Igehirdetés 2009.május 10.
A tilalom rehabilitálása
Lekció: Ez. 18,1-20
Textus: Róm. 2,1, 6-8
„Nincs mentséged, te ítélkező ember, mert amikor más felett ítélkezel, magadat ítéled el, hiszen magad is ugyanazokat cselekszed, miközben ítélkezel.
Mert ő mindenkinek cselekedetei szerint fog megfizetni, azoknak, akik állhatatosan jót cselekedve törekszenek dicsőségre, megbecsülésre és halhatatlanságra, örök életet ad, azoknak pedig, akik viszálykodók, akik ellenállak az igazságnak, és a hamisságot követik, haraggal és bosszúállással fizet majd.”
Imádkozzunk!
Mennyei jó Atyánk, áldunk ezért a szép májusi vasárnapért, amit templomodban köszönthetünk. Hálát adunk az éjszakai pihenésünkért, testi egészségünkért, amennyit adtál és minden jóért, amit az elmúlt héten kezedből elvehettünk. Megvalljuk azonban méltatlanságunkat is, hogy önzők, szeretetlenek és olykor hamisak is voltunk, amiért rászorulunk kegyelmedre és kérjük bocsánatodat. Mindig elhisszük magunkról, hogy ismerjük az életet és meg tudjuk találni a helyes utat, aztán a valóság azt mutatja, hogy eltévedünk és szégyenkezünk, mert sebeket osztottunk és sebeket szereztünk, harag és ellenségeskedés támadt körülöttünk. Kérünk most lelki alázatért, hogy ne legyen hiábavaló az idő, amit együtt töltünk igéd körül. Vedd el szívünkből a gőgöt, a hitetlenséget, és adj nekünk gyermeki alázatot és engedelmességet az iránt, amit te mondasz nekünk igédben. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.
Igehirdetés
Sok kisgyermekes családban merül fel a kérdés, hogy milyen elvek szerint neveljük fel a gyermekeinket. Ezekbe a beszélgetésekbe, olykor vitákba a nagyszülők is gyakran bekapcsolódnak. Akkor teszünk-e gyermekeinkkel jót, ha mindent rájuk hagyunk, semmit nem tiltunk meg nekik, menjenek csak a maguk feje után, ahogyan azt ma szokás mondani, éljenek „természetesen”, vagyis maradéktalanul a vágyaik parancsai szerint – vagy pedig az a helyes, ha képviselünk bizonyos értékeket. Aki mai napság „modern” akar lenni, az általában azon a párton van, hogy szabadjára kell engedni az ifjakat, határozzák meg ők, hogy szerintük mi a helyes. Ez a dolog egészen odáig elmegy, hogy sokak számára a legfőbb rossz a tiltás lesz, és számosan azt képviselik, hogy a szülőnek nem kell képviselnie egyáltalán semmit, csak élelmet és ruhát, meg iskolázást kell biztosítania a gyermeke számára. Ezen túl pedig elég hangosak azok az emberek a társadalomban, akik szerint minden vonalon a tiltás meg a büntetés a fő baj, és ha például a felnőttek nem tiltanának semmit, akkor minden gyermek egészséges lélekkel nőne fel. Még azt is hozzá szokták tenni ehhez, hogy „természetesen” kell élni, mert az a legjobb. Vessünk el minden fajta kulturális, erkölcsi és legfőképpen vallási értéket, és nézzük csak meg a természetet, az majd eligazít minket.
A napokban egy filmet láttam, amely a róka-mangusztákról, más néven szurikátákról szólt. Tetszetős kis állatok ezek, szeretnek két lábon állva körülkémlelni, és ilyenkor messziről nézve egészen olyanok, mint a az őrszemek katonaságnál, amint körbeforgatják a fejüket. Sokan szinte rajongói ezeknek a macskánál éppen kicsit nagyobb emlősöknek. De a film azt is megmutatta, amikor egy idegen szurikáta falka ki akarja terjeszteni a maga vadászterületét egy másik falka területére, akkor bizony tétovázás nélkül felfalják egymás odahaza hagyott kicsinyeit, mert így az ő falkájuk túlélésére nagyobb lesz az esély. Hát ez is a természet, amit némelyek szeretnek olyan nagyon idealizálni, és azt mondják, hogy nekünk onnét kell mintát venni. Mert “ami természetes, az magától értetődően jó.” Ha vadonban élnénk, akkor persze mi is így tehetnénk. Sajnálatos módon most éppen ilyen időket is élünk: az a jelszó, hogy győzzön az erősebb, a rámenősebb, az okosabb, és hulljon a férgese. Az öregekre meg a betegekre már egyáltalán nincs is szükség, nyugodtan vegyünk el tőlük mindent. De rá kell döbbennünk, hogy amit a természetben látunk, az egyáltalán nem igazíthat el minket erkölcsi és társadalmi kérdésekben. Sőt, inkább annak a gondolkodónak kell igazat adnunk, aki egyenesen azt mondja, hogy „az ember ott kezdődik, ahol a természet véget ér” (Ravasz László).
Ez a mai igehirdetés ezért akár ezt a provokatív címet is viselhetné, hogy a „tilalom rehabilitálása”. Mert a Bibliában, ahol a nekünk Istentől adott életrendről van szó az első laptól kezdve az utolsóig, ott bizony találunk tiltásokat. Nem is keveset, és ráadásul nem is csak enyhe tiltásokat. Természetesen, van igazság abban, hogy ha egy gyermeket kizárólag tiltásokkal és büntetésekkel nevelnek fel, akkor annak eltorzulhat a lelke. Sokszor látni a játszótereken anyákat, akik egymással jól elbeszélgetnek, de kizárólag akkor szólnak a gyermekükhöz, ha azt kell mondani nekik, hogy mit ne csináljanak – egyébként pedig nem nagyon érnek rá játszani is a saját gyermekükkel. Ha ez életgyakorlattá lesz, az ilyen sorsú gyermek egy idő után aztán semmibe veszi majd az édesanyja, meg az édesapja szavát, kamaszkorától kezdve egészen biztosan, és ami még rosszabb, folyton azt lesi majd, hogyan tud úgy rosszalkodni, hogy ne vegyék észre azok, akik azt megkifogásolhatnák. Van persze még ennél is rosszabb változat, ami már közvetlenül megbetegítő, amikor mindenért bünteti az anya a gyermekét, még azért is, amit ő parancsolt meg neki (ez a pszichológiában az ún. „double-bind”) – és ebből lesznek aztán felnőttként a skizofrén betegek. Ezt nekünk így, világosan látnunk kell, vagyis szó sincs arról, hogy „igei alapon” a tilalom és a büntetés kultuszát pártolhatnánk. A tilalom és a büntetés önmagában és önmagáért valóban egyoldalú, embertelen és megbetegítő dolog.
De hát, amint az előbb is hallottuk, az ige azért nagyon is a nevén nevez bizonyos dolgokat, amikről semmi más mondanivalója nincs, mint hogy azokat ne tegyük, mert azokat cselekedve az ember nem csak másoknak árt, hanem közvetlenül a saját vesztébe is rohan. Bibliaolvasó Kalauzunk szerint Ezékiel könyvét olvassuk ezekben a napokban. Remélem, hogy kevesen vannak köztünk, akik kimaradnak ebből, hiszen minden szentendrei református megkapta karácsonyra a Bibliaolvasó Kalauzt. Most éppen Ezékiel könyvéből olvastunk fel, ahol azt hallottuk, hogy aki bálványozik, vagyis aki valami olyasmit tesz meg isteni rangúnak, olyan hatalmat adva valaminek vagy valakinek maga felett, ami azt nem illeti meg, egyszóval bálványává avatja, az nem jó úton jár. Aki tisztátalanná teszi felebarátja feleségét, aki a nyomorulttal és a szegénnyel kegyetlenkedik, aki mindent összerabol magának, aki a zálogba vett dolgot nem adja vissza a tulajdonosának, az Isten előtt utálatos dolgokat cselekszik. Tudjuk, hogy ha valaki egy felsőruhát zálogba vett valakitől, akkor legkésőbb napszálltakor vissza kellett azt adnia a zsidó törvény szerint, mert hátha az volt az illető egyetlen ruhája és egyszersmind „otthona” is. Aki uzsorát szed és kamatot vesz, kihasználva a bajba jutott ember helyzetét – ugye, milyen furcsa ilyesmit hallanunk egy olyan világban, ahol a bankok uralkodnak és mindig igazuk van velünk szemben – arról azt mondja az isteni ige, hogy „az nem fog élni”, amit más szóval úgy lehet fordítani, hogy az ilyen ember életellenesen él. Megkurtítja, tönkreteszi az életet, és látjuk, nagyon sokszor, hogy pontosan így is van. Isten előtt utálatos dolgokat cselekszik, és ha meghal, a vére őt magát terheli majd, azaz nincs fölmentés, ha valaki ezeket a dolgokat gátlástalanul folytatja. Ő fog számot adni egyszer mindezért.
Az ige tehát nagyon is felsorol az ember számára tilalmas dolgokat. Maga a Tízparancsolat is – nyelvtani szempontból nézve mindenesetre – tíz tiltás, valójában mégis annak van igaza, aki úgy beszél róla, mint „Tíz segítség az emberré válás útján” (Farkas József). Ez egy könyv címe, amelyben igehirdetések vannak, és amelyek úgy láttatják számunkra a tilalmakat, melyek legtöbbje valóban így kezdődik, hogy „Ne tedd…” – hogy ember, te ezekben a mondatokban valójában kapsz valamit, éspedig azért, hogy emberebbé lehessél. A Tízparancsolat tilalmai nem elvenni akarnak tőlünk, hanem éppenséggel adni, amikor veszélyekre figyelmeztetnek segítő, támogató szeretettel. Rámutatnak arra, hogy hol kell az embernek különösen is észen lenni, ha valóban érett felnőtté, valóban “emberré” akar válni. Hiszen a bennünk lakó „állat”, hadd mondjam ezt így, ha mindjárt idézőjelben is, néha valóban ragadozóként viselkedne legszívesebben, de a parancsolat mégis azt mondja, ne lopj – mert neked magadnak lesz rossz, ha olyasminek próbálsz örülni, amivel másvalakit megrövidítettél. Eszembe jut, amikor egy decemberi éjszakán bemásztak a kerítésen át ide a templom udvarára, és lefűrészelték az egyik kicsi fenyőfát a tövénél. Ugyan milyen karácsony lehetett az alatt a fenyőfa alatt? Vagy hogyan lehetett bárminek is örülni, amit abból a pénzből vettek, ha esetleg eladták másvalakinek? Ne ölj, mert a lelkiismereted soha nem fog megnyugodni attól, amit tettél. Ne törj házasságot, mert azzal sokkal több embernek fogsz szégyent és szenvedést okozni, mintsem amennyi örömöd lehet belőle.
Az állatok viselkedésével foglalkozó tudomány, az etológia leírja, hogy már a legkezdetlegesebb élőlények világában is megjelenik valami fajta „erkölcs”, vagyis egy olyan típusú viselkedésmód, ami nem vezethető le közvetlenül az ösztönökből, és ez a halottnak tettetés. Amikor egy pókot lerázunk a hálójából, akkor először összehúzza magát és meg sem moccan egy ideig, ahelyett, hogy eszeveszetten menekülne. Valahonnét tudja, valaki beleírta a szívébe, hogy neki jó dolog néhanap egyáltalán semmit nem tenni. Neki most sokkal jobb, ha nem veszik észre, ha most nem csinál semmit, mert ezzel akár az életét is megmentheti, pedig nem csinál semmit. Az önfegyelem, az önkorlátozás elemi formájával állunk szemben. És valóban, a későbbi fokokon, vegyük például mindjárt magát az embert, néha pontosan az a legmagasabb rendű viselkedés-mód, ha tudunk valamit nem csinálni. Vagy tudunk egyáltalán semmit nem csinálni, mert az még mindig erkölcsösebb annál, amire magunktól, Isten igéjének útmutatása nélkül, az érzelmeink vezetése szerint, az érdekeink és a vágyaink szerint képesek volnánk. Nem igaz, hogy mindig a cselekvés a jó, és nem igaz, hogy a passzivitás valami alacsonyrendű viselkedés volna. Éppen ellenkezőleg, minden erkölcs alapja, hogy tudunk nem cselekedni. Tudunk például hallgatni, pedig mindnyájan sírva, sőt ordítva jöttünk a világra, és az embernek mainapság is éppen ehhez volna néha leginkább kedve.
De tudni kell az embernek nem megszólalni, hanem csöndben és alázatban hallgatni. Néha kell tudni az embernek félre tenni a munkát, az igyekezetet, kilépni a szokásos mozgásviharából, és elmélkedni, gondolkozni, sőt, talán még álmodozni is. Amikor a Tízparancsolat éppen azokat sorolja fel, amiket tanácsos elkerülni, amiket tanácsos nem tenni, akkor ezzel azt mondja, hogy sokkal könnyebb és egyszerűbb, de minden bizonnyal erkölcsösebb nem megtenni bizonyos dolgokat, mint megtenni őket, és aztán utólag megpróbálni valahogy helyrehozni azokat. Hát ne vessük meg a tilalmakat, mert olyanok azok, mint a vasúti fénysorompó piros lámpái: aki balga módon vagy önhitten azt hiszi, őrá azok nem vonatkoznak, nem kell azokat olyan nagyon komolyan venni, az majd a saját kárán látja meg, hogy jobb lett volna megállni arra a figyelmeztetésre. Neked jó, ha nem teszed! – mindig így kell értenünk azt, ami az igében tilalomként szólít meg minket. A te életed lesz tisztább, a te életed lesz általa csendesebb, és főleg aranylóbb fényű, ha tartózkodsz bizonyos dolgoktól, amiket mások megtesznek, sőt felemelt fővel kérkednek is velük, mert most ilyen időket élünk. És ne hidd azt, hogy kimaradsz valamiből, ha nem teszed meg te is.
Ma olyan a korszellem, hogy gyakorlatilag semmiféle korlátot nem akarnak az emberek elviselni, de azért nekünk mégis csak tudnunk kell, hogy az igében minket megszólító tilalmak nem ellenünk, nem az életünk megkisebbítéséért vannak, hanem éppenséggel értünk és az életünk gazdagítására. Olyan útra akarnak vezetni, amiről azt mondhatjuk: igen, ez élet.
Ha közelebbről megnézzük mai igéinket, azt látjuk, hogy a tilalom iránt vétő emberről van szó, pontosabban a vétekre valamikor szükségképpen elkövetkező ítélet dolgát tárgyalja az ige. És bár az ítélet nem tartozik a legkellemesebb dolgok közé, itt mégis nem csak egy, hanem két hallatlan nagy pozitívummal is gazdagodhatunk. Az egyik az, hogy az ítélet Istené, ezért az ítélet mindig igazságos. Az emberi ítélet mindig szubjektív, és benne vannak az érdekeink. Néha éppen igazolni akarjuk magunkat azzal, hogy valaki mást példásan büntetnénk, máskor meg azért mentegetünk valakit, mert saját magunkat látjuk a vétkesben. Isten ítéletei azonban igazságosak. Ahogy énekeltük is, „….mind igazak és ámenek, amik szádból kijöttenek” (231.ének 1.v.), vagy ahogyan a másik énekünkben mondtuk: „Igaz vagy Uram ítéletedben” (263.ének 19.v.). Isten ítéletéről tudjuk, hogy mindig kegyelmes ítélet, hiszen ha maradéktalanul igazságosan ítélne mennyei gazdánk, akkor senki nem állhatna meg előtte. Az ítéletet Isten egészen a Fiúnak adta (Ján. 5,22), annak a Jézusnak, aki nekünk nem csak igaz bíránk, de azt tudjuk róla, hogy elveszi a világ bűneit (Ján. 1,29), aki nem csak igaz bíránk, de jóságos és irgalmas főpapunk is, aki meg tud indulni a mi gyarlóságainkon, mert hozzánk hasonlóan mindenben megkísértetett, anélkül, hogy elbukott volna (Zsid. 4,15). Hát ez a nagy jóság ne indítson bennünket önmagunkkal szemben semmi fajta lazaságra, hanem éppen ellenkezőleg, minél nagyobb a kegyelem,annál inkább munkálja bennünk a megtérést (Róm.2,4). Azt az igyekezetet, hogy valóban törekedjünk életünk megjobbítására. Mert aki még a kegyelmet is eljátssza, akinek még a kegyelem sem kell, az olyasmit tesz, mint a beteg, aki kiüti a gyógyszert az orvosa kezéből, amit az feléje nyújt. Az ilyen emberen egy idő után már maga a megváltó sem segíthet. Milyen nagy ajándék, hogy az ítélet igazában és végső soron az Úré, kegyelmes Urunké, megváltó Jézusunké, aki meg tud indulni a mi gyarlóságaink felett.
A másik nagy pozitívum az, amit Ezékielnél hallottunk, hogy vége lesz egyszer az elődeink bűnei miatti bűnhődésének, és nem mondják többé azt, hogy „az atyák ették meg az egrest, és a fiak foga vásott el belé”. Pedig milyen sok „nemzedékes bűn” öröklődött már át következményeiben egy másik generációra, erről mi itt a Kárpát-medencében sokat tudnánk mesélni. De az ige azt mondja, hogy nem lehet örök a bűnhődés. Egy kedves gyülekezeti tagunk mondta halálos ágyán az őt szenvedésében meglátogatónak, mintegy vigasztalva az illetőt, hogy meglásd, ennek is vége lesz egyszer. Pedig néha már azt gondoljuk, hogy vannak dolgok, amik soha nem érnek véget, amik mint a hidra körülfognak minket, és nem engednek szabadon soha. De ez nem így van, ezt mondja nekünk most az élő Isten igéje. Eljön az idő, amikor nem fog meghalni a fiú az apa vétkei miatt, hanem mindenki teljesen és kizárólag csak a saját tetteiért kell megfeleljen. És ez nagyon nagy kegyelem. Megtörik egy láncolat, elszakad egy háló, és szabaddá lesz az ember. Már csak önmagáért felel, nem az elődei vétkeiért is. Kell ennél nagyobb ajándék? – ember, szabad vagy a múlttól, a kényszerektől, az örökségeidtől, a családi megrögzöttségektől, a nemzeted jellegzetes gyengeségeitől, sőt, még a saját személyiséged vonásaitól is, mert egészen és teljesen új emberré lehetsz Krisztusban! Kell-e ennél nagyobb szabadság? Ember, immár teljesen rajtad áll, hogy mivé lesz az életed. Pontosan úgy, ahogy Angelus Silesius versének sorai mondják, amit szeretek ismételgetni, és remélem sokan tudják már kivülről:
„Ember figyelj, mivé lesz változásod: Istenné,
ha hiszed, és földdé, ha azt imádod.” (Harminc párvers)
Mi következik ilyen nagy szabadságból? Az, amit a Római levél szerzője levon következtetésül: „Nincs mentséged, te ítélkező ember, mert amikor más felett ítélkezel, magadat ítéled el, hiszen magad is ugyanazokat cselekszed, miközben ítélkezel.
Mert ő mindenkinek cselekedetei szerint fog megfizetni, azoknak, akik állhatatosan jót cselekedve törekszenek dicsőségre – és itt tudjuk, hogy nem a kitűntetések dicsőségéről van szó, hanem arról a mennyei ragyogásról, amely bejöhet egy-egy cselekedetünk által ebbe a világba – akik állhatatosan törekszenek a megbecsülésre (vagyis a megbecsülést érdemlő életre) és halhatatlanságra, azoknak örök életet ad. Azoknak pedig, akik viszálykodók, akik ellenállak az igazságnak, és a hamisságot követik, azoknak haraggal és bosszúállással fizet majd.” (Róm. 2,1,6-8) Vagyis hagyjunk fel azzal, hogy mások ítélgetésével könnyítünk a lelkünkön. Az ítélgető ember magát igaznak gondolja, holott éppen azért ítél, mert nem az. Ez még lélektanilag is nagy igazság, tudományosan is pontosan igazolt tény. Így működik az emberi lélek. A jóra törekvő ember pedig érdekes módon magától Istentől is jót kap, sőt a legjobbat, ha elég ambiciózusan törekszik a jóra: örök életet. Az Istenből való teljes és hiánytalan életet, amely nem a születéssel kezdődik és nem a halállal ér véget. Azoknak pedig, akik viszálykodók, akik ellenállak az igazságnak, és a hamisságot követik, haraggal és bosszúállással fizet majd. Nem ő adja, engedi, hogy megteremjen az ilyen ember életében a harag és a bosszúállás. Pedig Megváltó Jézusunkról azt tudjuk, hogy „szidalmaztatván viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött, hanem hagyta az igazságosan ítélőre.” (I.Pét. 2,23). Kövessük őt ebben, mert van okunk a kegyelemre nekünk is éppen így megfelelnünk. Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk Jézus, azt kérjük tőled, hogy valóban tartsd meg az igazat, ahogyan ígéred, amint megtartottad megváltó Jézusunkat is bűnön, szenvedésen, halálon és kárhozaton át is. Köszönjük a kegyelem mindenre elégséges voltát, hogy új életet munkálsz bennünk, akik nélküled elveszettek vagyunk. Adjál testi-lelki gyógyulást mindenhol, ahol arra most nagy szükség van. Adjál lelki megbékélést és akaratod elfogadását, nem-cselekedni tudást és hallgatást, ahol arra van szükség, és ments meg minket a szeretetlen ítélgetéstől. Imádkozunk városunkért, országunkért, hogy sokan megújulhassanak a te megismerésed által. A te kezedbe ajánljuk a most következő hét napjait, segíts minket megmaradni a hűségben és az alázatban. Ámen.
