2006. január 15.
dr. P. Tóth Béla
A megvalósítás
Lekció: Máté 7,13-29
Textus: I. Korintus 3,11-15
“Mert más fundamentumot senki nem vethet a meglévőn kívül, amely a Jézus Krisztus. Azt pedig, hogy ki mit épít erre az alapra, aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát, szalmát, az a nap fogja megmutatni, mivel tűzben jelenik meg, és akkor mindenki munkája nyilvánvalóvá lesz; és hogy kinek mennyit ér a munkája, azt a tűz fogja kipróbálni. Ha valaki munkája, amit ráépített, megmarad, jutalmat fog kapni, de ha valaki munkája megég, kárt vall. Ő maga ugyan megmenekül, de úgy, mint aki tűzön ment át.”
Imádkozzunk!
Istenünk, te jól gondoltad el ezt az egész világot teremtő szeretetedből, de mi emberek a magunk akarata szerint rendeztük be azt és sok mindent elrontottunk. Ezért van a világban és bennünk, emberekben is annyi zűrzavar, fájdalom és bizony, tönkre megy sok érték is. Megvalljuk az elvesztegetett időket, a nem forgatott talentumokat és a szeretet nélküli cselekedeteinket. Köszönjük, hogy te mégis türelmes vagy hozzánk és még a gonosz miatt is bánkódsz. Látjuk jóságodat, amellyel javunkat akarod és újabb és újabb lehetőségeket kínálsz elénk, hogy a bűnös ne halljon meg, hanem megtérjen és éljen. Tőled kérjük ennek az órának áldását, áhítatát és megbékéltető erejét. Szólj hozzánk, mert hallgatnak e te szolgáid.
Ámen.
Igehirdetés
Mai közös gondolkodásunk témája a megvalósítás. Valami olyasmiről van szó ebben a dologban, amit Jézus nem tekintett a sok lehetséges téma közül egynek, amivel éppenséggel lehet foglalkozni is, ha nagyon akarjuk, hanem – és erről szólt az ő egész élete és halála – a világon a legfontosabbnak gondolt. Minden emberélettel kapcsolatban az a fontos, így tanított ő kezdettől fogva és ezt vette maga is komolyan, hogy mit valósít meg az ember azok alatt az évek és évtizedek alatt, amíg a földön él. Ez jön velünk az örökkévalóságba, nem a házunk és nem az autónk, de még a hírnevünk sem – hanem az, hogy mit tettünk, mit ültettünk át a lehetőségek világából a valóság világába.
A megvalósítás szó betű szerint nem hangzik ugyan el a szoros kapu és a keskeny út példázatában, sem a rossz fa és a jó fa gyümölcseinek példázatában, még a kősziklára épített ház példázatában is úgy mondja az ige, hogy megcselekszi vagy nem cselekszi meg az ember, amit hall, de jól tudjuk, hogy itt mégis pontosan erről van szó. Elvi keresztyénségünk van-e csupán, egy jelvény, amit kitűzünk, hogy íme, itt egy keresztyén, vagy pedig megvalósított, azaz valóságos keresztyénségünk. Jézus szinte követeli a megvalósítást, és nagyon is keményen megkülönbözteti a pusztán szavakban és elvekben való Istengyermekséget attól, ami mögött tényleges életforma, valódi megvalósítás is van. Jó lenne növekednünk abban a szent komolyságban, amit ő képvisel, ezért először vegyük most szemügyre azt, hogy mivel is áll szemben tulajdonképpen a megvalósítás, olyan dolgokkal, amik az útját állhatják, amik akadályozhatják az embert ebben.
Jézus először a tulajdonra mutat. Egy kapuról beszél, amin semmit be nem lehet vinni, csak magunkat. Bármink volna is, kincsek, értékek, tulajdonok, nem jöhetnek velünk, csak saját magunk mehetünk be a megtérés szoros kapuján, az annyira szoros kapu. Ott nem arról van szó, hogy mink van, mit tudnánk hozni magunkkal, ott csakis és csupán mi magunkról van szó, arról, hogy mire szánjuk el magunkat, mire szánjuk oda magunkat. És azon a kapun nem lehet bevinni még szellemi kincseket sem, gondolatokat, elveket, de vonzalmakat és ellenszenveket sem, pedig ezeket szeretjük magunkkal vinni mindenhova. Menjetek be a szoros kapun, ez annyit tesz, döntsétek el, hogy Isten gyermekei akartok-e lenni vagy sem. És ezen a szoros kapun ezért nem vihetitek be magatokkal sem a nagy okosságotokat, sem a vérig sértett igazságotokat, sem a kedvenc ellenségeitekre való acsarkodásotokat sem a műveltségeteket, semmit, mert itt rólatok van szó – akartok-e Istenéi lenni, vagy sem. A többi dolog egyszerűen nem jön szóba, amivel magatokat igazolni vagy szórakoztatni vagy szomorítani szoktátok, itt az életetek lényegéről van szó: akartok-e a kevesek közé tartozni, akik az életre mennek, éspedig nem valami kivételezettség értelmében a döntésetek jutalmaként, hanem egyszerűen egyre csendesebben és tisztábban élve, egyre több méltányosságra és szelídségre készen, vagyis egyre közelebb az emberhez méltó igazi élethez.
Jó tehát számba venni, nem éppen az akadályozza-e az embert a megvalósításban, hogy van valamilye, amit tudnia kellene elengedni, kiadni a kezéből, mert a szoros kapun, Isten királyi uralma alá belépve semmit, de semmit nem vihetünk magunkkal, csakis a puszta énünket, minden nélkül, amije esetleg volna az embernek.
Aztán a tulajdon után, ami tehát ennyire akadály lehet, következik a szerep. Az ember beleéli magát abba, hogy ő lázadó ifjú, vagy abba, hogy szenvedő, elhagyott ember, vagy abba, hogy ő nagy államférfi és kitűnő szakember és még egy sereg dologba, és aztán a ruha, amit így felvettünk magunkra, szinte ráég a testre és a lélekre és a viselkedésére és már nem azt teszi az ember, amit tennie kellene, hanem amit a szerepe megkövetel. Így látjuk, hogy a színész néha színházon kívül is szerepel, túlzott gesztusokkal beszél, már nem is tud természetes lenni, így látjuk, hogy a túlterhelt orvos a kórházban hivatalnokként viselkedik és másodpercre pontosan befejezi a rendelését, hiába várnak rá még sokan a folyosón. Így látjuk, hogy az édesanya túlgondoskodik a gyerekéről és állandóan etetné, amikor az nem is éhes – és van ebből a dologból még sok-sok más fajta is: a hősszerelmes, aki mindent odadob egy érzelemért, a mindig viccelődő jópofa ember, aki odaadja az üdvösségét egy poénért, és az igazságosztó, kérlelhetetlen hazafi is, aki már semmit nem tud remélni, és még sokan mások. Amikor a szerep beszél már egy idő után, nem pedig maga az ember. Pedig a szerepen valahogy átlátnak az emberek, legalábbis előbb-utóbb. Egy hívő ember mesélte el, hogy évtizedekkel ezelőtt családostúl együtt beutalót kaptak valahogy egy pártüdülőbe és persze megmondták a gyermeküknek, hogy itt nem szabad imádkozni az asztalnál, mint otthon szoktunk, csak a szobában. Így is tettek. Amint aztán leültek az asztalhoz, a kislányuk első mondata az ismeretlen bácsikhoz és nénikhez az volt az asztalnál, hogy mi már ehetünk, mert imádkoztunk a szobánkban előtte. – Mert a szerepen valahogy mindig átüt a mögötte lévő valóság is.
Jézus azt mondja, hogy lehettek a szerepetek szerint akár próféták, azaz igehirdetők is, lehettek akár hatékony ördögűzők és csodatevő emberek is, ez mind nem számít. Az a kérdés, hogy milyen gyümölcseitek vannak. Terem-e körülöttetek, ahol megfordultok, szeretet, öröm, békesség, a Lélek jó gyümölcsei vagy sem. Mert vannak juhok ruhájába bújt ragadozó farkasok is, amilyenek a hamis igehirdetők is – ezért nem a szerep számít. A megvalósítás a fontos, az, hogy mit ültet át valaki a valóságba – hiszen ezt jelenti az, hogy megvalósítás. Még a hatékonyság és a siker sem számít semmit, éspedig lelki téren sem. Lehet, hogy valaki hatékony és sikeres igehirdető, lehet, hogy még csodák is történnek körülötte, de a lényeg mégis a gyümölcs. Terem-e béketűrés, szívesség, jóság és hűség abból, amit mond és tesz, lesz-e több szelídség és mértékletesség a példája nyomán. Mainapság hamar meg lehet tölteni egy sportcsarnokot emberekkel, mert sokan unatkoznak és nincsen saját világuk, nincsen saját tennivalójuk, amiért lobognának, legfeljebb csak foglalkozásuk. Ha még szórakoztatják is őket, biztos a kasszasiker. Jézus azt mondja, a gyümölcseikről ismeritek meg őket, nem pedig a hatékonyságukról és nem is a létszámokról. El ne vakítson senkit soha a létszám és a hatékonyság, hogy hányan vannak valahol, mert a gyümölcs a döntő – Jézus ezt mondja.
Végül pedig a tulajdon, a szerep és a hatékonyság után, amik mind-mind akadályok lehetnek, egy láthatatlan dolog: a megalapozatlanság – ez veszélyezteti legjobban a megvalósítást egy ember életében. Nem úgy általában, hanem lényege szerint, egzisztenciális értelemben. Pedig nagy divatja van, még nyitottságnak is szokás nevezni és nagyon büszkék rá az emberek, hogy nem kötelezték el magukat és így nem is állnak sehol. Még szabadságnak is szokták ezt tekinteni és zászlót is lobogtatnak hozzá.
De amikor baj van valaki életében, amikor eljönnek a szelek és az árvizek, akkor valahogy mégis csak egy kérdés marad, éspedig az, hogy milyen alapokon áll is az a ház, amire azok a bajok rátörnek. Nincs emberélet, amely baj nélkül megúszható. Kisebb-nagyobb válságokkal mindenkinek szembe kell néznie; amikor ott a pályaválasztás dolga például, és el kell valamerre indulni, vagy amikor kezdenek kamaszodni a gyermekeink és a felnőttségüket abban fejezik ki, hogy egyre erőteljesebb nemeket mondanak ki arra nézve, amit a szüleik képviselnek, vagy amikor betegek leszünk és leginkább akkor, amikor a végső ítélettel szembeállunk – ott aztán vajon kicsoda állhat meg?
Jézus azt mondja, hogy aki őt hallgatja és nem csak hallgatja, hanem meg is valósítja azt, amit ő mond nekünk, annak kőszikla van a lába alatt. És jöhetnek a szelek, és ömölhet az eső és eljöhet az árvíz, de nem dől össze az a ház, mert kősziklára épült. Más fundamentumot senki nem vethet a meglévőn kívül, aki a Jézus Krisztus. Az élet döntő pillanataiban, az árvizek és szélviharok idején derül ki, mennyire megalapozott az életünk: aki Krisztusra épített, annak nem fog összedőlni a háza a kritikus időkben sem, amikor mások már elkeserednek, vagy megkeményedik és hitetlenné, jövő nélkülivé lesz a szívük.
Talán nem baj, hogy újra és újra idézzük Berzsenyi gyönyörű sorait, amit ezzel a hittel írt ez a nagy ember:
“…Bizton tekintem mély sírom éjjelét!
Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz,
Mert a te munkád; ott is elszórt
Csontjaimat kezeid takarják.” (Fohászkodás.)
Ilyet csak az mondhat, akinek nem megalapozatlan az élete. És éppen erre bíztat minket az ige: ne engedjük, hogy életünk az összedőlő házak közé tartozzon, még azokban a kísértő, próbatételes időkben sem, amikor a testi elmúlás jön majd közel hozzánk. A titka ennyi: hallgatni és meg is cselekedni.
Hallgatni nem csak a templomban lehet. Amikor otthon Bibliát olvasunk és elgondolkodunk felette, amikor imádságban megállva a Szentlélek csöndes, halk fuvallatára figyelünk, amint a szívünkben a jobbik döntéseket ajánlgatja nekünk, amikor az élet eseményeit nyitott szemmel követjük és megértjük, hogy hogyan segít és hogyan terelget azok által bennünket, akkor őt hallgatjuk. Amikor felfedezzük az összefüggést akár egy elveszett és régóta keresett kulcs megtalálása és az ő irántunk való mindennapos jósága közt; vagy amikor a feddését vesszük észre a sorozatos kudarcokban vagy a megszégyenülésben és a szívünkre véve ezeket tényleg megváltoztatjuk az életünket; vagy amikor egy igazi műalkotásban elmerülve a létezésünk drága bizonyossága szólal meg bennünk – akkor is mindig őt hallgatjuk.
Hát ne adjuk alább annál, mint hogy ő szólni akar hozzánk, éspedig hallhatóan és érthetően, és nekünk azt nem csak hogy meghallani, de megcselekedni is érdemes.
Mit szegezhetünk hát szembe a ránk kövesedett tulajdon, a szerep, a hatékonyság és a meghatározatlan alap-nélküliség csábításaival, ezekkel a nagyon is népszerű igazságokkal? Ezt az egy szót: Kőszikla. Az Ószövetségben sokszor nevezik így Istent, amikor nem akarják kimondani a nevét, de minden lényeges tulajdonságát igen. A hűség, az erő, a bizonyosság szava ez. Fejezzük be most egy Sámuel könyvéből való igével közös gondolkodásunkat a megvalósítás ügyében:
“Az Isten útja tökéletes, az Úr beszéde színigaz. Pajzsa ő mind azoknak, akik hozzá menekülnek. Van-e Isten az Úron kívül, és van-e kőszikla Istenünkön kívül?”
(II. Sám.22,31-32)
Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk, te jól tudod, hogy mennyivel több a terv és a gondolat, mint a megvalósítás mindnyájunk életében. Azt is tudod, hogy néha az erőnk kevés, máskor a véghezvitelhez szükséges hűség hiányzik. Köszönjük neked a sok segítséget, amit adsz nekünk. A gyülekezet közösségét, az ige hirdettetését, a naponként csendességünket, amikor veled beszélgethetünk és erőidet közlöd velünk. Légy áldott, hogy olyan hűséges vagy tiéidhez, mint egy szikla, és arra kérünk, hadd legyen a mi életünk is kősziklára épült ház. Segíts abban, hogy aranyat, ezüstöt és drágakövet építhessünk a te fundamentumodra és a munkánk megmaradhasson újabb nemzedékek javára is. Imádkozunk betegeinkért, hogy gyógyulhassanak, a kétségbeesettekért, hogy vigaszt és bizonyosságot kapjanak tőled. Segíts minket a most következő hét napjain, hogy tebenned maradhassunk te pedig mibennünk, ígéreted szerint. Fogjad kezünket lelki értelemben és vezérelj a keskeny úton, amelyre elhívtál minket. Tníts arra, hogy egymást is segíthessük, amíg tehozzád eljutunk az örök dicsőségben.
Ámen.
