A tökéletes karácsony

A tökéletes karácsony

„József, Dávid fia, ne félj feleségül venni Máriát, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, te pedig majd Jézusnak nevezed, mert ő fogja megszabadítani népét bűneiből. Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott a próféta által: „Íme, a szűz fogan méhében, és fiút szül, és Immánuélnak nevezik majd” – ami azt jelenti: Velünk az Isten.” Mt 1,20-23

“Mindennel elkészült. A lakást kitakarította, minden tárgy és ruhadarab most már a helyén van. Az ajándékokat is becsomagolta, a kísérőkártyákat is megírta, és a karácsonyfa is feldíszítve áll már. Az ételek gondosan előkészítve, minden jól sikerült, az asztal megterítve, gusztusosan, illatosan várja, hogy kezdődjön az ünnep. A családban békesség van, az előkészületből mindenki kivette a részét, mindenki figyelt egymásra. Nem volt veszekedés. Ilyen a tökéletes karácsony- gondolta” Átéltük ezt valaha? Volt már valaha tökéletes karácsonyunk? Amikor semmi váratlan nem történt, amikor nem volt rossz szó, mozdulat, amikor úgy történt minden, “ahogy az a nagykönyvben meg van írva”?

Én egyetlen egy ilyen karácsonyról tudok – arról, aminek a történtét a Bibliában olvassuk. Ott minden úgy történt, ahogy az meg volt írva. (22.v.) Igaz, a karácsonyi történet szereplői közül senki sem értette volna, hogy mi ebben a „tökéletes” hiszen mindenki bajban volt. Mindenki azt érezte, hogy az, ami vele történik, meghaladja erejét, képességeit, lehetőségeit. Tökéletes csak attól lehet a karácsony, hogy mindent Isten intéz, hogy ő van jelen, hogy ő ajándékoz meg az ő örömével, szeretetével, bölcsességével.

1. Ha valaki úgy érzi, az ő karácsonya azért tökéletes, mert mindent a tervei szerint intézett, mert minden és mindenki a maga helyén van, a kellő lelkiállapotban és hangulatban; mert minden úgy történt, ahogy annak forgatókönyvét a fejében kigondolta – az vigyázzon, mert a karácsony bibliai történetében csak egyetlen szereplővel fog tudni azonosulni- magával az Úrral. Akinek tökéletes a karácsonya, az vizsgálja meg magát, hogy nehogy Isten szerepében tetszelegjen! Jobb ezt a felöltött maskarát azelőtt letenni, mielőtt összeroskadunk alatt, mielőtt maga alá temet – mert nem való az embernek Istent játszani! Aki magára így tekint, az minden bizonnyal nem érzi úgy, hogy a karácsonyhoz hozzátartozik az istentisztelet- mi szüksége is lenne más istenre önmagán kívül?

2. Ezzel szemben mi, akik itt vagyunk a templomban, azt gondolom, a karácsonyi történet emberi szereplői közül bárkivel tudunk azonosulni. Máriával, aki nem tudja mi zajlik benne, mi történik a testével; aki nem tudja, hogyan fog rátekinteni, hogyan fogja őt megítélni közvetlen és tágabb környezete – mégis egészen rábízza magát Istenre. Józseffel, aki szereti jegyesét, jóllehet az várandós és csak azt az egyet tudja biztosan, hogy a gyerek nem tőle van. Kétségbeesve keresi, hogy menekedhetne ki ebből a kínos szituációból – de hiába, csak a roskasztó tétjét érzi döntésének, a jó megoldást nem találja, mert nincs. Az, ahogy ebben a helyzetben dönt, még Mária életébe is kerülhet, hisz a hűtlenséget halállal büntették akkor a törvény szerint. Ezt nem akarja, ezért arra jut, hogy titokban elbocsátja őt. Mária így megmenekül, de ő nem tud, saját magát járatja le: „Mi az József, nem tudtál várni az esküvőig, vagy mégis csak felszarvaztak?” Mária iránti szeretetéből vállalja magára a szégyent József – de önmagának, saját szívének mit tud mondani Mária terhességéről? Mi a vigasztalása annak, aki úgy érzi szeretete ellenére megcsalták?

Ki az közülünk, aki ne élte volna át, hogy elveszett, hogy fogalma sincs mi történik körülötte, vagy épp benne? Vagy ki az, aki ne élte volna át a tehetetlenséget, hogy nem tud jól dönteni, mert nincs jó választás, csak rossz és még rosszabb?

Ezek a kérdések óhatatlanul előtörnek belőlünk karácsonykor, mert ez az ünnep a szeretetről szól. A karácsony éppen ezért nem könnyű ünnep- megmér, és mi rendre alul maradunk. Sosem tökéletes – ezen a világon sosincs olyan, hogy minden a helyén van. Mert megannyiszor nem úgy történnek a dolgok, a találkozások, ahogy azt eltervezzük. Mert nem elég az idő mindarra, amit szeretnénk elvégezni. Mert nem elég a szeretetünk. Mert ami van, azt sem tudjuk maradék nélkül, hiány nélkül megélni.

Aki ebben a keserves állapotában Isten után kiállt, aki Őt keresve jött ma a templomba, annak az ige vigasztalás, feloldozás, ölelés, békesség: „Immanuel, velünk az Isten!” Ő nem vet meg, nem aláz meg, de kitölti hiányainkat, biztos kézzel tartja életünket és szeretteinket. Isten kegyelme a boldogságunk, az örömünk, a hálánk a vigaszunk. Ne féljetek, örüljetek- Isten nem hagy magunkra, mellénk áll, fölemel, megment.

A karácsonyi gyermeknek mindkét neve fontos: Immánuél és Jézus. Isten az, aki velünk van, és ő az, aki megszabadít minket a bűnből. Az, hogy ez a kettő egyszerre történik, korántsem magától értetődő! Az Ószövetségi kultusz és törvény, rendre azt tanítja, hogy a bűn elfogadhatatlan a szent Isten számára. Ezért vannak a kerítések templom körül, ezért van az áldozati rendszer, ezért van a törvényben ezer szabály a tiszta és a tisztátalan megkülönböztetésére, elkülönítésére. Nincs utunk Istenhez, hacsak valaki közben nem jár értünk, eleget nem tesz bűneinkért. És most mégis van, mert Isten maga lép mellénk, s maga rendezi el a bűn keserves kérdését. Immánuél, velünk az Isten, mert Jézus, a bűnből szabadító érkezett el hozzánk. Isten nem elítél, hanem megment és helyreállít. Nincs ennél nagyobb ajándék, nincs nagyobb kiváltság, mint az úrvacsorai közösség: az egyedül tökéletes Isten önmagát adja nekünk!

3. Igen, aki Istent keresi az ünnepben, mert csak ő tudja helyreállítani széttört életünket, annak lesz igazán örömmé a karácsony. De az elveszettség, a tehetetlenség nem magától értetődően lesz örömmé, hitté és engedelmességgé! Bizonnyal vannak ma itt olyanok is, akik azt már tudják, hogy nem tudnak tökéletesek lenni, de még nem a karácsonyi gyermek két neve jelenti a legnagyobb örömet és reménységet számukra. Hadd elevenítsem fel ezért a tegnap esti gyertyagyújtáson elhangzott történetet. Ez egy kisfiúról szólt, aki még sosem volt cirkuszban, de nagyon szerette volna látni azt, amiről már olyan sok csudát hallott. Lelkesen készült, hogy életében először ő is elmenjen- össze is gyűjtötte a pénzt rá, és az első sorból nézte, ahogy az idomárok, bűvészek, akrobaták, és bohócok végig vonultak a városon, hívogatva az esti előadásra. Nagy izgalmában meg sem hallotta a meghívást- boldogan nyomta a porondmester kezébe a belépő árát, és lelkendezve szaladt haza az élménnyel. Azt hitte, ő már mindent látott. Beérte a reklámmal és lemaradt az igazi előadásról. Sokak karácsonyát fejezi ki ez a kis történet, akik nem fedezik fel az ünnep igazi tartalmát- Isten szeretetét-, mert beérik mindazzal, ami arra rárakódott: az ajándékokkal, az ételekkel, italokkal, a családi találkozásokkal.

Én tovább gondoltam ennek a fiúnak a történetét. Mi történik benne, amikor hazaérve szembesül azzal, hogy csak a lényegről maradt le, hogy a semmiért fizette ki azt, amiért keményen dolgozott? Mi történik, amikor valaki szembesül saját tévedésével, kudarcával? Néhány variációt hadd mondjak, segítve ezzel önvizsgálatunkat:

– lehet hogy egész életére megutálja a cirkuszt. Mert haragja felülírja lelkesedését, csalódása a vágyakozását. Könnyebb hibát találni másokban, mint beismerni saját tévedésünket. Könnyebb haragudni másokra, mint megbocsátani önmagunknak.

– lehet, hogy apja ellen fordul, aki szembesíti a hibájával. Lehet, hogy vádaskodni kezd, „miért nem jöttél velem, miért nem figyelmeztettél?! Te vagy a hibás, hogy egyedül hagytál, én miattad rontottam el!” Az apja nem tehet minderről, mégis vele veszekszik, mégis őt hibáztatja, bünteti, zsarolja. Arra vár, hogy az apja tegye jóvá a hibát, amit pedig ő követett el.

– lehet, hogy önmaga ellen fordul: szidja magát, vádolja önmagát, megutálja és leírja önmagát. Megmagyarázza magának, hogy ő csak egy lúzer, aki semmit sem tud jól csinálni, aki mindent elront, akiben nem lehet megbízni – „minek él az ilyen, aki mindent csak elront?!”

– lehet, hogy kilép a valóságból, például a fantázia világába és elhiszi, hogy valójában ő egy szuperhős, aki a világ mentesére, vagy legalábbis világhírű teljesítményekre és sikerre hivatott, és ez az epizód csak az edzés része, hogy megtanulja, milyen körültekintőnek kell lennie, hogy mi mindenre kell figyelnie, és milyen technikákat kell elsajátítania, hogy ilyen soha többé ne fordulhasson elő. „Nem a kudarccal kell most szembe néznem, csak a győzelem egy akadályával!” – magyarázza be önmagának.

Mindezekben a lehetséges reakciókban nem a kisfiúról van szó, hanem rólunk, akiknek nem tökéletes a karácsonyuk – mert az élet nem tökéletes. Rólunk van szó, akik alulmaradunk a szeretetben, a rendrakásban, a kapcsolataink és az életünk elrendezésében. Mit kezdünk, hova fordulunk feloldásért, bocsánatért, segítségért?

 A kisfiún a porondmester tudott volna segíteni, ha valami csoda folytán tudta volna, hol lakik, hogy felkeresse és elvigye, nem is csak a cirkuszba, de a kulisszák mögé is! Az lett volna az élmény! Vagy az apja is tudott volna segíteni rajta azzal, ha átöleli, hogy szeretetével gyógyítsa csalódását önmagában. Látjátok, épp erről szól karácsony! Isten maga jön el hozzánk, keres fel bennünket, hogy megmutassa csodálatos világát, szeretetét! Épp olyan valószínűtlen ez, mint hogy a porondmester megkeresse az ismeretlen kisfiút, hogy kisegítse tévedéséből – mégis megtörténik, ezért hívják a karácsonyi gyermeket Jézusnak, szabadítónak! És épp olyan szeretettel ölel át minket az Úr, mint ahogy az apa átölelheti összetört és csalódott gyermekét – Immánuél, velünk az Isten! Ő a reménységünk és ő a vigaszunk, minden tökéletlenségünkben, minden bűnünkben, céltévesztésünkben. Ha látjuk ennek a találkozásnak, Isten mellénk állásának csodáját, akkor születik bennünk elveszettségünkben is öröm, reménység, hit és engedelmesség.

A karácsony igazi öröme, az ünnep igazi titka akkor tárul fel, amikor nem mi akarjuk beleilleszteni Istent, „Jézuskát” a világunkba – hanem amikor hagyjuk, hogy ő feszítse szét életünk és világunk kereteit. Ma, a XXI. században olvasva a bibliai karácsonyi történetet, két olyan terület van, ahol mind érezzük, annak feszültségét, hogy Isten „nem fér bele” a mi világunkba: az egyik a biológia, a másik az erkölcs. Számunkra ma csak az az igaz, amit a tudomány is igazol- a szűznemzés, az, hogy Mária terhessége, a Szentlélektől és nem férfitól van, nem tartozik a tudományos lehetőségek közé. A másik szilárd meggyőződésünk az ember – önmagunk – jósága. Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy nem vagyunk jók, hogy Isten olyan helyzetbe hozza a szabad akarattal rendelkező embert, mint Józsefet, aki csak a rossz és a még rosszabb közül tudott választani, a jó döntés pedig meg sem adatott neki. „Milyen értelemeben vagyunk hát felelősek akkor, ha a jót eleve nem is választható a számunkra?!”- kérdezzük háborogva. „Nem, Isten nem fér bele a mi világunkba!” És mégis, ha egyszer eljönne, nem csodát várnánk a világ teremtőjétől? Nem azt követelnénk tőle, hogy bizonyítsa be természetfölötti teremtő és mindent helyreállító hatalmát? Nem azt követeljük tőle, hogy a semmiből is tudjon teremteni és a rosszat is fordítsa jóra? Hogy a szűznek is élet fakadjon a méhében, hogy a rossz választásból is jó szülessen?

Karácsonykor pontosan ez történik. Mária befogadja Isten teremtő erejét az életébe. József enged Isten szavának- részesei lesznek régi várakozások beteljesedésének, a tökéletes karácsonynak! Engedj utat magadban Istennek, engedd, hogy megkeressen, hogy átöleljen, hogy szétfeszítse kereteidet- hogy megmentsen, az, aki egyedül tökéletes! Fogadd be, légy részese annak az életnek, amit csak Jézus tud adni, mert Immánuél, velünk az Isten!

Szentendre, 2018. december 25.
Harmathy András