok múlik rajta, hogyan felelünk.

Péter azonban úgy felel erre a kérdésre, Uram, mi mindent odahagytunk érted. És mi tudjuk, hogy ebben nem volt semmi túlzás, mert ezek az emberek tényleg partra húzták hajóikat, összegöngyölték a hálót és mindent maguk mögött hagyva valóban elindultak és követték a Mestert. Mi lesz a jutalmunk? – kérdezi a korabeli tanítvány, és a kérdés ma így hangzik: megéri-e Jézus valódi követőjének lenni, a dolog összes konzekvenciájával együtt?

Amit ebben a tekintetben mindenképpen tisztázni kell, az úgy hangzik, hogy van ennek a lelki jutalom-kérdésnek egy rossz és egy jó olvasata. Rossz értelmezés az, hogy az embernek valami külön jutalom járna azért, mert távol tartja magát, mondjuk a világot ma átjáró korrupciótól. És várjuk ezért a jutalmat, ahogyan az automatába bedobtunk érméket, amiért aztán valami terméknek cserébe ki kell onnan jönnie. Ilyen jutalomra várni elég hiábavaló dolog. Így várja az öreg juhász Tamási Áron „Rendes feltámadás” című novellájában a végítélet napján, hogy most aztán végre a sor elején lehessen, ne pedig, mint itt a földön, mindig a sor végén. Ő tisztességes volt egész életében, hol van tehát a megszolgált jutalom? És nem kapja meg, ahogyan legtöbbször bennünket sem dicsérnek meg érte, hogy nem vettünk fel kenőpénzt, legfeljebb csak csodálkoznak rajtunk. Aki jutalmat és elismerést kíván a tisztességéért cserébe, az valahogy félreértette ezt az egész dolgot.

Mert nincs külön jutalom, csak egy magasabb életminőség van, ahová az ember beléphet az önfegyelme és az önkorlátozása révén. Nincs elismerés és nincs megjutalmazás, vagy legalábbis nagyon ritkán van, mert az igazi jutalom összesen a jó lelkiismeret és a tiszta szív. Nem jutalmat kapunk, amit aztán felmutathatunk, hanem egy jobb életre jutunk, egy magasabb életminőség részesei leszünk, ha Isten királyi uralmáért megtanulunk elengedni valamit a kezünkből, amibe addig görcsösen kapaszkodtunk. Sok szomorú ember van ezen a világon, mert sok ember elkullog, ha az volt a kérdés, mit tudsz elengedni, hogy tied lehessen Isten országa.

Jézus azonban mégis felsorol néhány dolgot, amikor Péter az odaadó tanítványi élet jutalma felől kérdezi. Először is azt mondja, hogy amikor ő ül majd a dicsőséges királyiszékben, akkor a tanítványok mindegyike is ilyen trónszéket kap, és ítélik majd Izrael tizenkét törzsét. Nem nehéz megfejteni a jelképet. A korabeli zsidó értékrend szerint mindig a közösség ítélhetett az egyén felett, és soha sem fordítva. A Jézus uralma alatt élő tanítvány azonban már pontosan ugyanannyit ér, mint az egész közösség együttvéve, vagyis egyenrangú partnere népének, akit ítélhet is, nincs mindenestől népe hagyományai, szokásai, életrendje alá rekesztve. „A fiak szabadok”, mondja Jézus egy másik helyen, éppen a napokban olvastuk. (Mt. 17,27) Ami azt is jelenti, hogy senki nem hibáztathatja népét, nemzetét, egyházát, hogy az miért nem tökéletes és hibátlan, miért nem üdvözíti őt jobban. Senki nem háríthatja át a felelősséget másokra, mert neki pontosan olyan autonóm személynek, önmagáért erkölcsileg felelő lénynek kell lennie, mint amit saját népétől is, mint egésztől megkövetel. Hányszor tesszük felelőssé boldogtalanságunkért a többi embert, vagy csak néhányat, vagy olykor egyetlen egyet – pedig mi magunk nem jutottunk még el arra az állapotra, hogy függetleníteni tudjuk lelkünket a minket kívülről érő dolgoktól. Függésben maradtunk, egymástól várjuk a dicsőséget, az elismerést, a jó bánásmódot, a boldogítást, pedig ezen az úton járva mindig újra csak csalódnunk kell, ezt gyermekkorunktól fogva sokszor megtapasztaltuk már. Ha az én tanítványaim vagytok, mondja Jézus, akkor királyi székekben ültök, nem pedig elismerést koldultok egymástól. „Dicsőséget emberektől nem nyerek” – mondta megváltó Jézusunk magáról. (Ján. 5,41) És folytathatjuk ezt a hatalmas igét magunkra nézve akár így is: nem teszem függővé lelkemet attól, mások eléggé elismernek-e, mindig megadják-e a nekem járó bánásmódot, úgy szeretnek-e, ahogyan elvárom tőlük, mert mindennek a jónak forrása egyedül bennem, saját magamban lakik. „Én tibennetek, ti énbennem.” – ahogy Jézus mondja a tanítványainak. (Ján. 14,20)

A jutalmak felsorolásában a következő így hangzik: amit odahagytál, annál százszor többet kapsz. Hóseás könyvében olvassuk, hogy „vessetek magatoknak igazságot, és akkor hűséget fogtok aratni” (Hós. 10,12), ami azt jelenti, hogy az igaz úton járó ember előbb-utóbb megtapasztalja Isten hűségét. Mert ő számon tart minket, még a hajszálakat is a fejünkön, mennyivel inkább számon tartja a cselekedeteinket. Amit vet az ember, ahhoz méltó dolgot is fog aratni. Ha magatoknak igazságot vettek, annál százszor többet, Isten hűségét fogjátok betakarítani. Mi emberek teszünk egyetlen lépést, ő pedig megtesz értünk tízezer mérföldet – ez a kegyelem léptéke. Csak próbáljuk ki, meg fogjuk tapasztalni, hogy így van. Mindenki, aki elhagyta házát vagy testvérét, apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjeit az én nevemért, a százszorosát kapja.

A legszebb „jutalom” azonban még ennél a százszoros reményt adó ígéretnél is több. Aki a Jézus tanítványaként képes magát eloldani attól, ami a kezében van, attól, amihez nagyon ragaszkodott, amitől a boldogságát várta, és mindent oda tudott hagyni ebből, annak az embernek örökségként jár az örök élet. Nem megszolgált jutalomként, hanem egészen természetesen, ahogyan valaki a szüleitől örököl valamit. Az örök élet a Biblia nyelvén nem a mennyiségileg végtelen élet, hanem az Isten előtt megőrzésre méltó, hiteles élet, ahogyan mindig, mindenhol, mindenkinek helyesen élnie kellene és lehetne. Ezt az életminőséget kapja cserében az, aki szabaddá tette magát bálványaitól. Ez pedig nem százszor, hanem ezerszer többet ér mindennél ezen a földön, mert az örök életben részesülni annyi, mint Isten örökkévalóságában részesedni.

Örök élet annyi, mint eggyé lenni ővele. Élek pedig nem én, hanem él bennem a Krisztus. (Gal. 2,20) Amíg csak én élek, a magam tulajdonságaival, érzékenységeivel, vágyaival és sérülékenységeivel, addig az idő és a történelem rabságában élek. Pedig élhetnék az életem ideje fölött, az örökkévalóságban is, időtlenül. És ez a fölülemelkedés a legnagyobb csoda és a legszebb ajándék. Nem zavarnak már az emberek, nem dühít már a mindig csalárd világ, mert megtaláltam békességemet őbenne. Eljutottam arra az életre, ahol örökség szerint enyém a helyes út, amit már senki és semmi el nem tud venni tőlem. Elvehetik a vagyonomat, elvehetik minden tulajdonomat, még az életemet is, de ezt az egyet, a belső békességemet senki el nem veheti tőlem, mert ez maga az Úr, aki bennem lakik és én őbenne. És amikor nem én élek már, hanem ő él bennem, akkor elmondhatom: érzem, hogy az örök élet már e földön az enyém lett. Így legyen. Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk Jézus, légy áldott, hogy szabaddá akarsz tenni bennünket, nem pedig bilincseket raksz ránk. Köszönjük, hogy erőt adsz a megfáradtnak és az erőtlen erejét megsokasítod, és képessé teszel minket arra, amire nélküled nem volna erőnk. Adjál nekünk hitet a jó döntésekhez, még akkor is, ha úgy tűnne, hogy valamitől meg kell válni, amit sajnálunk. Adj hitet a megváláshoz, hogy százszorosan megajándékozhass minket a tőled való új élettel. Imádkozunk a betegek gyógyulásáért, a szomorúak vigaszáért és az árvíz sújtotta embertársaink megsegítéséért. Adj nekünk olyan napokat, amikor téged dicsőíthetünk, aki üdvünket munkálod és egykor majd magadhoz ölelsz bennünket az örökkévalóságban. Ámen.

Kategória: Igehirdetések | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.