Igehirdetés 2009. július 12.
A szőlő és a füge alatt
Lekció: Zakariás 3,1-10
Textus: Mikeás 4,3-4
„Kardjaikból kapákat kovácsolnak, lándzsáikból metszőkéseket. Nép népre kardot többé nem emel, hadakozást többé nem tanulnak. Mindenki a saját szőlőjében és fügefája alatt ülhet, senki nem rettenti őket.”
Imádkozzunk!
Istenünk, te jól tudod, kinek mire van szüksége közülünk, bíztatásra, erősítésre vagy feddésre. Hisszük, sőt tudjuk, hogy te meg is adod mindnyájunknak azt, ami leginkább épít és közelebb visz hozzád. Segíts most minket, hogy hálaadásunk szívből való, bűnbánatunk pedig őszinte lehessen, amiből valódi új életet fakaszthat a te Lelked végtelen jósága. Jóságos és emberszerető Istenünk, tekints népedre, és ne hagyd szomjúhozni a mi lelkünket. Áldd meg életünket, és tedd megfrissítővé és lelki értelemben áldottá a te igéd körül az együtt töltött időnket. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket imádságunkban, és építs minket a tőled való igével és a tőled való lélekkel. Ámen.
Igehirdetés
New Yorkban, az ENSZ székháza előtt két modern szobor található. Az egyik egy hatalmas pisztolyt ábrázol, aminek a csöve azonban görcsre van kötve, a másik pedig egy kardjából ekét kovácsoló férfit ábrázol. Mind a két szobor ugyanannak a gondolatnak van szentelve. A kardjából ekét kovácsoló – egyébként éppen egy orosz szobrászművész alkotása – egyenesen a most hallott bibliai gondolatot ábrázolja ki: milyen jó lenne, ha eljönne végre a béke birodalma, amikor nincs többé háborúskodás ember és ember között, és a mezőket nem hadseregek felvonulási területének tekintik, hanem mindenhol békésen művelik az emberek a földjeiket. A barátait a szőlőjébe és a fügefája alá meghívó ember pedig az idilli módon, biztonságban és békességben élő ember ősi, és nagyon szép képe a Szentírásban.
Akaratlanul is azt kérdezzük, nem álom ez a kép? Valóság lehet, nem illúzió csupán? Nehéz a válasz, de annyi bizonyos, hogy a Biblia első lapja már erről az idilli állapotról beszél, amikor a paradicsomban helyezi el az embert. Azt mondja ezzel nekünk a Biblia, hogy az eredeti ember nem a vadember, aki félig még a fán él, nem is a primitív, a törzsi ember, ahogyan erre a tudomány tanít minket, hanem a Biblia azt mondja, hogy az eredeti ember az idillben élő, boldog ember. Az ember eredeti helye ott van, ahol minden szépen rendben van, mint a paradicsomkertben, vagy úgy is mondhatnánk, hogy egy jól gondozott kertben, ahol a növények és az állatok mind megtalálhatják a természetüknek megfelelő élőhelyet és táplálékot, és az ember is a helyén van, akinek az a kettős feladata, ahogyan Mózes első könyvében olvassuk, hogy művelje és őrizze is (Gen. 2,15) azt a csodálatos kertet, amit az örök szeretet neki adott itt a földön.
Sajnos, nem így állnak a dolgok, mainapság mindenesetre bizonyosan nem. Alig van olyan óra, amikor robbantásról vagy rakétázásról ne hallanánk, és már szégyelli az ember saját maga előtt is, hogy mennyire elfásultunk, amikor hatvan vagy száztíz halottról hallunk, és nem rendülünk meg tőle. Nincs sehol a béke birodalma egyelőre. És az sem rendít már meg, néhány lelkiismeretesebb embert kivéve, ha arról olvasunk, hogy hány növény és állatfaj pusztul ki egy év alatt a Földön, miként zsugorodnak az esőerdők az emberi rablógazdálkodás következtében, és már lassan számolni kell a bálnákat az óceánokban, mert elfogyatkozóban vannak. Vagyis az egész természeti világ romlásban és pusztulóban van – ki látja itt az idillt valahol is? Az emberek ordibálnak a szomszédjaikkal, vagy ha nem, akkor legalább gyanakszanak rájuk, hogy a másik biztosan valami rosszat forral, mert a hiba mindig a másikban van – hát hol itt az idill?
Izrael életében sem nagyon volt idill, talán a Salamon király idejét leszámítva, amelyikről éppen azt olvashatjuk a Királyok könyvében, hogy „Júda és Izrael biztonságban lakott, mindenki a maga szőlője és fügefája alatt, Dántól Beér-Sebáig Salamon egész életében” (I. Kir. 5,5) De tudjuk, hogy nem így állt a dolog a babiloni fogságból hazaköltözés után, amikor egy kirabolt és feldúlt országot találtak a hazatérők, ahol a templom lerombolva, Jeruzsálem kőfalai pedig romokban hevertek. Nagy szükség volt olyan prófétai látomásra, amely vigasztalt és hitet adott, és azt mondta, amit Zakariás próféta is mondott, hogy igenis lehet abban az országban is olyan örömben és szép békességben élni, mint a legszebb idill idején, amikor a saját szőlője és fügéje alatt elégedetten üldögélhet mindenki, és még a barátaival is tud ott néhanap egy-egy jót beszélgetni.
Zakariásnak már a neve is sokat mond, mert azt jelent, hogy „az Úr megemlékezett”. A beszélő nevek gyakoriak a Szentírásban, akkoriban ugyanis nem az volt a cél, mint mainapság minálunk, hogy minél előkelőbbnek gondolt és idegenebb hangzású neveket kapjanak a gyermekek, amikről általában ráadásul senki nem tudja, mit is jelentenek tulajdonképpen, hanem a név akkoriban vagy az illető tulajdonságairól szólt, vagy pedig közvetlenül hitvallás volt, egy isteni cselekvés felidézése. Zakariás neve azt mondja, hogy Isten nem felejtette el az övéit, gondoskodott róluk, ami a babiloni fogságból való hazajutásukra utalt. Vajon mi is számon tartjuk-e a Feljebbvaló velünk tett jótéteményeit, vagy pedig egészen természetesnek tekintjük, hogy egészségesek vagyunk, hogy a legutóbbi betegségünkből is felgyógyultunk, hogy az otthonunkban van tiszta víz és van ennivaló, és vannak emberek is, akikre számíthatunk? Isten megemlékezett rólunk, nem felejtett el minket – ez a kiindulás. És akkor van ennek jó folytatása, ha mi sem felejtkezünk el róla, hanem adunk neki helyet az életünkben, és adunk neki időt is – például a hetedik napot, hogy legalább azon a napon, amelyik eredetileg is az övé, legyen szavunk hozzá, és az ő mihozzánk intézett szavait is megpróbáljuk meghallani.
De lássuk, mik is az idill feltételei Zakariás látomása szerint. Milyen út vezet oda, hogy „Kardjaikból kapákat kovácsolnak, lándzsáikból metszőkéseket. Nép népre kardot többé nem emel, hadakozást többé nem tanulnak. Mindenki a saját szőlőjében és fügefája alatt ülhet, senki nem rettenti őket.”
Zakariás könyvében képek sorjáznak, és ennek a nagyszerű ígéretnek a bevezetésében az első kép egy piszkos ruhában lévő főpap, Jósua. Ha valaki, akkor a főpap, aki az egész népet hivatott kiábrázolni, Izraelben mindig tiszta és fényes, sőt dicsőséges öltözékben jelent meg, itt a látomásban azonban piszkos a ruhája, de annyira, hogy még a fövege is piszkos. Azt mondja ez a kép, hogy Isten népe, akit a főpap jelképesen kiábrázol, tetőtől-talpig elpiszkolódott, és addig nem lesz békéje és nem fog üldögélni a szőlő és a füge alatt, mert nem is lehet, amíg le nem veszik róla a piszkos ruhát, a piszkos fejfedőt, és tisztába nem öltözik. Nem hiszem, hogy ezen a képen sok magyarázni való lenne. Amikor a gyerekek már azzal jönnek haza az óvodából vagy az iskolából, hogy anya, ti miért nem váltok már el, mert a többi gyereknek mind két apukája meg két anyukája van – vagyis a természetes már nem az ép család, hanem az irigyelt állapot lassan a széttört család lesz, akkor bizony van megtisztulni valója a népnek. De eszünkbe juthat sok más folt is. A meg nem született gyermekek sokasága, akiket a kényelemért már születésük előtt odaáldoztak, a magunk pénzért mindenre való hajlandósága, az állandó elégedetlenség és a mások okolása minden bajért, a komolyan nem vett hívatás – és mind, mind a többi! Jósuának tiszta ruhába kell öltöznie, és még a fejére és másik föveget kell tenni, és akkor egyszer talán eljön az idill. A magyar népnek meg kell térnie hitetlenségéből, anyagiasságából, a sok hamisságából és akkor egyszer talán nem leszünk már olyan boldogtalanok.
A következő kép a Csemete, vagy ahogyan az új fordítás nevezi, a Sarjadék. Jön majd egy „új hajtás”, vagyis Dávid király gyökeréből vesszőszál nevekedik, ahogyan Ézsaiás mondja (11,1). Ez a születendő kisgyermek, akit Zakariás is megjövendöl, az új kezdet egyértelmű jelképe. Arról van szó, hogy nem mennek úgy a dolgok tovább, ahogyan eddig, hanem kezdődik valami új, éspedig olyasmi, ami közvetlenül Istentől való. Már az maga is hatalmas evangélium, hogy ne féljünk attól, kezdjen bennünk valami egészen újat az örök szeretet. Néha ez valóban csak valami egészen parányi kezdemény, egy kis hajtásocska, sarjadék. De ha nem folytjuk el, ha engedjük növekedni és megerősödni, akkor nagyszerű dolog lehet belőle. Ha csak egyetlen gondolatot is magunkkal viszünk ma innen Isten igéjéből, és mint szent magot, gondozzuk a szívünkben, hogy szépen csendben felnőhessen bennünk, akkor abból nagyon jó dolgok lesznek.
Ám a Csemetéről azt is mondja Zakariás, hogy „igaz és szabadító, szegény, és szamárháton ülő” (9,9), valamint azt is, hogy kardot fognak rá, azzal döfik le, és néznek rá, mint egy átszögezettre (12,10). Ezeket az evangéliumokban már mind, mint Jézusban beteljesedett próféciákat látjuk viszont. Még a Júdásnak adott harminc ezüstpénz is itt szerepel először, mint bér, évszázadokkal Jézus előtt. Mert a világot nem lehet megváltani erőszakkal és hatalommal, hanem egyedül csak az Úr Lelkével, ahogyan ezt Jézus tette, és ahogyan Zakariás könyvében szó szerint is olvashatjuk. „Nem erővel, és nem hatalommal, hanem az én Lelkemmel, így szól a Seregek Ura”. (4,6) Vajon van-e kedvünk legalább elgondolkodni ezen, hogy micsoda ereje is van a szelíd szeretetnek? Mert a megváltást nem az erőszak és nem a hadseregek hozzák az embervilágba, amint azt újra és újra elhiszik az emberek, hanem az a Csemete, aki igaz és szabadító, szegény és szamárháton ülő.
Végül még egy kép, a piszkos ruhába öltözött főpap és a zsenge kis hajtásocska, a csemete képe után, és ez egy darab kő, amin hét szem van kifaragva. Megint egy titokzatos kép, meg kell fejteni – de nem is olyan nehéz, ha például veszünk egy Magyarázatos Bibliát, ami itt a mi iratterjesztésünkben is kapható, és elolvassuk a magyarázatot a megfelelő helyen. A hét szem az Isten hét Lelkének jelképe, aki eljön a világba munkálkodni, vagyis ez a kő az isteni jelenlétet jelképezi. Ő az, aki mindent lát, mert hiszen mindenütt ott van, ezért jelképezik őt a szemek, éspedig a teljesség számával, a héttel. A bibliatudósok valószínűsítik, hogy ezt az így kifaragott követ tették az elveszett szövetség-láda helyére, hogy Isten jelenvalóságára utaljanak vele. Ha elgondolkodunk a jelentésén, azt az üzenetet találjuk benne, hogy a boldog, valóban biztonságos és békességes élet nem képzelhető el Isten jelenléte nélkül. Az ember a világban szükségképpen eltéved, éspedig a fogyatkozásai miatt. Egyik emberből az igazságosság hiányzik, másikból a szorgalom, harmadikból a jóság, negyedikből az okosság – és ezek a hiányok pontosan olyan zsákutcába terelik az embert, ahonnan sehogy máshogyan kijönni nem tudunk, csak éppen annak a tulajdonságunknak a segítségével, amit addig elhanyagoltunk. Vagyis a saját életünk kényszerít lelki növekedésre és elhanyagolt tulajdonságaink fejlesztésére bennünket. Boldog az ember, aki ilyenkor nem keres kibúvókat, hanem meghallja az idők szavát, és megérti, hogy neki igenis változnia kell, növekednie kell, sőt, talán egyenesen megtérni, megfordulnia kell, mert eddig rossz irányba ment.
Ahol erre hajlandó valaki, ott már nagyon közel van a szőlő és a fügefa idillje. A piszkos ruháját és süvegét levetni tudó főpap, aztán az új hajtást, a kis Csemetét, a zsenge istenfiúságot megbecsülni tudó nyitott szívűség, és a világon Isten jelenvalóságát mindennél többre becsülő hit – hát ezek vezetnek a szív megbékéléséhez, a nyugodt üldögélni tudáshoz a szőlő és a füge alatt, és az emberek egymással való szép összeféréséhez. Kívánom, hogy mindnyájan megtapasztalhassunk ezt az ő ajándékát. Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, jól tudjuk, hogy a megtisztulás egyedül tőled jöhet, és azt is tudjuk, hogy te valóban tudsz nekünk tiszta és fehér ruhákat adni. Könyörülj rajtunk, és segíts minket igaz elszánáshoz és add nekünk a te erős Lelkedet, a véghezvitel lelkét. Köszönjük a Csemetét, az értünk született kisgyermeket, Jézust, aki a kereszten odaáldozta magát minden bűnös emberért. Szégyenkezve valljuk meg, hogy nem vagyunk igazán követői, de azt is, hogy nagyon szeretnénk azok lenni. Hozd el a benne való életújulás csodáját mindenkinek, aki azt igaz szívvel kéri most tőled. Vigasztalást kérünk gyászoló testvéreinknek, akik most váltak meg drága szerettüktől, és azt reméljük, hogy te mindenkor meg is hallgatod a megtört szívűeket, akik hozzád kiáltanak. Gyógyítsd a betegeket és segíts minket lelki gyógyulásra és szívbéli, belső megtisztulásra. Adj pihenést a nyaralóknak, és vigyél minket napról-napra közelebb igazi rendeltetésünkhöz a te megismerésedben. Legyen tied a dicsőség örökkön örökké. Ámen.
