Igehirdetés 2009. június 14.
A szent és a közönséges közti különbségről
Lekció: Ezékiel 44,1-3, 9-23
Textus: Ezékiel 44,23
„Tanítsák meg népemet a szent és a közönséges közti különbségtételre, és oktassák őket a tisztátalan és a tiszta közti különbségtételre.”
Imádkozzunk!
Istenünk, köszönjük neked a szent nap örömét, házad csöndjét és áhítatát. Megvalljuk, félelemmel és remegéssel állunk meg előtted, hiszen nincsen köztünk csak egy igaz is, aki maradéktalanul figyelne rád és engedelmessége hiánytalan és teljes volna. Mindnyájan eltévedtünk a magunk útjaira, és vágyakozó szívvel, sóvárgó lélekkel kérjük, hadd találjunk vissza hozzád. Áldunk téged türelmedért, amivel nem hozod el ránk méltó ítéletünket, hanem újabb és újabb lehetőséget kínálsz fel nekünk. Áldunk téged az igéért, amelyben ma is, és mindig újra megszólítasz minket és azt kérjük, hadd legyen most nyitva a szívünk meghallani azt, ami tőled jön. Add ehhez Szentlelked, aki megelevenítő égi erő, aki az Atyától és a Fiútól egyaránt származik, és aki az erőnek, szeretetnek és józanságnak lelke. Megváltó Jézusunk nevében kérünk, hallgass meg minket imánkban, és áldd meg mai istentiszteletünket élő, lelki tartalommal Ámen.
Igehirdetés
Egy héttel vagyunk az európai parlamenti választások után, aminek eredményeit ismerjük. Ez az ötévenkénti esemény – bármennyire is fontos dolog, mégsem tartozik a szószékre, hiszen alapjában véve politikai ügy, ami első sorban a közélet része. Mindnyájan európai polgárok is vagyunk azonban – mi, a templom népe is – akiknek legalább ötévente érdemes szembenéznünk azzal, mit is jelent valójában európainak lenni. Tudjuk, hogy a készülő európai alkotmányban nem jutott hely a keresztyén hagyomány és szellemi gyökérzet megemlítésére – de hát akkor jogos a kérdés, valójában milyen alapokon is áll Európa? A jelenlegi Európai Unió jól láthatóan elsősorban kereskedelmi vállalkozás egy jókora gazdasági egység megteremtésére. Hogy ebben nekünk, magyaroknak hol a helyünk, azt mindnyájan érezzük a saját bőrünkön. De mik a tulajdonképpeni gyökerek?
Az ősi görög mítosz szerint Zeusz főisten bika alakjában elrabolta a föníciai királylányt, Európát, akit szarvai közé kapva elragadott Kréta szigetére, és ott három gyermeket nemzett vele. Ez a mítosz elég pontos beszámoló arról, hogy Európában keletről, Ázsiából származik a szellem és a lélek, aminek hozzánk jutásában van azonban valami törvénytelen erőszaktétel, vagyis éppen maguk az alapok kétesek és bizonytalanok. Az isteni jelenlét csupán mint nyers erő, táguló orrcimpák és taposó paták formájában van jelen, ami nemző bikaként létrehozza ugyan a tenyészetet, az élet folyamatosságát, de van ebben az egészben valami illegitim és kétes, hiszen erőszakra alapul az egész. Aki megnézi a szentendrei szoborkert erről szóló alkotását a Bogdányi út végén, az láthatja ott ezt a dolgot ihletett alkotás formájában is, és elgondolkodhat rajta. Egy hatalmas testű, rohanó bika hátán egy ijedt, mezítelen nőalak egyensúlyoz – ez van ott kőben vésve.
Lehet vitatni ezt a görög mítoszt, de az biztos, hogy a régi görögöknek, akik lelkéből származott, volt önkritikája, és őszinték voltak magukhoz, amikor így beszéltek kontinensünk szellemi eredetéről. Azt mondták el vele, hogy európainak lenni bonyolult és bizonytalan dolog, amiben ott van ugyan az élet és a tenyészet nagy folyamatossága, aminek isteni az eredete, de ott vannak a régi bűnök és törvénytelenségek következményei is, legfőképpen a töménytelen erőszak, ami utólag is hatalmas sötét folt, és sehogy sem lehet legitimálni. Gondoljunk csupán az elmúlt évszázadban emberkéztől meghalt, több mint százmillió emberre, akiket Európából kiindult háborúk és erőszak áldozatainak kell tekintenünk.
Ma ehhez nyugodtan hozzátehetjük azt is, hogy immár olyan világban élünk, amiben a szabadság a jelszó, ugyanakkor azonban az emberek közmegegyezéssel úgy döntöttek, hogy náluk magasabb szellemi valóság egyáltalán nincs, és ezért számadás sincs, semmiért – senkinek. Vajon lehet-e csodálkozni azon, hogy ilyen körülmények között az emberi mohóság és gátlástalan szerzési vágy úgy elszabadult, ahogyan azt ma látjuk – itt, a mi országunkban is, az erőszaknak pedig olyan kultusza van civilizációnkban, hogy huszonhét tévécsatorna közül huszonhéten mutatnak gyilkosságot estéről estére.
Ebben a közegben valóban meghökkentő az évezredes bibliai távolságból érkező megszólítás: „Tanítsák meg népemet a szent és a közönséges közti különbségtételre, és oktassák őket a tisztátalan és a tiszta közti különbségtételre.”
Egy olyan hang szólal meg ebben, amely a tájékozódási pontot az ember számára a szentségesben jelöli meg. Az a pont tehát, ahonnan mindent számolni kell, ahová minden mérendő, az maga az Örökkévaló. Tőle ered ezen a világon minden, ami csak van, ő a létezés forrása, ezért őt nem szabad kihagyni a gondolkodásunkból, a terveinkből, az erkölcsi döntéseinkből még akkor sem, ha emberi szem nem láthatja őt, az értelmünk pedig erőtlen ahhoz, hogy fel tudjuk fogni az ő csodáját.
Ez az előbbi felszólítás, hogy tegyenek különbséget a szent és a közönséges között, és erre tanítsák a népet is, az Ószövetségben eredetileg a papokhoz szólt. De tudjuk, hogy az újszövetség népe már, a keresztyénség nem ismert el különvált papi rendet, hanem minden Krisztus-hívő ember számára lehetővé tette a lelki értelmű, papi szolgálatot. Ennek jegyében ez az ószövetségi felszólítás mindnyájunknak szól, akik magunkat Isten gyermekének és Krisztus követőjének valljuk.
Lássuk, milyen gyakorlati képekkel hozza közel hozzánk az ige ezt a lelki feladatunkat. Az első a bezárt kapu, ami az akkori jeruzsálemi templom keleti kapuja volt. A látomás szerint ott vonult be a templomba Isten dicsősége, ezért azon a kapun át azután már senki más nem járhatott be a templomba, kivéve a nép fejedelmét. Az a kapu mindig zárva volt. Ha elgondolkodunk ezen a képen, mindjárt megkérdőjeleződhet az a szellemi alapállás, amely szerint a világon a legfontosabb dolog a nyitottság. Emberek büszkén vallják, hogy ők mindenre nyitottak; mert ma ez olyan divatos jelszó. De vajon tényleg mindenre nyitottnak kell lennie az embernek? Tényleg egyetlen igazi nagy emberi erény volna, az ún. nyitottság? Ez a bezárt kapu mást hirdet. Azt mondja, vannak és legyenek is az ember életében tilalmak, bezárt kapuk. Nem azok mentenek meg minket, mert a megmentés az Úré, megváltó Jézusunké, de ha nekünk, embereknek semmi nem tilos, ha szó szerint mindent szabad, ha minden irányba minden ajtónak állandóan nyitva kell lennie, akkor valóban bármi megtörténhet, és semmin nem csodálkozhatunk többé, ha tényleg meg is történik. A keletre nyíló kapu legyen zárva. Egy templom esetében azt mondaná az ember, ez kárára van a megközelíthetőségnek, és az lenne a legjobb, ha mindig, minden kapu tárva-nyitva volna. De nem. Legyen egy kapu, ami állandóan emlékeztet, vannak tilalmak, vannak bezárt ajtók, amik minket és az életünket szolgálják. A szentségeshez mért élet első tanulsága ez. Nem mindegy, hogy hogyan élünk, nem igaz, hogy mindent szabad, és nem igaz, hogy minden ajtónak mindig nyitva kell lennie.
Aztán a papságról hallunk. Ezékiel könyve két osztályát különbözteti meg a lévitáknak: az egyik, akik belesodródtak valamikor a néppel együtt a bálványozásba – ők csak a háznak szolgálhatnak. Őrködhetnek, levághatják az áldozatokat, végezhetnek minden munkát és minden teendőt. De a Cádók utódai, akik akkor is hűségesek maradtak az Úrhoz, amikor a nép döntő többsége eltévelyedett, azok „állhatnak az Úr színe előtt”. Ők nem a háznak szolgálnak csupán, hanem magának az Úrnak. Ők a szentélybe is bemehetnek, az ott lévő úrasztalán is végezhetnek szolgálatot a szent kenyerekkel. Szolgálni a háznak, ha mindjárt az Úr házának is, vagy pedig szolgálni magának az Úrnak – ez a megkülönböztetés arra emlékeztet bennünket, hogy mi magunk, a saját döntéseinkkel ítéljük magunkat mindnyájan alacsonyabb vagy magasabb rendű későbbi élethelyzetre. Mindenkinek megvan a maga felelőssége azért, hogy hol kell állnia az életben. Előző döntéseink jönnek velünk, és aki egyszer elment a néppel együtt bálványoknak füstölni, az úgy lehet, később már csak a háznak szolgálhat. Persze, tudjuk, hogy a Jézust háromszor esküdözve megtagadó Péternek is volt bocsánat, de csak három megrendült, nagyon komoly vallomáson át, hogy ő valóban szereti Jézust. Az ószövetségi templomban azonban csak Cádók fiai állhattak közvetlenül az Úr előtt, és ezt jó nem elfelejtenünk – mert eszerint azért igenis eljátszhatók a helyek, ahol állhatna az ember a maga életében.
A ruhájukról azt mondja az ige, hogy ne öltözködjenek úgy fel, hogy megizzadjanak. Ennek közvetlen gyakorlati jelentése az lehetett, hogy ne tekintsék jelmeznek a papi öltözetet, vagyis ne hangsúlyozzák túl, hogy ők mások, mint a többiek. A keresztyén embernek sem kell állandóan azt hangsúlyoznia, hogy ő más, mint a többiek. Ha mégis azt teszi, akkor biztosan nem más, mint a többiek. Márai Sándor mondja, hogy a kifelé hordott, és feltűnően hangoztatott vallásosság mindig mély kapzsiságot és testi kielégületlenséget takar. Ne öltözködjenek úgy, hogy az izzasztó legyen – ez azonban azt is jelenti, hogy a hívő embernek nem kell állandóan attól szenvednie, hogy ő mennyit dolgozik. „Ne övezkedjenek izzadásig!” – mondja a Károli Biblia szép régi magyar fordulattal ugyanezt. Legyen az életünkben könnyedség, végezzük örömmel és hálával a munkánkat, nem kell abban folyton izzadnunk, nem jobb az attól! Néha lehet embereket látni, amint valóban „pontosan, szépen, ahogyan a csillag megy az égen” – úgy dolgoznak. Nem kell ahhoz kapkodni, gesztikulálni, folyamatosan izzadni és lihegni, hogy csináljunk valamit. Legyen meg az örömünk abban, hogy dolgozhatunk, végezzük derűsen és szeretettel – erre utalnak ezek a két és félezer éves kultuszi rendszabályok.
A hajukat ne nyírják kopaszra, és ne is növesszék meg. Egyiket a gyász idején használták külső jelként, akkor vágták le a férfiak így a hajukat, másikat pedig a fogadalmat tett ember külső jelének tekintették. Mind a kettőnek súlyos élethelyzeti jelentése és Isten-vonatkozása volt, mind a kettő lehetetlenné tette a papi szolgálatot egy időre. Ma az emberek többsége egyszerűen a divathoz igazítja a hajviseletét már a férfiak közül is, aminek az a lényege, hogy a többi emberre, az ő szokásaikra figyelek, Istenre pedig nem. Légy egyszerű és szerény, a hajadat igazítsd meg rendszeresen, nyírassad egyenletesre. Ne keresd a feltűnést, ha pedig gyászod van, vagy fogadalmat tettél megtisztulásra, vagy bármi más ok miatt alkalmatlan vagy, akkor ne tégy úgy, mintha semmi nem történt volna, függeszd fel a szent szolgálatodat arra az időre. Legyen életed belső és külső világa szép összhangban egymással.
A papok számára még a házasodást is szabályozza az ószövetségi ige, ami szerint Izrael hajadonjai közül vehettek feleségül valakit, de elvált vagy özvegyasszonyt nem, kivéve, ha papi özvegy volt. Ez a papi rend elvilágiasodása elleni óvintézkedés volt. Őrizzétek köreiteket, ne keveredjetek más csoportokkal, mert azok hozzák majd a maguk erkölcseit, és utólag sokkal nehezebb lesz érvényesíteni a magatok hitét és értékvilágát, amikor már megkötöttetek egy házasságot. Nem az elzárkózás ennek a rendelkezésnek értelme, hanem az értékek tudatos őrzésére törekvés. Kincsek bízattak reátok, vigyázzatok azokra! Még egy nagy szerelemnél, még egy úgynevezett „jó parti”-nál is nagyobb kincs van rátok bízva, arra vigyázzatok – ne rendeljetek alá mindent a vágyaitoknak! Ez az ószövetségi ige is hoz üzenetet az újszövetség szerint egyetemes papságnak, vagyis minden hívő embernek. Ne engedjétek, hogy vágyaitok hatalmasabbá legyenek rajtatok, mint a kincs, elhívásotok kincse.
Ezek az ószövetségi képek ugyanis Ezékiel próféta könyvében, a bezárt kapu, a kétszintű papi szolgálat, a könnyű vászonruha viselése, az egyszerű hajviselt, a gondosan kötött házasság mind-mind a megkülönböztetni tudás szükségességét ábrázolják ki. Ugyanazt a dolgot – mondják ezek a képek – lehet szent módon, és lehet közönségesen, vagyis szentségtelenül tenni, vagy, hogy a másik, párhuzamos kifejezéssel is éljünk, tiszta és tisztátalan módon is. Tulajdonképpen mindegy, hogy egy ajtóról van-e szó, vagy egy ruháról, egy hajviseletről vagy éppen a másik nemhez való kapcsolatomról – ezekben megjelenhet és meg is jelenik, hogy különböztetünk-e szent és közönséges, tiszta és tisztátalan közt, vagy pedig nem. Megváltó Jézusunkról azt tudjuk, hogy ő nem csak ezekben az egyszerű, mindennapi dolgokban tett így, hanem még az élet és halál dolgaiban is az Atyára, a Szentséges Úrra figyelt, és azt hagyta nekünk is, hogy legyünk a követői, mi is így tegyünk. Hát legyen hívő életünknek újra sarokpontjává a szentséges, és megtapasztaljuk majd, hogy valóban az élet útjára fog vezetni bennünket. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Szentséges Urunk, szégyenkezve hajtjuk le fejünket előtted, mert nem vagyunk igazak és nem vagyunk tiszták, amint te az vagy. Vágyaink elragadnak minket és az élet habzsolására késztetnek, a benned felismert örök tájékozódási pontot pedig rendre figyelmen kívül hagyjuk. Ezért van életünkben annyi szenvedés és zűrzavar, ezért okozunk csalódást és sebeket egymásnak és ezért marad betöltetlen az a szép hivatás, amire te hívtál el minket öröktől fogva. Köszönjük az újrakezdés és a megtérés áldott lehetőségét, amit még nem vettél el tőlünk, és kérjük, közöld a te igédhez, amit most elénk adtál Szentlelkedet is, az erő és a véghezvitel lelkét. Imádkozunk testvéreinkért, akik az elmúlt héten vettek búcsút drága szerettüktől, vigasztald őket és adj nekik lelki megbékélést. Imádkozunk az elemi károkat szenvedett honfitársainkért és gyülekezetinkért, segítsd őket és add meg nekünk, hogy mi is segíthessük őket. Kérünk a hétköznapokért, az ott ránk váró munkáért, a helytállásért, a szorgalomért és az erkölcsi döntésekért. Segíts meg minket, mert nélküled semmik vagyunk. Tedd bennünk maradandóvá az igét, a te igéd igazság. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.
