A szeretet természetéről

Igehirdetés 2008. november 30.

A szeretet természetéről

Lekció: Zsolt. 130,1-8
Textus: I. Ján. 4,16, 18/a

„Mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeretett minket. Isten szeretet, és aki e szeretetben marad, Istenben marad, és Isten is őbenne.
A szeretetben nincsen félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet.”

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk, te indíts el bennünket ebben az évben is a karácsony fénye, öröme és ünneplése felé, hogy megláthassuk a legnagyobbat, amit a karácsony tár szemeink elé: a te szeretetedet, amellyel úgy szeretted ezt a világot, hogy Egyszülöttedet adtad értünk, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Hozhatunk-e neked egyáltalán valami ajándékot? Hiszen tele van a lelkünk, és másokkal való kapcsolatunk is sötétséggel, gondolataink zavarosak, és a szívünk olyan fagyos, tele daccal, könnyelműséggel és gyűlölettel. Mennyi minden van bennünk, ami ellenkezik a karácsony örömüzenetével, ami elválaszt minket egymástól, és egy lépéssel sem visz előre. Ezeket tudjuk mi ajándékozni, és mit kezdhetnél te ilyen emberekkel? Mégis, tudjuk Urunk, hogy te úgy fogadsz minket, ahogy vagyunk, és lelkünk homálya helyébe ragyogó fényességet készítesz üdvözítő Jézusunk eljöttében, akit te küldtél e világnak. Adjál benne új eget, új földet, tiszta látást, megújult, adventi reménységet, nekünk, és minden embernek. Ámen.

Igehirdetés

Elég sok tapasztalat mutatja, hogy nem szövegezhet meg az ember egyetlen olyan ítéletet vagy kívánságot sem, ami ugyan olyan tartalommal vissza ne hatna rá. Aki például jót kíván, áldást kér akár az ellenségére is, és eljut egészen oda, hogy már tud érte imádkozni is, az maga is jobbá lesz ezáltal a lényében, és sok példa bizonyítja, hogy az ellenségeskedés is ki fog hunyni közöttük előbb-utóbb, hiszen ahhoz mindig legalább két ember kell. De a fordítottja is igaz. Aki negatív érzéseket, például irigységet, megvetést, vagy gyűlöletet forgat a szívében, és emiatt titokban rosszat akar a másik embernek, az maga is rosszabb emberré lesz ezáltal, hiszen rongálja a maga létezését, és amint a világban látjuk, sajnos előbb-utóbb rongálja majd mások életét is. Mert nem szövegezhet meg az ember egyetlen olyan ítéletet vagy kívánságot sem, ami ugyan olyan tartalommal vissza ne hatna rá.
Manapság annyira a bevétel körül forog minden, szinte nincs is más téma, hogy ilyen lelki igazságokon ritkán jut egyáltalán alkalmunk még gondolkodni is, holott a létezésünk alapjairól van szó, nyugodtan mondhatjuk, hogy az igazán fontos dolgokról. Arról a belső, lelki törvényről, hogy az ember azzá lesz, amit a lelkében forgat. Ahogyan Angelus Silesiusnál olvassuk: „Ember, amit szeretsz, azzá lesz változásod, / Istenné, ha hiszed, s földdé, ha azt imádod.”
Mert onnan belülről működik életünk a legdöntőbben, ahol a hitünk tanyázik. És amilyen a hitünk, olyan lesz tőle az életünk is – ilyen egyszerű igazságról van itt szó. Ezen az első adventi vasárnapon egy gyönyörű ige szólít meg bennünket, éspedig éppen ennek az alapigazságnak jegyében: „Mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeretett minket. Isten szeretet, és aki e szeretetben marad, Istenben marad, és Isten is őbenne. A szeretetben nincsen félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet.”
Amikor ezt az igét halljuk, általában azt érezzük, hogy itt valami nagyon magas vallási igazságról van szó, és ez valóban így is van. Mégis van ennek a pár szónak egy nagyon is evilági vonatkozása: éspedig éppen egy, ezt a mi vallástalan világunkat átjáró gondolat. „Isten szeretet” – ezen sokan kapva kapnak, és mindjárt meg is fordítják a dolgot, és azt mondják, akkor az is igaz, hogy a szeretet az Isten. És ha ez így van, folytatódik a gondolat, akkor nem kell nekünk ige, nem kell nekünk imádság sem, minek a templom, és minek a gyülekezet: ha valahol szeretet van, akkor minden rendben van. De ez nem a Biblia gondolata, hanem csupán a vallástalanná lett modern és individualista ember önigazolása. Mert Isten valóban szeretet, de ebből nem következik a megfordítása is, hogy a szeretet akkor tehát Isten. Ez egyrészt nincs leírva az igében sehol, bár ettől még lehetne esetleg igaz is – itt magával a gondolattal van baj. Az ember a maga bálványozó szívével sok mindent megpróbál az egy, örök és igaz Isten helyére tenni, például akár a saját szeretetét is, vagy a párjától, vagy a gyerekeitől kapott szeretetet, de ettől még az a dolog esetleg csak bálvány, semmi más – ha ti. Isten helyére került, ha fő dologgá nőtte ki magát, ha az első, a középső helyet elfoglalta. Isten valóban szeretet, ezt minden nap tapasztaljuk, hiszen annyi mindent kapunk tőle, hogy el sem tudjuk mondani, de a szeretet, főleg az emberi szeretet önmagában még nem Isten.
Főleg akkor nem, ha összesen arról van szó, hogy mi kedvelünk valakit. Jézusunk nem szép dolgokat érzett irántunk, nem csak „rokonszenvezett” velünk, hanem odaadta az egész valóját, a harminchárom évét, a fiatalságát, mindenét, egész jövőjét érettünk, akik őt odaszögeztük. Azt, amit ő tett, már lehet szeretetnek hívni, mert az valóban az. Ilyen az igazi szeretet: teljes odaadás.
Hogyan lesz valaki képes olyan szeretetre, ami akár csak hasonlít legalább erre a krisztusi szeretetre? A János 1. levelében elég sok útmutatást kapunk erre nézve, igazán nem kell még messze sem lapoznunk a Bibliában. Az ember egy alapvető, lelki, hitbeli változáson megy át, amit lehet megtérésnek, vagy újjászületésnek is nevezni. Mindenesetre valami olyasmin, amire ráillenek ezek az igei meghatározások, hogy az illető „megismerte Istent”, akit egyébként „soha, senki nem látott”. Aztán ha megismerte, ha tényleg rádöbbent, hogy ő az egyetlen valóban létező, mi pedig csak átmenetiek vagyunk, akkor „őbenne van”, sőt „őbenne is marad”. Aminek például olyan jelei vannak, hogy az illető a világban van ugyan, de mégsem „e világból való”, vagyis nem a világ dolgai hatnak rá végső és legdöntőbb hatással. Ezt az alapvető lelki változást, amiről itt szó van, csak kívánni lehet mindenkinek, aki még nem élte volna át, és javasolni mindenkinek, aki már átélte ugyan valamikor, de már elfeledte, hogy elevenítse csak fel a lelkében az ilyen, mert itt valóban nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy milyen lelki alapokon is éljük az életünket.
„Mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeretett minket. Isten szeretet, és aki e szeretetben marad, Istenben marad, és Isten is őbenne. A szeretetben nincsen félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet.”
Miben más az olyan ember, aki „Istenben van”? Miért érdemes nekünk oda tartozni, ahol ő van, vele közel kerülni, őt keresni, hozzá térni?
Először is azért, mert aki már „őbenne van”, az bizonyosan elfogadta az ő szeretetét. Ez pedig nagyon fontos dolog, úgy is mondhatjuk, hogy az élet újra alapozása, amire minden létező embernek szüksége van az ég alatt. Az ember lelkében nagyon sok minden elfér. Tervek, vágyak, sérelmek, félelmek – bizony, olyan színes a kép, hogy ember legyen a talpán, aki akár egyáltalán saját magát is képes valahogy megfogalmazni. De tudjuk, hogy egészen más annak az embernek a lelke, aki elfogadta Isten szeretetét a maga élete alapjának. Ott a lelkünkben kavargó minden dolognak, vágyaknak és céloknak, sérelmeknek és indulatoknak, egyszóval mindennek újra és újra kapcsolatba kell kerülnie ezzel a végtelen nagy szeretettel, ami az élet alapját jelenti, és az ilyen embernek másfajta lesz az élete, mint azoknak, akik csak magukra vannak hagyatkozva. Minden dolog más értelmet kap attól, ha odamérjük Isten szeretetéhez, más fényben mutatkozik meg, és ez a dolgok végső és igazi értelme. E nélkül a dolgok túlnőnek rajtunk, igába hajtanak minket, elveszik a szabadságunkat és az élet igazi örömét. Azért érdemes „Istenben lenni”, hogy ezt a jánosi kifejezést használjuk, mert ez annyi, mint minden nap újra alapozni a gondolkodásunkat, az érzelmeinket, sőt, minden törekvésünket is. Egyedül ez biztosít bennünket arról, hogy nem tévedünk el. Az eltévedt embernek nincs is más dolga, mint visszatérni, megtérni Istenhez, és az ő végtelenül nagy szeretetéhez. Az majd megmutatja az utat, az majd újra építi a romossá lett életet. Nincs is ennél jobb és biztosabb alap, mint elfogadni őt, és az ő végtelen jóságát e földi életünk, sőt, örökkévaló mivoltunk számára is.
Aztán azért is jó dolog az ő közelében lenni, „benne élni”, mert akkor az ember képessé válik a szeretetre. Mindenki azt hiszi magáról, hogy ő képes a szeretetre, de ez nem így van. Elvileg képesek is vagyunk mi erre, valóban, csak éppen vannak kivételek. Kivételek, amik egyébként pontosan kinek-kinek az egyéniségére, hogy pontosabbak és igeibbek legyünk, az ó-emberére vallanak. Az egyik ember kivételesen akkor nem képes a szeretetre, ha nem bíznak meg benne annyira, amennyire ő azt szeretné. A másik kivételesen akkor nem képes a szeretetre, amikor barátságtalanok hozzá, a harmadik akkor, amikor kétségbe vonják a hozzáértését, a negyedik akkor, amikor kihasználják, az ötödik akkor, amikor nem kap a szeretetéért elég hálát, és folytathatnánk, napestig. Mert elvileg mindenki kész a szeretetre, és elvileg mindenki a legnagyobb dolognak tartja, csak ne lennének azok a ránk jellemző „kivételek”, ami miatt olyan az életünk, amilyen. Ha valaki Istenben van, vagy Istenben „marad” – mindegy, hogyan mondjuk – abban ő erőt ad a szeretetre. Nem visszavágni, amikor minden azt parancsolná bennem. Hallgatni, amikor szívesen nevelgetném a másik embert, hogy miként viselkedjen, mit tartson megengedhetőnek irántam és mit ne. Átvállalni egy feladatot a sok többi mellé, hogy kifejezzem valaki iránt, fontosnak tartom őt, és próbálok a tőlem telhető egyszerű módon terhei hordozásában segíteni. Sőt, aki valóban „őbenne marad”, az olyasmire is képes lesz ettől, amire magától nem lett volna képes soha. Régi történet, de nagyon igaz, ezért újra elmondom: egy édesanya panaszkodott a fiára, hogy milyen hálátlan és érzéketlen, mennyire meg kellene neki változnia. Kérdezte lelkigondozóját, mit tegyen – a válasz ez volt, imádkozzék. Egy idő múlva találkoztak újra, és elhangzott a kérdés, imádkozott-e időközben a fiáért. Igen, volt a válasz. És megváltozott-e a fia? Ő nem, de én megváltoztam. Valahogy erről van szó. Az Isten közelében élő ember képes lesz a szeretetre, és már nem azt figyeli, miben kellene változnia a másiknak, hanem azt látja meg, mi is múlik őrajta. „Mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeretett minket.” És ez megváltoztatja az életünket, nem maradunk olyanok, mint voltunk. Hogyne lennénk másokká, hiszen immár ő szeret mi bennünk, ő az, aki tud szelíd maradni, ő az, aki képes a többlet-szeretetre, és ő az, aki ha kell, tud még megbocsátani is.
Végül még egy fontos dolog, amit az ő közelségében a „benne maradó” ember megtapasztal: elmúlik a félelem uralma. Ha Világegyetem Királya lakik a szívben, akkor nincs többé ok rettegésre. Maradnak persze félelmek, hogy ne maradnának, előjönnek az aggódások is, hiszen embereik vagyunk, és ezekre akad is okunk szinte minden nap. Most sem túl bizodalmas időket élünk, ezt tudjuk. De nem uralkodik el rajtunk a félelem. A szeretetben nincsen félelem, mert a teljes szeretet kiűzi a félelmet. Egyszerűen elfoglalja a helyét, és nem fér el már ott többé a félelem. Van a helyén valami nagyobb, erősebb, és ez Isten szeretete. Aki abban „teljessé lesz”, vagyis megtelik vele, annak alapjaiban rendben van az élete, akkor is, ha nehezednek a körülmények, akkor is, ha eljön a betegség és közel van az elmúlás, és akkor is, amikor az ember egy őszinte pillanatában rémülve kérdezi: Uram, ha a bűnöket számon tartod, akkor kicsoda maradhat meg? (Zsolt. 130,3) Mert volna nekünk félnivalónk ettől is bőven.
Isten azonban szeretet, és aki e szeretetben marad, Istenben marad, és Isten is őbenne. És ha az így van, akkor nyugodtan elmondhatjuk: Istenben bízom, nem félek, ember mit árthatna nékem?
Advent első vasárnapján ez legyen az imádságunk: Várom érkezésedet, Uram. A mélységből kiáltok hozzád. Bízom ígéretedben, lelkem várja érkezésedet, jobban, mint az őrök a reggelt. Te közölheted velem, egészen nekem adhatod a szereteted, és ezzel engem is képessé tehetsz rá. Add meg ezt nekem, és űzd messzire szívemből a félelmet, hiszen ahol te vagy, ott nincs többé ok a félelemre. Ámen.

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, tud rólad az ember ősidőktől, de lassanként derengett fel a te ismereted köztünk mégis. Hosszú idő volt, amíg a hajnal felkelt, és már nem csak sejtések, de látás és bizonyosság is adatott. Áldunk téged, hogy amint a megígért Szabadítóra várás idején, úgy ebben a mostani új adventben is tanulhat a szívünk várni. Készülünk hozzánk való eljöveteledre, és a segítségedet kérjük, hogy igazságot ölthessünk magunkra ünnepi öltözékül, méltó fogadásodra. Űzd messze tőlünk az éjszakai sötétséget, a gyűlölet és az ellenségeskedés írmagját is. Oszlasd lelkünk homályát, a hideg szívűség és részvétlenség minden darabját vedd el tőlünk, és adj nekünk boldog, reményteljes várakozást, hogy amikor eljössz, bennünket készen találhass. Imádkozunk két testvérünkért, akik betegségben könyörögnek hozzád, hallgasd meg a mi érettük mondott imánkat is. Segíts a rászorulókon, és add, hogy képesek legyünk a szeretetre félelem nélkül. Ámen.

Kategória: Igehirdetések | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.