Igehirdetés 2011. február 27.
A perfekcionizmusról
Lekció: Lk. 9,46-56
Textus: Zsolt.131,1-3
„Uram, nem fuvalkodik fel a szívem, szemeim sem látnak magasra. Nem törekszem arra, ami túl nagy és elérhetetlen nekem. Inkább csitítottam és csendesítettem lelkemet, mint anya a gyermekét. Mint a gyermek, olyan most a lelkem. Bízzál Izráel az Úrban most és mind örökké!”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, megengedted nekünk, hogy megérjük ezt a mai vasárnapot, amikor megpihenhet a munkálkodó és elcsöndesedhet minden zajos szív. Köszönjük a sok ajándékot, amit tőled kaptunk, és tudjuk, hogy kegyelmes és jó vagy velünk még akkor is, amikor megpróbálod az életünket. Megvalljuk, mi nem vagyunk alázatosok, hanem nagyon is szeretünk mindent a saját kezünkben tartani, és a bántásokra sem tudunk szelíden válaszolni, ahogyan te tetted azt egykor. Segítségedet kérjük, hogy tegyél bennünket mégis csak olyan tanítványaiddá, akik komolyan vesznek és követnek téged. Hadd legyen olyan a lelkünk, mint a gyermek, akit édesanyja csitít és csendesít le a szeretetével. Áldd meg ezt az órát lelki előmenetellel, hogy mindnyájan általad vigasztalódjunk és erősödjünk meg a jóban. Ámen.
Igehirdetés
Egy keresztyén gondolkodó, Richard Rohr arra az érdekes megfigyelésre jutott, hogy a keresztyének között elég sok a perfekcionista. Emberek, akik nem tudnak betelni a tökéletességgel, ezt jelenti ez a szó. Ha takarít az ilyen ember, addig nem nyugszik, míg minden tükörfényes nem lesz a konyhájában, ha közéleti csoportosulást keresne magának, akkor egyáltalán nem is talál megfelelőt, mert olyan már elvi okokból sem létezhet számára – ha pedig erkölcsi kérdésekről van szó, akkor általában azok közé tartozik, akik elég határozottan ítélnek eleveneket és holtakat. Mindnyájunkban van ebből a tulajdonságból valamennyi, hogy perfekcionizmus, egy bizonyos határon túl azonban ennek a dolognak már kifejezetten negatív hatásai is támadnak.
Gondoljunk csak arra, hogy a tökéletesség iránti igényt saját magunkra kellene először is alkalmazni, de ez általában nem szokott sikerülni, mivel hogy mi is emberek vagyunk. Vannak hibáink és vannak tévedéseink is. A magunk tökéletlenségeit viszont általában már nem akaródzik elismerni, azokat inkább elfojtva, vagy éppen eltagadva szépen csöndben utálni kezdjük magunkat a saját gyarlóságaink miatt, amit aztán megint csak nem akaródzik elismerni. Ebből következik végül, hogy másokat is utálni kezdünk, megvetjük és megítéljük az embereket, éspedig végeredményben azért, mert perfekcionisták vagyunk, ami pedig szükségképpen sikertelen ügy. Aki a karácsonykor gyülekezetünktől ajándékba kapott Bibliaolvasó Kalauzt használja, az ma egy nagyszerű gyógyszert kaphat a maga perfekcionizmusára a vasárnapi zsoltárban, ami így hangzik: „Uram, nem fuvalkodik fel a szívem, szemeim sem látnak magasra. Nem törekszem arra, ami túl nagy és elérhetetlen nekem. Inkább csitítottam és csendesítettem lelkemet, mint anya a gyermekét. Mint a gyermek, olyan most a lelkem. Bízzál Izráel az Úrban most és mind örökké!”
Olyan szép és felszabadító ez a pár sor, hogy érdemes megtanulni akár kívülről is, annál is inkább, mivel a Jézusról szóló evangélium teljesen egybecseng vele. A világ Megváltója nem azért jött, hogy a mi tökéletlenségeinket számon kérje, és főleg nem azért jött, hogy a vétkeinkért minket elveszítsen. Ha megítél minket, akkor az ő ítélete leginkább magában abban van, hogy nekünk nem kell az a sok jó, amit ő nekünk hozott, és kimaradunk belőle. Ő azonban nem azért jött, hogy ránk még több terhet rakjon, és aztán még jobban megítélhessen. Ahogyan a Lukács evangéliumából az előbb hallottuk, „az Emberfia nem azért jött, hogy az embereik életét elveszítse, hanem hogy megmentse.” (Lk. 9,56) Ezt a felszabadító, feloldozó Jézust mutatja be nekünk a Biblia legfontosabb üzenetként, és nagyon szomorú lenne, ha valaki úgy menne el akár csak ma is innen, hogy a Jézus nagy, felszabadító szeretetéből nem értene meg, és nem vinne magával semmit. „Bűnöm láncát oldja fel Kegyelmed s a hit, Törje össze balga szívem bálványait.”, mondja szép énekünk, és ő erre valóban képes is. Föl tudja oldani az emberélet láncait, mindazt, ami elveszi a szabadságunkat, és még a sötét árnyékait is, ami elveszi a lélek derűjét, mert az ő szeretete szabadító szeretet. A mi „balga szívünk” értelmetlen bálványait is pontosan ő tudja igazán összetörni. Hány ember nem tud szabadulni a rossz szokásaitól, a hozzánőtt tulajdonságoktól, vagy a rossz lelkiismerettől és egyéb régi tehertől, olyasmitől, amit ki-ki csak saját maga tudhat. Itt van mindjárt az ítélkezés is, ez az olcsó lelki könnyebbséget hozó igazi ál-út, amit inkább szégyellni kellene – mi pedig gyakoroljuk reggeltől estig. És vannak, akik évtizedekig nem beszélnek egymással olykor még családon belül sem, mert valaki vétett a másik ellen, és nincs bocsánat, ahogy mondani szokás, „azok után” – vagyis ez már csakis így lehet és sehogy másként. Ezért fontos, hogy a szívünk valóban megteljen a Jézus kegyelmével és felszabadító szeretetével, mert az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem azért, hogy megmentsen minket.
Lukács evangélista, amikor egybeszerkesztette a maga anyagát, szívesen tette egy helyre az evangéliumában a tematikusan lényege szerint összeillő, bár látszólag más-más képről szóló igéket. Ma például tíz olyan versszakot hallhattunk, amiben legalább három különböző kép ugyanarról szól úgy, de úgy, hogy mindegyik kép akár önmagában is gyógyítani tudná sérült emberségünket, például a perfekcionizmusunkat.
Az első ezek közül a kisgyermek odaállítása az egymással versengő tanítványok közé. Őket éppen az foglalkoztatja, ki a nagyobb közülük, amit úgy fogalmazhatnánk mai nyelvünkön, hogy a hiúság démona felütötte köztük a fejét. Ez pedig elég veszélyes feszültségeket tud gerjeszteni, éspedig azért, mert a hatása alatt mindenki azt hiszi, neki van igaza, és ezért aztán sok mindenre képes. Amiben mindig van is valami, ti. hogy mindenkinek „igaza van” valamennyire, a baj csak az, amikor emberek lendületesen keresik a maguk igazát, de egyáltalán nem ismerik el azt, aki saját magáról azt mondta, „én vagyok az út, az igazság és az élet.” Ahol nem ismerik el Jézust az Igazságnak, ott az embereknek nem marad más, mint a maguk igaza. Hányszor kezdjük így a mondatot, „Az igazság az, hogy….” – és aztán mondunk valamit, ami pedig messze nem az igazság, csak éppen a magunk igaza. És még egyszer hadd mondjuk, amiben mindig van is valami igazság, csak az a baj vele, hogy nem a teljes igazság. Mert az igazág, a teljes igazság Krisztus. Ő az, aki a kisgyermeket odaállítja a versengő és hiú felnőttek közé, hogy legyünk már ilyenek, ha tényleg nagyok akarunk lenni. Ez legyen az ambíciótok, így akarjatok „nagyok” lenni, hogy tudtok alázatosok és kicsik maradni, és nem mindenáron érvényesíteni az igazatokat, amint az apostol is tanít erre: „Semmit ne cselekedjetek versengésből, sem hiú dicsőség vágyból, hanem alázatosan egymást különbeknek tartsátok magatoknál.” (Fil. 2,3)
Ha röviden össze akarjuk foglalni, mi az üzenete a kisgyermek odaállításának a versengő tanítványok közé, azt mondhatnánk, Jézus megmutatja, mi nem kellene, hogy izgassa az embert, ez pedig a rangsorban elfoglalt helye. Ne izgasson, hányadik vagy mások szemében. Tanuld meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos vagyok, és nyugalmat találsz a szívednek. Aki pedig le tud tenni a versengésről, a rangsorban elfoglalt helyének biztosításáról, az békességet talált a lelkének.
De mond Jézus mást is, hogy ezen kívül mivel ne izgassuk magunkat. Van itt valaki, hívják fel a figyelmét a tanítványok, aki ördögöket űz, hatékonyan hirdeti az igét a te nevedben, de nem csatlakozik hozzánk. Mi tiltottuk neki. És Jézus azt mondja, ne tiltsátok. Nem kell nektek mindent a kezetekben tartani. Ne izgassátok magatokat azzal, hogy nem minden úgy alakul, ahogyan ti szeretnétek. Tudjatok nagyvonalú lelkek lenni. Ez a mondat, hogy aki nincs ellenetek, az veletek van, a világ talán legnagyvonalúbb mondata. Megvizsgálták a szívinfarktust kapott emberek személyiségét, és azt találták, hogy sokkal több köztük az olyan ember, aki szeret mindent a kezében kar tartani, mindent maga akar elintézni, mint azok közt, akiknek egészséges a szíve. Nem kell mindent a kezünkben tartani. Még Istenországa ügyében sem szabad azt hinni, hogy ha nem lesz minden úgy, ahogyan szeretnénk, akkor már ott a kárhozat és a tüzes pokol. Ne tiltsátok el, mondja Jézus arról, akit nem tudtak beszervezni maguk közé a tanítványok. A mindent a saját kontrolja alatt tartani akaró ember tanulhat itt Jézustól egy kis nagyvonalúságot. Ne izgassátok magatokat mindennel. „Márta, Márta, sok mindennel izgatod magadat, pedig kevésre van szükség, valójában összesen egyetlen fontos dolog van a világon.” Hát ez is a perfekcionizmus, a tökéletességre igyekvés egyik vetülete, és lám, lehet belőle gyógyulni. Jézus éppen ezt akarja!
Végül maradt még egy utolsó kép, ez aztán igazán húsba vágó. Nem fogadják be őket a samaritánusok falujában éjszakára, mert Jeruzsálembe tartanak, vagyis zsidók. Ez igazi embertelenség, napszállta táján elküldeni embereket a pusztába, gyalogoljatok még egy vagy két órát egy másik faluba, hátha ott befogadnak majd. Vagyis hát mivel ne izgassuk magunkat eszerint? A minket ért bántásokkal! Pedig milyen komolyan szoktuk venni azt, amikor megbántanak minket. Egy-egy seb valóban élethossziglan is fájni tud. És Jézus most mégis azt mondja, ne izgassátok magatokat a másoktól kapott sebeitekkel. Ne foglalkozzatok velük, ne tartsátok számon, felejtsétek el őket. Menjünk el egy másik faluba. Mintha azt mondaná, hagyjuk a hátunk mögött, ami itt történt. Ne emlegessük fel, ne pörgessük be magunkat újra és újra, amikor csak eszünkbe jut, hanem nézzünk előre.
Emberek közt az tudja legjobban mérgezni a légkört, amikor nem beszélik meg a bajokat egymás közt, nem dolgozzák fel rendesen, nem teszik a helyére, hanem hónapok vagy akár évek múlva egy szerencsétlen, rossz légkörű összevitatkozásban egymás fejéhez vágják, te ezt tetted. És nem lehet védekezni, mert tényleg azt tette az illető, és nem tud másképpen védekezni, mint hogy ő is ugyan olyan kegyetlenül a másik fejéhez vágja, te meg azt tetted. És amikor már mind a két ember lelke eléggé vérzik, mert jó súlyosan megsebezték egymást, mert szégyen és fájdalom, amit vétettek, és ezt ők maguk is pontosan tudják – akkor aztán boldogok.
Jézus azt mondja, ne így tegyétek. Sebet kaptatok? Embertelenek, tekintet nélküliek voltak veletek? Ne izgassátok magatokat. Gyalogolunk még egy vagy két órát, aztán majd megalszunk valahol. Nem az a tragédia, ha embereknek órákat kell még gyalogolni, hanem az, ha fényévekre vannak egymástól lelkiekben azoktól, akiket szeretniük is lehetne. Azzal izgassátok magatokat, hogy mikor beszéltetek utoljára úgy egymással, hogy érteni és megbecsülni akartátok egymást, mert az valóban fontos. Azzal törődjetek, hogy értitek-e, miért szomorú a másik, mi aggasztja, mi hiányzik neki – és azt reméli, kap egy jó szót tőletek.
Milyen különös, hogy egészen más területeken ugyan, de mégis ugyanaz az emberi gyarlóság rombolja naponta az élet minőségét ez a három dolog: a rangsorban elfoglalt helyünk, a mindent kézben és kontrol alatt tartani akaró igyekezet, és a másoktól kapott bántások. Nevezhetjük hiúságnak, emberi érzékenységnek is, de ma ezt a nevet kapta, mert nem kis részben valóban innen is származik, hogy perfekcionizmus. Az a gyarló törekvésünk, hogy nekünk mindenből a legjobbra és a legtöbbre van szükségünk, mi csak a tökéletessel érjük be, a hiánytalannal, és ennek az egetverő igényünknek a közepén a nagy énünk trónol, semmi más. Jézus ez alól akar minket felszabadítani, amikor a nagyvonalúság áldására tanít. Ne izgassátok magatokat azokkal a dolgokkal, amik – nélkülem – mindig olyan fontosak számotokra. Tudjatok kicsinyek lenni, így lesztek igazán nagyok. Tudjatok kiengedni kezetekből ügyeket, ne akarjatok mindent kézben tartani – ne szóljatok pl. bele a felnőtt gyermekeitek életébe, és meglátjátok, sokkal jobb lesz köztetek a kapcsolat. És még a bántásokkal és a jogos sebeitekkel se izgassátok magatokat, el lehet azokat is felejteni. Nektek lesz jobb így.
„Uram, nem fuvalkodik fel a szívem, szemeim sem látnak magasra. Nem törekszem arra, ami túl nagy és elérhetetlen nekem. Inkább csitítottam és csendesítettem lelkemet, mint anya a gyermekét. Mint a gyermek, olyan most a lelkem. Bízzál Izráel az Úrban most és mind örökké!” Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk Jézus, köszönjük neked, hogy megmutattad számunkra, hogyan érdemes embernek lenni. Köszönjük, hogy példát adtál, amint te cselekedtél, mi is úgy cselekedjünk. De tudod jól, hogy szükségünk van erőre is, hiszen a te erőid nélkül nem tudjuk mindezt megvalósítani. Köszönjük, hogy eljössz azokhoz, akik megnyitják szívüket előtted. Így kérünk a te jelenlétedért, Szentlelked áldott vezetéséért, és azt kérjük, tégy minket szabaddá azoktól a láncoktól és kötelékektől, amikkel magunkat megkötözzük, mert nem akarjuk elfogadni a te nagy szabadításodat. Add, hogy ne úgy menjünk el innen, mint ahogy idejöttünk, hanem mutasd meg nekünk a te feltámadásod erejét és azt az új életet, amit elkészítettél mindnyájunknak. Könyörgünk gyászoló testvéreinkért, hogy vigasztalást és lelki megnyugvást találhassanak Szentlelked által. Segíts minket, hogy valóra tudjuk váltani, amit most te mondtál nekünk, hogy ne csak hallgatói, hanem cselekvői is legyünk az igének. Hadd szabaduljunk meg a tökéletesség kényszerétől, hiszen egyedül te vagy tökéletes. Erősíts, vigasztalj és gyámolíts mindnyájunkat, és vezess az úton, ami hozzád visz minket. Ámen.
