Igehirdetés 2008. január 27.
A pánik másik oldalán
Lekció: Zsolt. 27,1-10
Textus: Zsolt. 27,4
„Egy dolgot kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy az Úr házában lakhassam egész életemben; láthassam, milyen jóságos az Úr, és gyönyörködhessem templomában.”
Imádkozzunk!
Jóságos és emberszerető Istenünk, minden tőled van, ami lett és ezért neked köszönjük meg, hogy most imádásodra egybegyűlhettünk. Légy áldott a hívek közösségéért, az anyaszentegyházért, és tarts meg minket a te igéd iránti hűségben. Üres a szívünk és szürke az életünk, amikor hiányzik belőle az életnek igéje, Krisztus. Erőtlenek és rosszkedvűek vagyunk, amikor távol van tőlünk a te Szentlelked. Gyógyítsad hát életünket, tisztítsad szívünket, hogy hozzád emelkedhessünk, lélekben veled lehessünk és a mennyei seregekkel, a boldog, tiszta lelkekkel együtt örvendezhessünk jóságodnak. Tarts távol tőlünk most mindent, ami érzelgősség, szenvelgés, önsajnálat és add meg nekünk, hogy harsogjanak szívünkben a téged dicsőítő harsonák. Ámen.
Igehirdetés
Aki az elmúlt héten odafigyelt a világ eseményeire, nehezen kerülhette el ezt a minduntalan felmerülő szót: pánik. A világ nagy gazdasági piacai, ahol milliók jóléte és kényelme, vagy éppenséggel szükséget látása és tönkremenése is eldől, öt-hat éves stabilitás és prosperálás után elkezdett vibrálni, a befektetők és a tulajdonosok elkezdtek pánikszerűen eladni és emiatt az eddig birtokolt dolgok kezdték elveszíteni az értéküket. Mi történt? Nem tudjuk pontosan, lehet, hogy semmi, de annyit tudunk, hogy akik eddig bíztak egymásban és a jövőben, azok most elkezdtek nem bízni egymásban és a jövőben, és ez a bizalom-vesztés pánikhoz vezetett. Vannak, akik szerint nincs vége a dolognak és a neheze még ezután jön, nem tudjuk. De úgy látszik, hogy fontos dolog a bizakodás, mert ha az elvész, akkor jön helyette a pánik.
Kis egyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy az egyik oldalon ott van az érzés: megy ez nekünk – és akik ezt érzik, azok bátran cselekszenek, kockáztatnak is, vállalkoznak, mert bizakodnak. Nem hagyják magukat, élteti őket a cél, a haszon, és ez, mint egy biztos motor viszi előre az embert. De azt is tudjuk, hogy a legerősebb és legmagabiztosabb embert is utolérhetik néha, és nagyon is váratlanul és bizony kiszámíthatatlanul olyan pillanatok és olyan helyzetek, események, amire nem is gondoltunk, amikor nem lehet mást mondani, csak azt, hogy mi lesz velünk. És ez van a másik oldalon, ha úgy tetszik, a tengely másik végén. Az egyik oldalon ott a bizakodás, mint lehetőség, hogy megoldjuk, hiszen megy ez nekünk – a másik oldalon pedig ott a kétség, sőt teljesen váratlanul a pánik, amikor viszont azt kell kérdeznünk, hogy mi lesz velünk.
És nyugodtan sorra vehetnénk, hogy az életnek még hány területén fontos a bizalom, két ember kapcsolatától elkezdve, ahol valósággal annyira fontos, mint az oxigén, a közös munkán át egy ország irányításához – és sok minden máshoz is! Valóban nélkülözhetetlen, mert ha nincs, vagy eljátszották, vagy nem érdemlik meg, akkor minden zökken és csikorog és még az emberek foga is csikorog, és tényleg azt kérdezzük, hogy mi lesz velünk. Mert mi emberek leggyakrabban ezen a tengelyen mozgunk, aminek az egyik végén a bizalom és a bizakodás van, a másik végén pedig a félelem és a pánik, ahol az a kérdés, hogy mi lesz velünk.
A Biblia minden lapja ugyanakkor egy másik tengelyre hívja fel a figyelmünket. Ennek a tengelynek az egyik végén az Isten-közeli embert látjuk, aki ártatlanságban és valami egyszerű és szép, tiszta harmóniában él, a másik végén pedig a tőle eltávolodott embert, akit hajszolnak a vágyai, néha a szenvedélyei és rendszerint sötét gondok és félelmek emésztik. Mai zsoltárunk központi igéje így hangzott: „Egy dolgot kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy az Úr házában lakhassam egész életemben; láthassam, milyen jóságos az Úr, és gyönyörködhessem templomában.”
Azért szép ez a fohász, mert kiderül belőle, hogy nekünk embereknek cseppet sem könnyű és magától értetődő megmaradnunk Isten közelében, hiszen ősszüleink óta, és sajnos, a mi magunk szándékából és hitetlenségéből is, de kiestünk onnan, és ezért mindent előröl kell kezdenünk. Mert az előbbi kérdés, hogy bizakodás vagy pánik, igazából csak a tünet, mert a mélyebben fekvő, a valóban alapvető kérdés az így hangzik: Isten közelében vagy pedig távol tőle.
Jézust azért hívjuk Megváltónknak, mert ő újra erre az igazi kérdésre fordította az emberek figyelmét. Azért beszélt és tanított annyit Isten országáról, és az ő királyi uralmáról. A múltkorában valakivel beszélgettem, aki szinte legyintett, amikor felvetettem, hogy miként is állunk hát az Isten-kérdéssel, és azt válaszolta, hogy az a pap dolga. A Biblia nem így vélekedik! Azt mondja, hogy életünk első és legfontosabb kérdése, hogy közel az Úrhoz vagy távol tőle. Benne élünk-e Isten országában, uralkodásában, vagy pedig kívül vagyunk ezen. Ez az a kérdés, amitől minden más is függ majd. Az is, egyebek közt, hogy van-e bizalom és van-e jövőbe vetett bizakodás, vagy pedig önsajnálkozás és rettegés és esetleg pánik van.
Az Istenhez közeli embertől ezt hallottuk az előbbi zsoltárban: világosságom és segítségem az Úr, életemnek ereje, kitől rettegjek? Ha rám támadnak is a gonoszok, hogy szétmarcangoljanak, majd megbotlanak és elesnek. Ha háború tör is rám, akkor is bizakodom.
Ezt a belső bizonyosságot szoktuk élő hitnek nevezni, és ez az, amit a kívülállók közül némelyek szeretnek valahogy megmagyarázni és amennyire csak lehet, degradálni is. A minap olvastam valahol, hogy az ember életéhez szükségképpen hozzátartozik, hogy valamilyen illúzió-rendszerben él. Magyarul, áltatja magát, kitalál magának valamit, talán célokat és azt mondja, hogy akkor leszek boldog, ha azokat elérem. Elég sok minden támasztja alá ezt a leleplező vélekedést, az emberek nagy tömegei valóban a jövőjükben élnek, és valóban illúziók vezérlik őket, de a Biblia itt is mást mond nekünk.
A mi hitünk, a mi Isten-hitünk az nem illúzió és főleg nem illúzió-rendszer, hanem éppenséggel a valósággal való lehető legbensőségesebb találkozás. Azért mondhatjuk ezt ilyen egyértelműen, mert az az Isten, aki a bibliai atyákhoz, prófétákhoz és apostolokhoz szólt, az maga a valóság. Így jelenti ki magát az Ószövetségben: ezt mondjad, a Vagyok küldött téged, mert én az vagyok, aki tényleg Van! És tudjuk, hogy ennek az Istennek ismerete és szolgálata minden, csak éppen nem álom és vágyak világa és illúzió, hanem pusztai vándorlás és megpróbáltatás és ellenség és babiloni fogság és Makkabeus szabadságharc és római megszállás és az egész föld színén való szétszórattatás – hol itt az illúzió? És az Újszövetségben istállóban születés és kivettetés és szenvedés és kereszthalál – hol itt az illúzió? Itt nem álmok és nem vágyak kergetéséről van szó, hanem a valósággal való találkozásról. Azzal a valósággal, aki van, volt és aki eljön, aki a Kezdet és a Vég, a Mindenható!
Akiről azt mondja az egyik bibliai hitvallója: Tudd meg, ó király, hogy a mi Istenünk meg tud minket szabadítani a tüzes kemencéből, de ha nem tenni is, mi a te bálványszobrodat nem imádjuk. És akitől Megváltó Jézusunk azt kéri utolsó imájában: Atyám, ha lehetséges, vedd el tőlem ezt a keserű pohárt, mindaz által ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd! Hol itt az illúzió? Itt a valóság, igen, a végső valóság igazi tiszteletéről van szó, mert ez a végső valóság maga Isten.
Ezért nyugodtan mondhatjuk a dolgot így is, hogy az Isten-közelség azt is jelenti, hogy megbarátkozni a valósággal. Nem kell persze nekünk minden szenvedést, főleg pedig bűnt és gyalázatot elfogadni, nem erről van szó. Ami rajtunk áll, amit a Mindenható a mi hatókörünkbe helyezett, amit ránk bízott, hogy változtassuk meg, azért még felelünk is. De van az Isten-közelségnek egy olyan áldása, ami az embert egyszer csak elkezdi összhangba hozni a maga környezetével. Az Isten-közeli ember megtanulja a szelídlelkűséget, éspedig nem is akárkitől, hanem attól, aki azt mondta: Tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek! Erre csak az képes, aki bensőséges közelségbe került a valódi Valósággal. Ő viszont, mármint az ilyen lélek, megtanulja tisztelni a másik embert, éspedig nem azért, mert hozzá hasonlít, hanem talán éppen azért, mert nem olyan, mint ő. Ugye, milyen kívánatos gyümölcs volna ez a dolog a mi életünkben is!
Van azonban az Isten-közelségnek további áldása is. Az, amikor már nem csak tiszteljük és ezzel együtt valahogy elviseljük a valóságot, hívják azt munkának, másik embernek vagy világkorszaknak vagy életnek magának, hanem már szeretjük is. Megszeretni a valóságot több annál, mint tisztelni és elviselni. Pedig már ezek is fontos dolognak számítanak. Szeretni több ennél. Szeretni annyival több, hogy az apostol szerint, ha szeretet nincs bennem, akkor egyenesen semmi vagyok. Szeretni persze nem csak abban az értelemben lehet valamit vagy valakit, hogy kedveljük, vagy érzelmeket táplálunk irányában. Szeretni úgy is lehet valakit vagy valamit, hogy látjuk benne a fantáziát, látjuk benne esetleg a feladatot. Maga az is szeretet, amikor nem írjuk le a másik embert, nem zárulunk le iránta emberileg, hanem kíváncsian figyeljük, ugyan mi jöhet ki jó és hasznos, vagy legalább tanulságos a kapcsolatunkból. Ha egy embertársunk felé legalább ennyi várakozással fordulunk, ott már jelen van valami a szeretetből. És a valóság szeretetéhez az is hozzá tartozhat, mondjuk csak ki ezt is, hogy szeretjük ezt a gyötrődő országot, ahol élünk, és ahol annyi baj van, és nem vonulunk ki belőle, mint sokan megteszik, néha úgy is, hogy az országon belül maradnak, hanem állunk a helyünkön és tesszük benne a tőlünk telhetőt.
De az Isten-közelség legszebb többlete talán mégis csak az, amikor képesek vagyunk igazán belső örömmel emberek lenni. Ezt mi szoktuk hálaadásnak is nevezni, néha meg áhítat a neve, de a lényege az, hogy boldogok vagyunk Isten közelében. Ezt kéri a zsoltáros, amikor így imádkozik:
„Egy dolgot kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy az Úr házában lakhassam egész életemben; láthassam, milyen jóságos az Úr, és gyönyörködhessem templomában.”
Az Úr házában lakni egész életünkben? Ezt meg sem tudjuk mondani, miből is állana. De éppen ez a pár zsoltáros szó tanít meg rá bennünket: az ő házában lakni annyi, mint látni, milyen jóságos az Úr, és gyönyörködni abban.
És itt visszaérkezünk oda, ahonnan kiindultunk. A mi tengelyeink mindig vízszintesek: például így, bizakodás vagy pánik. És a mi életünk itt vibrál a két végpont között, úgy annyira, hogy azt gondoljuk, ez minden. De nem, mert az ige erre kifejezetten merőlegesen ráállítja a maga saját tengelyét és azt mondja nekünk: Isten-közelség vagy pedig távolság ő tőle, ez a fontosabb kérdés. Ebben a dologban nem a világ eseményei a meghatározók. Itt jöhet ellenség és jöhet háború és jöhetnek, akik szét akarják marcangolni az embert, hallottuk a zsoltárostól, de mégsem ők döntik el ezt a kérdést. Az embertől mindent elvehetnek, azt az egyet kivéve, hogy saját maga határozza meg, miként viszonyul azokhoz a dolgokhoz, amik őt érik. Vagyis a hitbeli tengelyen, a függőleges tengelyen egyedül a mi döntésünk számít. Isten már döntött mellettünk, erről szól Krisztusunk végtelen nagy szeretete, hát mi is döntsünk mindig újra őmellette. Amikor szólunk, amikor cselekszünk, sőt, amikor nem szólunk és nem cselekszünk, csak érzünk – akkor is. Közelebb hozzád, Uram! Minden héten, minden nap, minden órában. Ma is. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Jó Atyánk, áldunk téged a pillanatokért, amikor megtapasztaltuk, hogy te nagyon közel vagy hozzánk. Add meg nekünk, hogy sok ilyen pillanatunk legyen, sőt, mindig a te közeledben lehessünk, életünkben és halálunkban egyaránt. Szeretnénk elfogadni az életünket és az embereket, úgy, ahogyan körülvesznek minket, de még jobb lenne, ha képessé tennél minket arra, hogy szeressük is őket. Leginkább pedig arra vágyunk, hogy örvendező, hálás és téged dicsőítő életünk lehessen. Adj nekünk ilyen lelkületet, és adj nekünk olyan cselekedeteket és szavakat, sőt érzéseket is a szívünkbe, amik nem teszik ezt lehetetlenné. Vegyél el tőlünk irigységet, félelmet, bosszankodást és adj nekünk szelíd, jóságos odafordulást mindenhez, ami csak él és létezik. Imádkozunk családi otthonaink békességéért, a gyülekezet épüléséért és hazánk előmeneteléért. Vigyázz ránk a bajok között, tanácsolj minket a nehéz időkben és adj nekünk értelmet és világosságot, hogy mindig észrevehessük a te jóságodat minden dologban. Krisztusért kérünk, hallgass meg minket imánkban. Ámen.
