Igehirdetés 2015. március 8.
A regresszió hatalma
Lekció: Dán 4,1-14
Textus: 1 Pét 5,6-7
„Alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok!”
Imádkozzunk!
Jóságos és emberszerető Istenünk, te mindenkor végtelen irgalommal nézed földi életünket. Pedig látod fogyatkozásainkat és nincsenek rejtve előtted vétkeink sem, mégis türelemmel vagy irántunk, mint az atya gyermekeihez, hiszen öröktől fogva javunkat akarod. Megtisztulást keres a szívünk tenálad, aki gyógyító szeretettel vagy jelen, ahol csak a Jézus nevében ketten vagy hárman is egybegyűlnek. Hisszük, hogy mindenre elégséges a te kegyelmed, amely oly gyakran valóban erőtlenség által végeztetik el. Engedd, hogy mi magunk alábbszálljunk, te pedig felmagasztaltassál, engedd, hogy mi erőtlenek lehessünk, Szentlelked pedig elvégezhesse a maga munkáját bennünk és közöttünk. Ámen.
Igehirdetés
Szívesen hallgatjuk mindig a jó hírt, hogy Isten szeret minket, embereket, és ez valóban a legfontosabb gyógyító erő, különösen bajok és veszedelmek idején. Nem is tudom, mi lenne velünk, ha az evangélium jó híre újra és újra meg nem vigasztalna minket. Ezt az ő nagy jóságát azonban, amiről az evangélium is szól, nem mindig simogatásban közli velünk. Amikor jó időket élünk, amikor élvezzük áldásait, és sokféle ajándéka ellenére sem térünk meg, nem jobbítjuk meg útjainkat, akkor néha elhozza ránk azokat az időket, amiket már nem szeretünk annyira.
Nebukadneccár babiloni király volt, igazi kényúr, hatalmas palotával és rengeteg szolgával, aki élte a keleti uralkodók fényűző életét, és egyszer csak rátört egy iszonyú betegség, ami során egy időre elvesztette az ép elméjét, füvet evett, mint az állatok, és senki nem értette, mi történt vele. Beletelt egy pár évbe, amíg újra visszatért hozzá az ép elméje és meggyógyulva folytathatta uralkodását. A Biblia-tudósok szerint ez valójában a fiával, Nabonid-dal történhetett meg, aki a feljegyzések szerint több éven át tényleg nem látta el a kormányzást, ami a dolga lett volna, de a krónikák hallgatnak róla, miért. Dániel könyvében itt mindenesetre apja nevéhez kapcsolva jelenik meg a történet – ám nem is fontos, hogy név szerint pontosan ki volt a szereplő, mert sok és fontos üzenet van elrejtve ebben a történetben, ami mind ma is érvényes.
Először is vegyük észre, hogy bármi történik velünk az életben, annak legfontosabb üzenete mindig pontosan ugyanaz a kérdés: közelebb jutunk-e jó és rossz dolgok által Isten uralmának elismeréséhez, vagy nem. Amikor az uralkodó elmondja álmát Dánielnek, és a leveleitől megkopasztott, majd megmaradt törzsében meg is bilincselt, sőt, állat módjára füvet evő fa jelképét Dániel megfejti, akkor elhangzik a mondat: mindez azért történik, hogy hadd tudják meg az élők, a Felséges uralkodik az emberek királysága fölött. (Dán 4,14) Igen, Isten uralma, királysága, sőt szuverén uralma és királysága néha nagyon kellemetlen közjátékokon át ér el a céljához. Bennünket, embereket Isten ajándékai és jó volta is életünk megjobbítására kellene indítson, ahogy erre az apostol is emlékeztet a Római levélben (Róm 2,4), de akit még a próbák és a nehéz idők sem ébresztenek rá, hol áll, hova is jutott, és nem gondolja át az életét, azon tényleg nem lehet segíteni.
A történetből kiderül, hogy kapunk mi intéseket, isteni érintéseket, amik ráébreszthetnének arra, milyen veszélyek is leselkednek ránk lelki értelemben. Döntő kérdés, hogy mit kezdünk ezekkel – ahogy Jeremiásnál olvassuk – idejében küldött figyelmeztetésekkel. (Jer 7,13, és 35,14) Rengeteg érzéketlenség van az ember útján. Rohanunk a céljaink felé, senki más üdve nem is fontos, csak a sajátunk, szinte azzal törődünk egyedül, és közben sorra maradnak el mellettünk fontos útjelző táblák, amik veszélyekre figyelmeztetnének – anélkül, hogy egyetlen pillantásra is méltatnánk őket. Babilon uralkodója ezt hallotta Dániel szájából, és nem volt akármi egy kényúrnak ilyesmit megmondani: Királyságod megmarad, mihelyt elismered, hogy a menny uralkodik. (Dán 4,23) De nem sok jele volt annak, hogy ez a világos, isteni szó elérte volna a célját. A király elrohant az útjelző tábla mellett, mint olyan sokan ma is. „Kényúrként éltünk mindahányan….” – mondja a költő (Faludy György: Haláltánc-ballada), és milyen megrendítő ez a mondat, bár legtöbbször csak utólag hangzik el, ha egyáltalán elhangzik. Hát vegyük észre a jeleket, pillantsuk meg a táblákat, halljuk meg az idejében érkező intéseket!
Már csak azért is, mert Isten ítéletes tettei nem hoznak mindig végleges rontást – bár ilyen is van, és a végső ítélet már biztosan visszafordíthatatlan lesz – de amíg mi itt élünk, sokszor valóban csak egy időre szólnak az ítéletes idők, ami után jöhet gyógyulás és jöhet talpra állás. A babiloni király iszonyatos betegsége is csak pár évig tartott, aztán pedig meggyógyult az uralkodó. Valljuk be, ha egy állat módjára füvet evő embert látnánk, nem sok reményt fűznénk a gyógyulásához, és ez a történet szerint mégis eljön. Kicsoda üdvözülhet? – kérdezik Jézust a tanítványok. Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges, mondja Jézus. (Mt 19,25-26) Hát ezt kell most nagyon a szívünkbe fogadni. Vannak dolgok, amiket lehetetlennek látunk, bizony, sokszor még az üdvösségünket is, de Istennél minden lehetséges. S még egyszer: mindez azért történik, hogy kiderüljön, van-e valaki, aki hajlandó elismerni, a menny uralkodik, és Isten annak adja a királyságot, annak adja az egészséget, annak adja a kívánságok teljesülését, akinek akarja. Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené – mondja az apostol(Róm 9,16), idézve a mózesi igét, amely szerint Isten annak mutatkozik meg, akinek akar. (2 Móz 33,19) Milyen jó, hogy egyértelmű az üzenet: nem az önkényes Istené, hanem a könyörülő Istené! Igen, így ismerjük őt: könyörülő, mint atya a fiakhoz. (Zsolt 103,13)
Nem lehet azonban megkerülni azt a témát sem, amit a babiloni király betegsége, pontosabban diagnózisa vet fel számunkra. Egy ember nem csak elveszti józan eszét, ilyet is sokat látunk mainapság is – hanem egyenesen a növényi és állatvilág szintjére süllyed. Amit a Biblia hatalmas képeskönyve itt nagyon erős látványban, beszélő képben mond el, azt nem nehéz megfejteni. Minden ember hajlik a regresszióra, ahogyan a lélektan nevezi ezt a jelenséget. Visszasüllyedni régen elhagyott, meghaladott lelki szintre, visszamenni a gyermekkorba, infantilisen érezni, gyerekes döntéseket hozni, egyszóval regrediálni. Ilyesmi a toporzékoló önzés, hogy engem szeressenek – ezt minden pólyás baba teszi is buzgón, amikor kiköveteli a szerinte neki járó ringatás mennyiségét. De nem csak a kisbabák, hanem felnőtt, sőt idős emberek is képesek toporzékolva követelni a szeretetet, ami szerintük nekik jár. Aztán képesek vagyunk sértődöttséggel, visszavonulással kényszeríteni egymást, amit passzív agresszivitásnak is szokás nevezni, hátha átnevelhető a másik, ami persze gyakorlatilag sosem sikerül. És van még egy pár ilyen visszasüllyedő, regresszív magatartás, mint például az önsajnálkozás, aztán a mások vádolása kibúvóként, saját fogyatkozásaink napfényre jötte esetén – folytassuk tovább a sort? Legyen elég a látvány, a Biblia gondoskodik róla, hogy elborzadjunk: egy ember olyan mély regresszióba esik, hogy füvet eszik, mint az állatok. Mi biztosan nem süllyedünk idáig fizikailag, de lelki értelemben azért nagyon is tanácsos meglátni magunkat ebben a tükörben: regressziók és infantilizmusok tömegében élünk. S ha ezt hallva mindjárt eszünkbe is jut valaki, akinek „milyen jó lenne ezt az igehirdetést most hallgatnia” – akkor a legbiztosabban hajlunk a regresszióra.
Végül a konstruktív kiút dolga – hiszen az ige sosem azért szól, hogy bennünket a víz alá nyomjon, vagy elkeserítsen. Ha el is keserít, sosem a világ szerinti szomorúságra indít, amely a halál felé lökdös, hanem az Isten szerint való szomorúságra, amely üdvösségre való, megbánhatatlan megtérést szerez. (2 Kor 7,10)
Az ige most két jó tanáccsal is ellát bennünket. Az egyik így hangzik: „Alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején.” (1 Pét 5,6) Vagyis semmi más dolga nincs a saját infantilizmusaitól és regresszióitól elborzadó embernek, mint ennyi: vissza az Úrhoz! Alig van olyan lapja a Szentírásnak, ahol ez direkt vagy legalább közvetett formában ne szólongatna bennünket. Vissza az Úrhoz, azaz megtérni és megfordulni. Ez még a kereszten sem volt késő, ahogy a jobb latornál látjuk, de azért ne várjunk odáig. Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket! (Zsolt 95,8, Zsid 3,7) A „ma” azért olyan fontos, azért kell észrevenni benne az elkészített drága lehetőséget, mert nagyon is könnyű eltékozolni a pillanat tüneményét. Isten elismerni Istennek sosem késő, ám le lehet róla késni véglegesen. Nehogy ezek közé tartozzunk!
A másik jó tanács azoknak szól, akik életében már valóban „úr” lett az Úr. Ők ezt szinte magától értetődőségként tapasztalják is: Minden gondotokat őreá vethetitek, neki gondja van rátok! (1 Pét 5,7) A megkönnyebbedő szív a legbiztosabb jele annak, hogy jó úton indultunk el. Eddig nyomasztott és terhelt az életem gondja, vagy egy nagyon is konkrét félelmem, de mióta úgy igazán megaláztam magam Istennek hatalmas keze alatt, már tudom, hogy a maga idejében meg fog szabadítani, sőt fel is fog magasztalni. Ezer példa mutatja, hogy aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki pedig magát megalázza, az felmagasztaltatik. (Mt 23,12 és Lk 14,10) Ez még a mindennapokban is így van, Isten királyi uralma alatt pedig sokszorosan.
Igen, tapasztaljuk, hogy nem könnyebbedik meg addig a szívünk, amíg az Úr nem uralkodhat benne úgy igazán. Amíg bálványok uralnak, amíg nem-istenek hatalmaskodhatnak felettünk, addig nehéz a szívünk, minden zavaros és tombolnak bennünk az őrületeink, mint a babiloni királyon is furcsa betegsége. De eljöhet a pillanat, amikor kiderül, hogy az ő igája gyönyörűséges, és az ő terhe könnyű. (Mt 11,30) És akkor vége az őrületszerű megzavarodásnak! Minden kitisztul, egyszerű és világos lesz. Pedig csak annyi történt, hogy valaki tényleg megalázta magát az ő hatalmas keze alatt, megtanulta Jézustól, hogy ő szelíd és alázatos szívű, és nyugalmat talált a lelkének, mert így valóban minden gondját őrá vetette.
Isten tényleg szeret minket, és ezt nem csak simogatással hozza tudomásunkra – innen indultunk, mert az életben ezt nagyon is sokszor tapasztalhatjuk. Boldog az, aki meghallja idejében mondott figyelmeztetéseit, és azt is tudja, hogy a próbának egyszer vége is lesz majd. Talán éppen akkor lesz vége, amint felismerjük, hogy a Felséges uralkodik az emberek királysága felett; és „megmarad a királyságunk”, amint elismerjük, hogy a menny uralkodik. Csak engedjük ám azt is, hogy gyógyíthassa infantilizmusainkat és gyógyíthassa regresszióinkat, eljuttatva minket lelki értelemben „érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére” (Ef 4,13), ahol minden gondunkat tényleg leveszi rólunk, mikor hozzá megyünk, mint megfáradtak és megterheltek. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, köszönjük a jó napokat és ajándékaidat, de köszönjük a próbákat és a nehéz időket is, amiket mind azért adsz, hogy érlelj minket és előre vigyél az úton, ami hozzád vezet. Segíts abban, hogy fölfedezzük éretlenségeinket és a lelki visszacsúszásokat, amik méltatlanok hozzánk is, de főleg a te végtelen nagy, atyai jóságodhoz. Imádkozunk megértésért és föleszmélésért, imádkozunk a lelkünk gyógyulásáért és megvilágosodásáért. Vezess minket a most következő hét napjain, hogy valóban előre jussunk az élet útján, amely hozzád vezet. Ámen.
