Igehirdetés 2011. július 3.
A mezők fehérek az aratásra
Lekció: Ján. 4,27-42
Textus: Mt. 9,37-39
„Ekkor így szólt tanítványaihoz: Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába.”
Imádkozzunk!
Istenünk, jó nekünk hozzád gyülekezni, aki mindeneket alkottál, és szeretettel most is gondoskodsz a világról s benne a mi életünkről is. Tudjuk, hogy tőled van a test, a maga csodálatos működéseivel, és tudjuk, hogy a te ajándékod a lélek, az én-tudatunk is. Szeretnénk, ha újra tiéd lehetne legnagyobb kincsünk, amit kisajátítottunk magunknak, a szabadságunk is – az a kiváltságunk, hogy egészen ránk bíztad, mivé tesszük napjainkat és mik maradunk így az örökkévalóság számára is. Hadd legyen ez a mostani óra a lelki nemesedés eszköze. Vegyél el tőlünk fáradtságot, kiégettséget és minden hitetlenséget. Közöld velünk az élet igéjét, Krisztust, aki az ő Lelke által meg tud minket újítani. Őérte kérünk, áldd meg ezt az órát, és emelj mindnyájunkat magadhoz. Ámen.
Igehirdetés
Néhány napja, Péter-Pál napján vette kezdetét országunkban az aratás. Úgy tartja a magyar néphagyomány, hogy ennek ilyenkor van az ideje. Minden ipari és technológiai fejlődés ellenére, amit a gépeket és a gyárakat hoztak modern világunknak, életünk igazi alapja továbbra is a kenyér, a mindennapi kenyerünk. Hogy ez mennyire fontos, azt láthatjuk abból is, hány helyen törtek ki zavargások a déli országokban, ahol a mindennapi kenyér, a megélhetés árát egyik évről a másikra a duplájára emelték a világ nagy pénzeket mozgatni tudó, láthatatlan kezei. Az aratás kezdetéért ezért mindig, s ma is hálával tartozunk – idén semmilyen katasztrófa nem vitte el az országunk jövő évi kenyerét, sőt, a szakemberek szerint pompás minőségű búza aratására van kilátás.
A bibliai időkben azonban az egyszerű emberek bizony éhen haltak, ha rossz volt a termés az aszályos idő, esetleg sáskajárás vagy más egyéb miatt, ezért nem csoda, hogy a három nagy ótestamentumi ünnep közül kettő kifejezetten az aratáshoz kapcsolódott. A pünkösd ünnepe, más szóval a hetek ünnepe az aratás kezdetén volt ötven nappal húsvét után, a „sátoros ünnep” pedig a maga egy héten át tartó hálaadó vigadozásával a betakarítás, a gazdasági év lezárulásakor, szeptember elején zajlott. A két fő termény közül az árpát rendszerint már áprilisban aratni kezdték, de az leginkább a jószág takarmánya volt, csak a legszegényebbek készítettek belőle kenyeret. A búza aratása, amiből rendes körülmények között a kenyér készült, május közepétől június elejéig zajlott. Ezek voltak a legfontosabb termények, amik nélkül egyszerűen nem lehetett megélni, ezek határozták meg az egész gazdasági évet. Ha szép volt a termés, vígan énekeltek és kurjongattak az aratók, ha pedig silány, akkor néma csendben dolgoztak. Salamon király korszakának nagyszerűségét, aranykori mivoltát például azzal is érzékelteti a bibliai történetíró, hogy elmondja, azokban az időkben még exportra is tudtak búzát termelni, nem is keveset: évente 20.000 kór, vagyis mintegy 6000 tonna (!) búzát szállítottak Hírámnak, a tírusi királynak bartelben a templom építéséhez a libanoni erdőkből szállított cédrusfáért és fenyőfáért. (I. Kir. 5,24-25)
Fontos dolog volt tehát az aratás, tulajdonképpen az élet egyik középpontja, aminek azonban mégsem csupán egyetlen szempontja létezett, mint a mai profán világban, hogy minél több legyen, amit aratunk, vagyis minél több legyen a bevétel. A mózesi törvény három helyen is kitér arra, hogy az Isten népéhez tartozó arató ember ne arassa le szérűje szélét, hagyja meg azt a szegényeknek, árváknak, az özvegyeknek és jövevényeknek (III. Móz. 19,9 stb.) és még azt is leírva találjuk, hogy az elhullatott kalászokat se szedje fel, vagy ha ott felejt egy learatott kévét, ne menjen vissza érte, hagyja meg a szűkölködőnek, mert Isten így fogja megáldani őt.
Ez tehát a legelső tanítás, amit az aratás kapcsán ma a szívünkbe fogadhatunk, hogy Isten elé tartoznak a gazdasági ügyeink is. Nem lehet két külön világunk, ahol az egyikben kérlelhetetlen szerző vággyal s indoklásra nem is szoruló önzéssel és fukarsággal járunk el, senki másra nem gondolva, csak saját magunkra, ezért ott mindent szabad, adócsalástól a hamisításig – meg egy másik, ahol vasárnaponta némi aprópénzzel megnyugtatjuk a lelkiismeretünket. Már az aratásnál, tehát a begyűjtésnél, a megszerzésnél is tudnunk kell, hogy ő az Úr. Szó szerint ez a szegényekre vonatkozó aratási törvény indoklása a Bibliában: „Én az Úr vagyok a ti Istenetek! – ezért ne arassátok le a szérű szélét.
Úgy fejeződött ki ez a dolog az ótestamentumi időkben, hogy ti. gazdasági ügyeink is Isten elé tartoznak, hogy a legelőször learatott kévéket, amit zsengének hívtak, azonnal elvitték és bemutatták az Úr előtt (III. Móz. 23,9-14), amikor pedig vége volt az aratásnak, két új kenyeret szintén elvittek és azt is bemutatták az Úr előtt (III. Móz. 23,15-17). Nehéz félreérteni ezeket a jelképet: nem szabad Isten elől elbújva, mintegy az ő háta mögött még aratni sem, hanem oda kell vinni hozzá, be kell neki mutatni neki, mit is szereztünk, mert ez mindenestől rá tartozik. Ez az igazi transzparencia, amiről ma annyi szó esik, hogy már nemzetközi szervezete is van. Igazából nem az újságok hasábjaira tartozik, kinek mennyi a fizetése és mennyi adót fizetett már be, hanem az élő Isten elé. Neki kell bemutatnunk, hogy mennyit szereztünk, és vele együtt azt is, hogy abból mennyi jut a szegényeknek, árváknak, özvegyeknek és jövevényeknek. És azt is jól tesszük, ha nem csupán a ránk bízott anyagiakkal bánunk így, hanem egyáltalán nincs semmi rejtegetni valónk Isten előtt, másoknak meg nem bocsátott vétkek például, vagy titkos ellenszenvek, esetleg szégyellni való, magunkban mégis megtűrt, nagyon is gyöngéd érzelmek más ember házastársa iránt – miért is? Mert ő, az Úr a mi Istenünk.
Aratás kezdete táján jussanak csak eszünkbe ezek a háromezer éves tudások. Nem akkor leszünk gazdagok, ha sokat szerzünk magunknak, sőt, ha még többet és nagyon sokat, hanem pontosan akkor, ha nem aratjuk le a szérű szélét, ha az ott felejtett kéve búzáért nem megyünk vissza, vagyis, ha gondolunk azokra, akiknek még az is sokat jelenthet. És mindezt nem a külső kontrollok és újságok és a nemzetközi szervezetek miatt, hanem azért, mert ő, az Úr a mi Istenünk.
Van azonban az aratásnak egy ennél még mélyebb jelképi értelme is. A Bibliában az aratás számtalanszor olyan kép, ami az ítéletre utal. „Utánam jön, aki nagyobb nálam, arra sem vagyok méltó, hogy a saruját vigyem – mondja Keresztelő János Jézusról – ő majd Szentlélekkel és tűzzel keresztel titeket. Kezében szórólapát van, és megtisztítja szérűjét: a gabonát csűrbe takarítja, a pelyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel.” (Mt. 3,11-12) Ez azt jelenti, hogy akinek Jézus nem kell, akinek az a nagy jó nem kell, amit ő hozott a világnak, az saját magát ítéli olthatatlan tűzre. És látjuk is, hányan sóvárogják az életet, még többet, még többet akarva belőle – és még sincs igazi élet, csak szakadatlan sóvárgás és szomjúság van, azt is nyugodtan mondhatjuk, hogy olthatatlan tűz van. Mert az ítélet nem odaát vár ránk, az valójában már itt zajlik, mi csak éppen visszük azt magunkkal, ha itt abban éltünk.
Mai igénkben Jézusnak az a különös mondása, hogy „emeljétek fel szemeteket, és lássátok meg, hogy a mezők már fehérek az aratásra” (Ján. 4,35) azt jelenti, hogy Samária lám, kezdi elfogadni a Krisztusban kapott megváltást, míg Izrael sok gyermeke elutasítja azt. Egy olyan samáriai asszony, akinek öt férje volt és éppen a hatodikkal élt, aki nem a férje, megtért, mert az élete teljesen megújult a Jézussal való beszélgetés közben – azonban itt még ennél is több történik. Kimennek a város lakói közül sokan Jézushoz, hallgatják őt és azt kérik, maradjon náluk, amit Jézus teljesít is. Két nap múlva már sokkal többen hittek neki magának, mint a megtért asszonynak s azt mondják neki: Már nem a te beszédedért hiszünk, hanem mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője. (Ján. 4,42)
Hányan vannak, akik még ott tartanak, hogy csak egy közvetítő miatt hisznek. Van egy rokonszenves lelkipásztor, akinek szép a hangja vagy szép a lelke – és addig fontos a Jézus ügye, amíg ő nem kerül máshová. Az ilyen hit nagyon gyenge lábakon áll, mert csupán emberekre épül, s íme, azt halljuk, van ennél tovább. Már nem a te beszédedért hiszünk, hanem magunk is hallottuk és tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője. Igen, ez a „magunk is hallottuk” azt jelenti, hogy közvetlenül, tőle magától hallom az evangéliumot, attól, aki maga az út, az igazság és az élet. Nem az asszony szavának hiszek immár, nem a lelkipásztor iránti rokonszenv mozgat már, hanem közvetlenül tőle, magától Jézustól hallom, amit ő mond nekem. Volt egy idő a német egyház életében, amikor sokfelé meglehetősen racionalista igehirdetések hangzottak, s emiatt sokan félre vonultak és külön egyházakat alapítottak, ahol aztán több volt a lelkesedés és jobban érezték magukat. Maradt azonban egy hűséges mag, akik azt mondták, mi megmaradunk a gyülekezetünkhöz hűségben egészen addig, amíg a templomban a Bibliából olvasnak fel és elhangzik a Miatyánk. Ezek az emberek nem a kedvenc igehirdetőjükért és nem a hangulatért maradt hűségesek. Ők azok közé tartoztak, akik „maguk hallották és tudták”, hogy Jézus a világ üdvözítője. Nehogy elmenjen a fülünk mellett, amit ő maga mond nekünk, mert mindig az a legfontosabb. Ha a hitünk nem erre épül, csak emberekre és rokonszenvekre, akkor pusztán idő kérdése, mikor fog az a hit mindenestől megrendülni.
Samária befogadta Jézust, mert ők egy idő után már közvetlenül őt magát hallgatták. És ez ma is lehetséges. A tanítványok, ha körülnéztek, valóban azt láthatták, hogy a mezők már fehérek az aratásra, s nekik mások munkájába kell beállni, ahol olyasmit arathatnak, amit nem is ők vetettek. A felekezeti szempontból nézve ellenséges samaritánusok Krisztus megváltó szeretetéhez megtérve a testvéreik lettek! Mert az aratás képe itt egészen egyértelműen a megtérítés munkáját jelenti, amit nem azért kell mindnyájunknak végeznünk, hogy mások is olyanok legyenek, mint mi, hanem azért, mert mi valami olyan nagy jót kaptunk, hogy azt egészen természetes módon meg akarjuk osztani minden rászoruló és szomjazó emberrel, aki még az olthatatlan tűz lelkiállapotában élne. Jó dolog hinni az asszony szavának, hogy ő megtalálta a Krisztust, de még jobb vele magával, a feltámadott és élő Úrral beszélni, hogy mi is elmondhassuk: Már nem a te beszédedért hiszünk, hanem magunk is hallottuk és tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője.
Végül van még egy fontos üzenete a bibliai aratás-fogalomnak. Azt hallottuk, hogy az arató begyűjti a termést az örök életre (Ján. 4,36). Ez már olyan magaslat, itt már olyan „túlnani” dolgokról van szó, hogy ezt szinte nem is merjük lélekben követni. Nekünk egy kis földi boldogság is éppen elég lenne, hol vagyunk mi az örök élettől – majd talán öreg korunkba gondolkodunk még azon is. Pedig itt valami nagyon-nagyon ránk tartozó dologról van szó. Arról az egyetlenről, amiről nem volna szabad lemaradni, hiszen ennek a megtalálásáért születtünk. Ez pedig az örök élet, ami nem mennyiségileg vég nélküli, hanem minőségében érvényes, teljes és Istenben való életet jelent. Ilyen élete volt Krisztusnak, s ő ma is bárkinek tud ilyet adni. Nem szabad ennél kevesebbel beérni! Ne jöjjünk vasárnaponta csupán csak egy kis vigaszért, egy kis lelki békéért, amikor ő az örök életet akarja adni nekünk! Aki hisz a Fiúban, örök élete van annak, olvastuk a minap Jánosnál (Ján. 3,36) – éppen ezt utasítanánk vissza? Hiszen ez a legfontosabb, egyedül ez fontos!
Amikor hát azt a szót halljuk, aratás, ez is eszünkbe kell jusson: „az arató begyűjti a termést az örök életre” (Ján. 4,36). Ez azt jelenti, hogy minden nap, amikor felkelünk, megpillanthatunk valami fontosat Isten országából. Járjuk a napunkat, találkozunk emberekkel, ügyeket intézünk és ezekben minden pillanatban ott lehet valami, amit megérthetünk, ami üzenetté lehet, mert ő adta – és amit mi „begyűjthetünk az örök életre”. Úgy is mondhatjuk, épülhetünk általa, hiszen erről van szó. És ha ez történik, akkor ma már nem ugyanazok vagyunk, akik tegnap voltunk, s holnap nem ugyanazok leszünk, mint akik ma voltunk. Ez a szakadatlan tökéletesedés az, amihez hit kell, s amit nem szabad feladnunk. Az embernek folyamatosan tökéletesítenie kell magát. Eszünkbe juthat világbajnok öttusázónk, aki a derekára ólommal bélelt övet rakott, s úgy tréningezett az erdőben. Azt mondta, milyen gyorsan fogok tudni futni majd, amikor a versenyre leteszem derekamról az ólomnehezékeket! Mi meg mindig csak dobálnánk le magunkról minden súlyt. Rajtunk ne legyen felelősség, mi ránk senki ne számítson, mi a lehető legkönnyebb életet szeretnénk. Az ilyen értelemben arató ember, úgy lehet, éppen a magára mért próbák által gyűjti a legfontosabb „termést” az örök életre. De az sem lehetetlen, hogy az elengedés tudományának gyakorlásával teszi ugyanezt. Nagyon fontos volt számára valami, túlságosan is – hát engedi, hadd menjen. Vagy nem takarította ki eddig úgy igazán az életét, hagyta szépen csendben elpiszkolódni – hát egy alaposabb szembenézés és nagytakarítás talán éppen elkelne. Mindenki maga tudja csak, neki magának „milyen termést kell begyűjtenie az örök életre”. Csak egy a lényeg, folyjék az aratás, folyjon a begyűjtés, és ma se menjünk el üres kézzel és üres szívvel Isten házából.
Az aratásról ma ezeket hallottuk: Isten elé tartoznak még gazdasági ügyeink, a mindennapi kenyér, a fizikai „betakarítás” dolgai is – ne legyenek rejtett és ő előle eldugni való dolgaink sem ezen a téren, sem más tekintetben. Vigyük oda elé, s mutassuk csak fel neki életünk dolgait, mint a zsidók a kévéket s a kenyereket a szent helyen. Azt is hallottuk, hogy vele magával beszélhetjük meg hitünk dolgait legjobban, ami hozzá fordulás, tulajdonképpen megtérés dolga, semmi más. El ne mulasszuk, mert az ilyen értelmű „aratás” mindig önmagunk felett mondott ítélet is. Végül pedig arra is bíztatott az ige, hogy vegyen csak hatalmas lendületet a hitünk, tovább azoknál az „egy kis vigaszoknál” egészen az örök életig, mert azért adta Isten az ő egyszülött Fiát, hogy aki hisz ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Ezt megtalálni, ezt hittel hinni – ez az igazi „aratás”, az élet kincseinek végső nagy begyűjtése.
Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjük hát az aratás Urát, küldjön munkásokat az ő aratásába! Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk, köszönjük a mezőkön aratókat, akik mindnyájunkért végzik ezt a munkát. Köszönjük, hogy van kenyerünk, és kérjük, taníts minket méltó módon megosztani azokkal, akiknek kevesebb jutott, mint nekünk. Áldunk téged az ige lelki magvaiért, amiket te vetettél s ránk bíztad, mi arassuk le, mi gyűjtsük be azokat. Mutasd meg feladatunkat, hol a helyünk a te aratásodban. Imádkozunk hozzád, hogy adjál munkásokat, mert a munka sok, s a munkás kevés. Sokan várnak a világban a megtérés evangéliumára, hogy segítséget kapjanak abban, amire maguk is vágyakoznak, s amit te egyedül emberi száj által mondasz ki számunkra. Ne hagyd örök és olthatatlan tűzben a sóvárgókat, tisztítsd meg szívüket, hogy megtaláljanak téged, aki valóban a világ Üdvözítője vagy. Imádkozunk betegeinkért, hogy gyógyulhassanak, és imádkozunk a köztünk lévő gyászolókért, hogy lelkük megnyugvást találhasson tenálad. Vezess minket a következő hét napjaiban, hogy életünk hűségben és szeretetben telhessen, és az örök életre gyűjthessük be naponként a tőled való jókat. Ámen.
