2002 június 6.
dr. P. Tóth Béla
A Szentlélek háza lehetsz!
Lekció: Zsid. 3:1-14
Textus: Zsid. 3:6,14
“Az ő háza mi vagyunk, ha a bizalmat és a reménység dicsekedését mindvégig szilárdan megtartjuk. Mert részeseivé lettünk a Krisztusnak, ha azt a bizalmat, ami kezdetben élt bennünk, mindvégig szilárdan megtartjuk.”
Imádkozzunk!
Istenünk, megköszönjük az elmúlt hét napjait, és a segítséget, amiben észrevétlen is részeltettél minket. Köszönjük, hogy nem hoztad el a végórát és az ítélet idejét, ami után már nem dönthetünk semmi felöl többé. Köszönjük a nagy szabadságot, amit emberlétünk jelent, és azt kérjük tőled, taníts minket jól élni a tőled kapott élet lehetőségeivel. Jóságos és emberszerető Isten vagy, aki nélkül az ember szenvedélyeinek és önzésének tengerében elmerül. Irgalmazz Édesatyánk, és ne vétkeink szerint, hanem kegyelmesen intézd dolgainkat. Adj világosságot sötétségünkben, és vezess minket szép egyenes földre, tágas mezőre, ahol üdvösséged ajándékai átjárhatják szívünket és lelkünket. Megváltó Krisztusunkért fordulj hozzánk irgalmasan, és közöld velünk Szentlelked útmutatásait.
Ámen.
Igehirdetés
Megesik velünk olykor, hogy belső ürességet tapasztalnunk magunkban, és megijedünk, valami baj van velünk. A belső üresség rávetül a körülöttünk lévő világra, és nem csak magunkat, hanem saját magunkból kiindulva az élet dolgait is elkezdjük üresnek és hiábavalónak látni. Ebben aztán keserűvé és szomorúvá lesz az ember és nem csak megijed már: hozzáfog magát így vagy úgy boldogítani, ahogy tőle telik. Ki ezzel, ki azzal. Ha az sem használ, akkor nem marad más, mint hogy az ember elkezd menekülni üressége elől. Attól sem riad vissza, hogy méltatlan pótszerrel igyekezzen orvosolni élete ürességét. Néha egészen alantas dolgokat is megfelelőnek talál arra, hogy a hiányt kipótolja valahogy, ami ott ásít élete közepén.
Pedig ez a hiány mindig megmarad, az üresség jön velünk, mert az ember lelke már csak ilyen. Éppen a közepe a legfontosabb, a fő hely üresen van benne. Minden emberi lélek közepén ott a kiadó hely, aminek egyetlen jogos lakója, tulajdonosa van, s aki nem más mint az örökkévaló Lélek, a kimondhatatlan nevű Szent. Az ember szíve teremtettségétől arra való, hogy a Szentlélek temploma legyen. Vagyis élete közepén ne ő saját maga tanyázzék, hanem annak Lelke lakjon ott, aki őt alkotta. Erről beszél mai ígénk is, amikor azt mondja, hogy “az ő háza vagyunk”, tudniillik Krisztusé, akiben az Örökkévaló felénk fordította arcát, közeljött hozzánk. Az ő háza vagyunk, vagy ahogy egy pár sorral később olvasassuk, “részeseivé lettünk” Krisztusnak.
De jó dolog erről akár csak gondolkodnunk is! Hát még mennyivel jobb ezt megtapasztalni, hogy ő tényleg eljön, és valóban bennünk lakik! Feltéve, ha megnyitjuk szívünket számára. Mert keresztyénnek lenni ezt jelenti: “Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”. Nyugodtan megfordíthatjuk ezt a régies fogalmazást, és mondhatjuk mai magyar nyelvünkön: Nem én élek többé, hanem Krisztus él bennem. Ez valami olyan nagy és jó dolog, hogy a Biblia ezt nevezi üdvösségnek. Ez az, amiért születtünk, erre vagyunk teremtve. Ez az, ami nélkül az ember élete kizárólag boldogtalan és keserves lehet. Egy másik helyen azt olvassuk, hogy “ha a Fiú megszabadít titeket” – és ez ugyanazt jelenti – “akkor valósággal szabadok vagytok”. És “akié a Fiú, azé az élet, és akiben nincs meg azt Isten fia, az élet sincs meg abban”. Hát ez az, amit tapasztalni is szoktunk, hogy ha nincs meg bennünk az Isten Fia, akkor az élet sincs meg bennünk! Legyünk az ő “házává”, és semmi forróbb imánk és fohászunk ne legyen, mint az, hogy hadd legyek valóban a Szentlélek templomává. Hadd legyek azzá, amivé eredetig is szántál, teremtő Istenem! Hadd legyünk az ő “részeseivé”. Mindegy, hogyan fogalmazzuk, a lényeg ugyanaz: isteni élettel, magával az örök Lélekkel megtöltekezni! Erről beszél Jézus, amikor azt mondja: “Az én testem bizony étel, az én vérem bizony ital.” Hogy mibennünk ne a saját sértettségektől, bosszúvágytól lihegő lelkünk lakjék, hanem szívünk az ő temploma legyen. Boldog másként emberfia nem lehet – ezt hiszem és vallom.
Ezért a kérdések kérdése: akarom-e, hogy más lélek lakjon bennem, mint a saját lelkem? Akarom-e, hogy Isten élő Lelke eljöjjön, és áldva leszálljon reám. Ez a kérdések kérése! Valahol a szívünk mélyén mindnyájan vágyunk erre, és ahogy az életünket végigtekintjük, fölfedezzük, mennyi mindenben jelen volt ő úgy, hogy nem is gondoltunk rá. Ahogy a költő mondja: “Te voltál mindig mindenben, minden boldog szimatolásaimban, gyöngéd simogatásaimban, s éles, szomorú nézéseimben.” Még a rossz dolgokban is, az elvétett, a nem igazi, a nem teljes dolgokban is ott volt, ott rejtőzött. Ő volt az, aki ha másként nem, a hiányával jelen volt életünk minden mozzanatában.
De nem csak hiányával lehet jelen, hanem valóságos közelségével is. Gyermekkorom egyik emléke az üresen maradt, lakó nélküli ház, amiben mindig sötét volt, nem lakták, úgyhogy kísértetháznak hívtuk. És valóban elkezdték először kerítésének a darabjait elvinni, aztán az ajtókat, aztán az ablakokat, egyre félelmetesebb lett. Még nappal is féltünk elmenni az előtt a ház előtt, valóban kísértetháznak gondoltuk. Aztán megvette egy család, kitatarozták, belé költözött az élet, és mindjárt nem volt félelmetes az a hajlék. Ilyen az ember is igazi lakója nélkül, kísértetház. Amíg nem Isten Lelke lakik bennünk, szépen lassan pusztul le az életünk. Persze, a külső látszatokat meg tudjuk őrizni, de ha a szívünkben őszinték vagyunk, olyan dolgok fogalmazódnak meg bennünk, hogy a munkában nem leljük örömünket, hogy a családunk tagjai egyre idegenebbek számunkra, és valóban kezdünk magunk is kísértetházzá válni.
Amikor az ő házává leszünk, amikor részeseivé leszünk a Krisztusnak, tényleg a Szentlélek templomává válunk, akkor elkezdenek rendbe jönni a dolgaink: kibékülünk a szomszédainkkal, akikkel egy évtized óta nem beszélünk, a köszönésüket se fogadjuk, engedjük felnőtté válni gyermekeinket, nem szólunk bele többé a dolgaikba, ha eljött az ideje, hogy a maguk útját járják. Megkeressük és megtaláljuk, hol a helyünk, mi a dolgunk az életben, egy új életszakaszba érkezve ember és feladat szépen egymásra találnak, kezd újraépülni az ember élete. Mitől is? Attól, hogy a Szentlélek templomává lett.
Ehhez a restaurálódáshoz kapunk most három segítséget az ígéből, amit fölolvastam. Jó tanácsok ezek, amik nélkül marad az ember magános, bezárt kastély, esetleg egy szépen lassan lepusztuló kísértetház. Ezek a tanácsok így hangzanak: Meg ne keményítsétek szíveteket, buzdítsátok egymást folyamatosan, őrizzétek meg azt a bizalmat, ami ott volt a szívetekben, amikor hitre jutottatok. Vegyük szépen sorra ezeket, mert mindegyik fontos.
Az első tehát ez, és nem véletlenül, hogy meg ne keményítsétek szíveteket. Isten népének életében mindig a legbiztosabb jele volt, hogy elszakadtak az élő Istentől, hogy megkeményítették szívüket. Gondoljuk csak meg, hogy az egyiptomi szabadulást követően odaérkeznek a megígért föld határához, és a kiküldött kémek hozzák a híreket, hogy ott erődített falú várások vannak, és szálas, magastermetű emberek, akiket az “Anákok fiainak”, az óriások leszármazottainak véltek. És elretten a nép, s azt mondja Mózesnek és Áronnak: Miért nem hagytatok minket meghalni Egyiptomban? Miért hoztatok ki bennünket onnét, azért hogy a pusztában temetetlenül pusztuljanak majd tetemeink? Megkeményítették szívüket, nem akarták, amit Isten akart, mert a megkeményített szív valójában ezt jelenti: az ember nem azt akarja, amit az élő Isten. És mi történt? Az, hogy húszévestől fölfelé mindenki elhullott az arra következő négy évtized bolyongása alatt, mert a megkeményített szív nemcsak az élő Istentől, hanem az élettől is elválaszt bennünket. “Ma ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket!” Kétszer is elhangzik a Zsidókhoz írt levélben. Sosem véletlen, amikor ismétlés van a Szentírásban. A legnyomatékosabb, legfontosabb dolgok azok, amik kétszer is olvashatók: a Tízparancsolat is, a Miatyánk is, s minden igazán nagy és fontos üzenet. Jaj el ne vesszen, a szentírók így gondoskodtak róla. Ez az íge is itt, egy fejezeten belül egymás után kétszer hangzik: Meg ne keményítsétek szíveteket! Mert a megszólaló íge, a megszólaló Isten mindig Egyiptomból való szabadulásra vezet, és arra késztet, hogy vegyük birtokba ami előttünk áll. Bilincseket és rabszolgaságot akar rólunk levenni, és újat és jót, nagyszerűt akar nekünk adni. Isten ígéje mindig ilyen. Kimond valamire egy nemet azért, hogy még inkább ki tudjon mondani egy igent valami jobbra. Vedd birtokba, ami előtted áll! Isten népe ott a pusztában az egyiknek engedelmeskedett: kijött ugyan a rabszolgaságból, de nem akart bemenni az ígéret földjére. Ez a fél-állapot volt aztán az, ami annak a nemzedéknek pusztulását okozta. Mert akinek nem kell az élő Isten szava, amellyel bennünket az élet birtokbavételére, a tőle való üdvösség elfogadására késztet, annak nem marad más, csak a bolyongás, hogy körbejár az ember, mint a pusztában a nép, hogy mindig újra ott találták magukat, ahol már voltak. Már ennek a nemzetségfőnek is ott voltunk a temetésén, már ebből a családból is el kellett temetnünk ezeket, és fogy és fogy a nép, miközben körbejárnak és nem jutnak sehová, nem történik semmi, ami igazán jó dolog lenne. Meg ne keményítsétek a szíveteket!
Testvérek, modern embereknek nagyon is ismert összefüggésben beszél Jézus a kemény szívről, és ez nem más, mint a házassági válás dolga. Azt mondja Jézus, amikor megkérdezik, szabad-e elválni, hogy Mózes csak keményszívűségetek miatt engedte meg, hogy válólevelet adjatok. Ha már elváltok, legalább legyen egyértelmű a jogi helyzet, ki kihez tartozik, és kihez nem. De nem ez az eredeti állapot, Isten teremtő szeretete nem így rendelkezett rólunk. Amit Isten egybeszerkesztett, azt ember el ne válasza, csak keményszívűségetek miatt vannak törések közöttetek. Meg ne keményítsétek szíveteket életetek párja iránt, mert akkor Isten egybeszerkesztő művét teszitek tönkre. A házasságok közel felének tíz év alatti felbomlása ma erre mutat. A minap mondta valaki, hogy micsoda öröm számára, hogy élete párjával újra egymásra találtak. A titka összesen ennyi volt: föladták keményszívűségüket. És újra van szó, és újra van mosoly közöttük, és vannak közös célok is. A keményszívűség ezeket a jó dolgokat mind-mind megöli. Meg ne keményítsétek a szíveteket ma, ha az ő szavát halljátok!
A második tanács ennyi: buzdítsátok egymást minden nap, amíg tart a ma, hogy meg ne keményedjen közületek valaki a bűn csábításától.
Buzdításra minden embernek szüksége van. Csak a legelbizakodottabb ember gondolja, hogy neki nincs szüksége buzdításra, megáll a maga lábán is, neki ne prédikáljon senki, tudja ő, hogy kell neki embernek lenni. És hadd tegyem hozzá testvérek, hogy csak a közösségellenes, sőt ilyen értelemben életellenes erők próbálják elhitetni velünk azt, példának okáért, hogy a vallás magánügy, ami mögött többnyire a történelmi egyházak elhallgattatásának szándéka rejlik. Legyen a vallás magánügy, ne szóljanak a hívő emberek, az egyházak meg végképp hallgassanak. A társadalom kérdéseinek dolgában ne legyen véleményük, legyen a vallás a legtitkosabb magánügy. Istenünk ígéje mást mond nekünk. Azt mondja, egyáltalán ne hallgassatok. Buzdítsátok egymást minden nap, szükségetek van egymásra. A vallás legalább annyira közösségi ügy, mint amennyire magánügy. Ahogy életünknek is van egy közösségi és egy magánszférája, a hitünk is mind a kettőre érvényes. Közösség nélkül meghal a hit. Vegyétek komolyan, hogy összetartoztok, és örüljetek annak, hogy együtt lehettek. Áron is megvegyétek az alkalmat, mert a napok gonoszak. Ha kell, hozzatok áldozatot. Ha vasárnap vendég toppan be, akkor hozzátok magatokkal el az Isten házába, ne ti maradjatok velük otthon. Mert a közösség Isten ajándéka, itt az ő ígéje hirdettetik, ami sehol máshol nem történik. Ha azt szeretnétek, hogy az “ő háza” lehessetek, ha arra vágytok, hogy “részese legyetek” Krisztusnak, akkor vegyétek komolyan a közösséget és az összetartozást, áldozzatok érte. Buzdítsátok egymást minden nap, míg tart a ma. Közösségetek ne csak formális, vallásos nézőközönség legyen, hanem szervesen összetartozó test, melynek Krisztus a feje, s ahol emberek tudják buzdítani egymást a jóra. Máig emlékezetes számomra egy-egy idősebb testvérem szava, aki éppen jókor mondott egy-egy fontos szót, olyan szót, amit nem hallottam a családban, ami nem hallottam az iskolában, mert ahhoz a szóhoz éppen egy Krisztusban testvér lelkülete kellett, azt csak ő tudta kimondani. Buzdítsátok egymást minden nap, amíg tart a ma.
Végül a harmadik tanács: Őrizzétek meg a bizodalmat, amely kezdetben élt bennetek Isten iránt. Az “első szeretetről” van itt szó, testvérek, ami olyan kedves minden ember szívének, hiszen amikor valaki hitre jut, úgy igazán, annál nincs hatalmasabb élmény az életben. Ehhez a forráshoz tudni kell visszatérni, amikor megfakul az ember hitélete: honnét is indultam, mit is mondott nekem ő, amikor először kézen fogott és vezetni kezdett. Visszaemlékszem testvérek, nekem öt-hat éves koromból is vannak tapasztalásaim, amikor életem Urával beszélgettem, hallottam, mit mond nekem, és a magam gyermeki módján feleltem. És emlékszem, tizenhárom-tizennégy évesen milyen komolyan megérintette szívemet a konfirmáció, az, hogy most egy új életszakaszba érkezek, a gyülekezet fölhatalmaz arra, hogy én is a felnőttekkel úrvacsorázhatok, hitünk nagy titkában részesülhetek. Micsoda érintés volt az, micsoda bizodalom a szívemben! Ínséges, pusztaságos időkben van hova visszanyúlnom! “Őrizzétek meg a bizalmat, ami kezdetben élt bennetek!”
Az ürességtől indultunk, testvérek, ami minden embert elkísér mindvégig, a kezdetektől haláláig. Nem csoda, mert Isten a maga számára alkotott minket, és amíg nélküle valók vagyunk, addig kínlódik és vergődik az ember. Persze, ez nem látszik mindig kívülről is, és vannak módszereink, hogy még magunk elől is megpróbáljuk eltakarni. Áldjuk érte őt, ha rámutat, ha föltárja, ha azt mondja: gyógyulj csak belőle.
Ma azt mondta nekünk, hogy lehetünk az ő házává. Micsoda méltóság! Lehetünk lakóhelye. Boldog az ember szíve, amelyben az élő Isten jelen van, legyünk ilyenekké! Ehhez ilyen dolgok kellenek: meg ne keményítsük a szívünket, amire olyan nagyon hajlandóak vagyunk mindahányan. Ma, ha az ő szavát halljuk – ez mindig jelen időben, most érvényes – itt és most! Aztán buzdítsuk egymást, vagyis ne csak formálisan legyünk tagjai a közösségnek, ahol most ilyen szép rendben hallgatjuk, hogy valaki beszél közöttünk. Buzdítsuk egymást, tudjuk meg mire van szüksége a másiknak, találjuk meg a szót, amit általunk akar kimondani Isten Szentlelke, töltsük meg tartalommal ezt a gyönyörűséges keretet! Valahányszor bejövök ebbe a templomba, fölemelem a tekintetemet és ezt mondom, hogy Istenem, milyen csodálatos helyre hoztál engem, hogy itt szolgálhatok! Huszadik éve nem tudok betelni ennek a helynek a szépségével. A templom, az udvara, a nyitott szívű emberek, akik vasárnapról vasárnapra keresik az élő Istent� de jó dolog itt lenni! Hát buzdítsuk egymást, amikor valaki közülünk éppen nem Isten ajándékainak örvendez, hanem az élete terhei alatt roskadozik. Életeket menthetünk meg egy-egy jó szóval! Buzdítsatok, amíg tart a ma, meg ne keményedjen valakinek a szíve a bűn csábítása által! És térjünk vissza a bizalomhoz, Urunk megbízhatóságához, ahonnét indultunk, mert onnét, az ő szeretetéből indul ki minden jó dolog.
Ámen.
Imádkozzunk!
Köszönjük Urunk, hogy te nem keményítetted meg szívedet, te magad vagy a szeretet öröktől fogva. Hadd legyen a mi gyarló földi életünk házaddá, lakóhelyeddé. Segíts minket, hogy tudjunk egymásnak adni s egymástól elfogadni buzdítást, és add meg a gyermeki bizalom örömét újra mindnyájunknak! Kérünk, építsd közösségünket ígéd körül, és építsed az országot, ahol élünk. Adjál értelmesen látó, türelmes és jószándékú közösséget! Gyógyíts a betegeinket, vigasztald a sírókat, és ne engedd, hogy elszakadjunk tőled, az élő Istentől. Így légy velünk a most következő hét napjaiban, munkánkban, otthonunkban, gyülekezetünkben. Áldd meg igyekezeteinket azon a helyen, ahová állítottál minket, és adj hűséget, hogy amit ránk bíztál, azt betöltsük. Ezekhez kérjük a te vezetésedet és erődet. Krisztusért kérünk, hallgass meg imádságunkban!
Ámen
