2005. május 15. Pünkösd I. nap
dr. P. Tóth Béla
A Szentlélek fuvallata
Lekció: Apostolok Cselekedetei 2,1-13
Textus: János 3,8
“A szél fúj, annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jön és hová megy. Így van mindenki, aki a Lélektől született.”
Imádkozzunk!
Jövel, Szentlélek Úr Isten, töltsd be szíveinket éppen! Ezt kérjük pünkösd napján, Istenünk. Ezt kérte tőled az egyház népe két évezred óta mindig, amikor megmaradt engedelmességben és alázatban. Köszönjük Urunk, hogy te, aki Lelkeddel átjárod a világmindenség legtágabb tereit és mozgásban tartod a létező világot, aki életre hívod a lényeket és minket embereket, aki erőt és értelmet adsz a szellemi létezőknek, a gondolatoknak és az igazságoknak, te eljössz mind azokhoz, akik tőled ezt kérik, bármilyen erőtlen és bűnös emberek volnánk is. Rászorulunk vezetésedre, Urunk, hiszen olyan rövid a földi élet, meg sem tudjuk ismerni ezalatt a titkokat, még saját életünket sem értjük. Légy áldott, hogy elmondtad a világnak Krisztusban, a testté lett igében mind azt, ami az ember üdvösségéhez szükséges. Könyörülj rajtunk, és bocsásd ki a magas mennyből Szentlelked fénylő világát is. Vegye el mi szívünknek minden homályát, hogy érthessük Istenünknek mindenben akaratját!
Ámen
Igehirdetés
Pünkösd az egyház születésnapja. Keresztyén közösség, vagyis az anyaszentegyház azóta van, hogy Krisztus elküldte Lelkét tanítványainak. Mi is annyiban vagyunk az ő egyháza, amennyiben ” a nagy Isten vagyon mivelünk és Szentlelke lakozik bennünk”, ahogyan ezt egyik énekünk mondja. Ha azokra a jelekre figyelünk most, amiket a Biblia elmond arról, hogyan is töltetett ki először Isten Szentlelke az emberekre, akkor legelőször a “sebesen zúgó szélnek zendülését” hallhatjuk meg a szívünkkel.
Az ember számára a szél mindig is hírnök volt. Hozta a hírét a termékenyítő esőnek, néha a szárazságnak vagy éppen homokviharnak. Néha meleget hozott, máskor meg dermesztő, fagyos időket. Titok volt mindig, mit is hoz a szél magával. Talán ezért lett jelképe a történelmi változásoknak is. Hiszen a történelem néha háborúk hírét hozta, máskor egyéb változásokat, úgyhogy az emberek közül sokan valóságos széljárás- szakértők lettek: figyelték, mikor jön enyhülés és mikor jön szigorodás, mikor merről fúj a szél – és gyorsan oda helyezkedtek, ahol szert tehettek valami haszonra, vagy olyasmire, amiről azt hitték, hogy számukra haszon.
A pünkösd arra emlékeztet most minket, hogy nem csak “történelmi szelek” vannak, hanem van az égből fúvó szél is, Isten Szentlelkének eljötte. Lehet, hogy azért bújjuk az újságokat és azért figyeljük a híradókat, mert szeretnénk tudni, milyen szelekre számíthatunk, mit hoz nekünk a történelem egyik vagy másik fuvallata, ezért jó most megállnunk és a fejünket lehajtva azt kérnünk: fújjon át bennünket az a másik, az égi szélfúvás, a Szentlélek! Az e földi szelek néha védekezésre, néha helyezkedésre tanítanak: légy okos, használd ki magadnak a helyzeteket, éljél többet – a mennyei szél, a Szentlélek azonban kitakarítja a szívedet.
Engedjük most ő neki, hogy kifújjon a szívünkből minden áporodott levegőt, az önzésnek, a szeretetlenségnek vagy éppen a haragnak és bosszúnak megrekedt, befülledt légkörét és legyünk olyanok, mint az az ember, aki hegytetőn áll és élvezi, hogy jól átfújja a friss, tiszta levegő. Erre van szükségünk leginkább, a megtisztulásra. Ezt adta ő az első tanítványoknak is, amikor elfújta a szívükből a félelmet, és ezt kínálja nekünk is. Tisztulj meg, pünkösd népe a Szentlélek által!
Amikor a Szentlélekért imádkozunk, akkor megtisztulásért imádkozunk, és valóban ő adhatja ezt nekünk leginkább. Jobban, mint a saját lelkiismeretünk, amely rendszerint csak utólag szólal meg, jobban, mint a neveltetésünk, amely néha elégtelennek bizonyul, és jobban, mint a többiek kontrollja, amely mindig emberi indulatokkal van torzítva. Engedjük hát Isten Szentlelkének, hogy átfújjon rajtunk és kitakarítsa a szívünkből mind azt, ami azt szennyezi, terheli és önmagára figyelővé teszi azt. Sőt, ne csak engedjük, hanem kérjük és várjuk az ő eljöttét, imádkozzunk érte! Maga Jézus bíztatott erre minket: kérjetek, és megadatik nektek. Ha ti gonosz létetekre tudtok a ti gyermekeiteknek kenyeret adni, amikor azt kérnek tőletek, és nem követ adtok nekik, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik azt kérik tőle! Ne múljon el ez a pünkösd ünnepe anélkül, hogy nem imádkozunk, nem könyörgünk buzgó szívvel a Szentlélek eljöttéért – mert erre kaptuk ezt az ünnepet gondviselő jó Atyánktól.
De figyeljünk a másik jelre is, ami a tűz. Az emberélet legcsodásabb titka, csak mi ismerjük, az állatok nem tudnak bánni vele. A tűz az emberélet legszebb és leghasznosabb dolga, a családi otthon melege és az ehető, finom étel éppúgy ehhez kapcsolódik, mint a baráti összetartozásban körülült tábortűz. Igaz, veszedelmes is tud lenni, ezért vigyázni kell rá. Egyes vallások szinte imádták a tüzet, és ma is tárgya istentiszteletüknek. Számunkra a Biblia alapján az isteni jelenlét szimbóluma, az élet örök tüze. Így jelent meg kettős tüzes lángnyelvek formájában az első keresztyének, a tanítványok homloka felett, mintegy kiábrázolva azt, hogy bennük nem csak a saját énjük tüze világol, hanem ott van egy magasabb “én”, az isteni tűz is.
Mert az emberi szívben ott lakik a saját énünk, és az is nagyon tud lobogni, de a pünkösdi tűz egészen más, mert arról beszél, hogy én Istenhez kapcsolódom. A Szentlélek tüze ezért nem e földi tűz. Nem igyekezet és nem hírvágy, nem ambíció és nem rámenősség. A Szentlélek tüze azt jelenti, hogy magától Istentől vesszük az erőt, a küldetést, a megbízatást. Ezért nem is egymásnak számolunk el vele, hanem annak, akitől kaptuk.
És jól tudjuk, hogy éppen ez volt a döntő különbség a tanítványok pünkösd előtti és utáni gondolkodásában. Előtte az volt fontos nekik, mit gondolnak róluk az emberek. Szeretik-e őket vagy sem, jót akarnak nekik vagy gonoszt. Ezek fontos dolgok, nem szabad lebecsülni őket, de van egy még fontosabb: amit Isten ad nekünk.
Azt a tüzet nem szabad hagyni kialudni. Arra úgy kell vigyázni, ahogyan régen, amikor a tűzgyújtás nehéz és fáradtságos művelet volt, a házi tűzhelyre vagy a templomi áldozati tűzre vigyáztak. A perzsa vallásban ma is az oltáron lobogó tűz a Szentséges jelenlétének jelképe, és a pap a szája elé kötést tesz, hogy a leheletével meg ne fertőzze a tiszta tűzet, amit az oltáron gerjeszt. Vajon így vigyázunk-e mi is arra, amit Isten ad a Lélek által a szívünkbe? Tanítson minket most ez a pünkösd ismét megbecsülni a legkisebb szót, a legkisebb rezdülést, a Lélek csöndes, belső bizonyságtételét, ami minket az életre vezet!
Isten jelzései néha nagyon egyszerű, csöndes, azt is mondhatnánk, apró jelek. Olyasmik, amiket félre is lehet tolni. Ő nem erőszakos velünk. Ad valamit, egy szempontot, egy biztatást vagy egy feddést, de ránk bízza, hogy észrevegyük és felhasználjuk. És ha nekünk nem kell, akkor megy tovább az élet, mint ha nem történt volna semmi, csak éppen mi magunk kerültünk egy alacsonyabb kategóriába, és már nem lehetünk olyan szabadok, mint ha figyeltünk volna arra, amit mondott nekünk. Péter jár a vízen, amíg az élteti, hogy maga Jézus mondta neki, jövel! Amikor meg az lesz a fontos, hogy micsoda nagy hullámok vannak, mindjárt elborít az egyik, akkor a habok közt találja magát, süllyed lefelé, pedig járhatott volna felettük. A pünkösdi lángnyelvek számomra mindig azt jelentik, hogy a tanítványoknak ragyogni kezdett a homloka, derű és tisztaság volt a tekintetükben, jó volt velük beszélgetni. Ilyen emberré válik, aki megtelt Szentlélekkel! Kérjük ezt a ragyogást, kérjük ezt a lelket Istentől, és ha őszintén kérjük, nem lesz többé torz az arcunk az indulattól, nem lesz közömbös sem és nem lesz életunt sem. Van, aki szeret panaszkodni, és amikor bejön a szobába, már jajgat is: a Jézus tanítványainak szeretet, öröm és békesség alakította az arcvonásait és minden bizonnyal a hangját is.
Végül a harmadik jel: a nyelvek. Itt érünk a szellem, a gondolat világához, hiszen a beszéd a legmagasabb ajándékunk Istentől. Nem csoda, hogy a bűneset után a nyelv romlott el szinte a leghamarabb, úgyannyira, hogy a Bábel tornya után ahelyett, hogy összekötötte volna egymással az embereket, elválasztotta őket. Isten Szentlelkének pünkösdi eljötte valóságos ellen-Bábel, ahol meggyógyul ez a meg nem értés.
De ne intézzük el ezt a dolgot ilyen egyszerűen, hanem gondoljunk a mélyére annak, hogy mit is jelent a soknyelvűség, a nemzetekre tagozódás az emberiség életében. Folklórisztikus, vagy mondjuk így, kultúrális szempontból gazdagságot, hiszen minden nép más és más értékeket hozott létre a maga költészetében, építészetében, muzsikájában, nemzeti hagyományaiban. De ugyanakkor a világ történelmében ez a tagozódás – sajnos – szinte egyet jelent a nemzetek egymás elleni ellenséges érzületével is, a háborúkkal és a népirtásokkal.
Ennek szab véget a pünkösd, amikor azt mondja, hogy Isten Szentlelkével megtöltekezve krétaiak és arabok, pártusok és médek nem hogy nem ellenségek többé, de már nem is idegenek egymásnak. Ha Isten nagyságos dolgaira figyelnek, nem a maguk dolgaira csupán, akkor felismerik egymásban a testvért.
Az ellenséget – és ezt nem én mondom, hanem a mindennapok, az ember saját lelke teremti. Ilyen a meg nem tért, Istenhez még vissza nem fordult ember lelke: szüksége van az ellenségre, éspedig leghamarabb éppen a saját maga létjogosultsága igazolásához. Hiszen ha van ellenség, akkor minden rendben van, jogunk van ellene menetelni, őt gyalázni, benne látni minden bajunk okát, vagy legalább jól láthatóan semmibe venni. És aztán micsoda hátborzongatóan boldogító gyűlölködésekre ad okot, micsoda “nagy életre” nyit lehetőséget egy háború vagy akár csak az emberek, a családok közti háborúskodás! Ha nincs ellenség, hát gyorsan kell szerezni, és onnéttól kezdve minden rendben van.
Hát nem borzasztó, hogy így élünk? Pünkösd óta nem kell így élnünk! Aki elmondja ezt az imádságot: Jövel, Szentlélek Úr Isten! – az a megértés lelkét kapja Jézustól. Az ilyen ember tud majd úgy szólni Isten dolgairól, hogy azt mások is megértsék, és egyszersmind tud majd úgy hallgatni is, hogy tényleg megértse azt, amit a másik mond neki Istenhez való viszonyáról: nem csak azt érti már, ami az ő nótája, ami az ő ügye, ami az ő fájdalma és az ő kívánkozása.
Hát ezért van szüksége a világnak és nekünk is Krisztusra és az ő Lelkére: mert ahol ő eljön, ott megértés támad. Ott nincs többé zsidó és görög, nincs többé férfi és nő, úr és szolga, hanem mindnyájan testvérek, hiszen ugyanazon Úr előtt hajtanak fejet.
Szél, tűz és nyelvek megértése – mindegyik egy-egy külön világ. A szél az erő, a hatalmas, cselekvő Isten. Nélküle erőtlenek vagyunk, kiszolgáltatottak a saját indulatainknak és vágyainknak. Ezért kell hívjuk és kérjük a Lélek eljöttét.
A tűz a tisztaság és az élet magva, belső lényege. Olyan mennyei lobogás, ami nélkül üres az élet és csak szennyet teremt magának, hogy aztán legyen mivel foglakoznia, mert még az is jobb, mint az üresség és a semmi. Ezért kell hívjuk és kérjük a Lélek eljöttét.
A beszéd, a mások beszédének “megértése” pedig ebből a szempontból fontos: mit hallok a szívemmel, a beszélő mit tud Isten nagyságos dolgairól mondani. Talán csak a róla való tudás hiánya hangzik azokból a szavakból, Isten a hiányával van jelen ilyenkor. Talán nem hangzik el a neve, de egy megbékélt ember szép, tiszta, egyszerű lelke is róla tanúskodik. És talán magam is szólhatok úgy másokhoz, hogy attól emberek nem távolabb kerülnek Istentől, hanem közelebb jutnak hozzá. Ezért kell kérjük és hívjuk a Szentlélek eljöttét!
“Isten élő Lelke jöjj, légy vezérem itt! Ó segíts, hogy hagyjam el bűnök útjait!
Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel: Isten élő Lelke jöjj, légy vezérem itt!”
( 463.ének 2. vers)
Ámen
Úrvacsoraosztás
