Igehirdetés 2012. január 15.
A világ kaotikus voltáról
Lekció: Mk. 5,1-20
Ézs. 32,15-18
„Míglen kiárad ránk a Lélek a magasságból, s akkor a pusztaság kertté válik, a kert pedig erdőnek tetszik. A pusztába jogosság költözik, a kertben pedig igazság honol. Az igazság békét teremt, az igazság a békét és a biztonságot szolgálja örökké. Békés hajlékban lakik majd népem, biztonságos lakóhelyeken, gondtalan nyugalomban.”
Imádkozzunk!
Istenünk, szeretnénk idilli időket élni, békességgel és biztonsággal, de a valóságban nagyon is sok a félelem és a bizonytalanság mindnyájunkban. Ad erre jó okot mai világunk közelben és távolban egyaránt. Jó lenne gondtalanul és félelem nélkül élni, de legtöbbször nem látjuk küzdelmeink végét és hiábavalónak tűnik még maga a küzdelem is. Gyógyulni jöttünk ma a te házadba, ahol minket éppen úgy megszólíthatsz, amint azt a gadarai megszállottal megtetted, és megtisztult az élete. Segíts most bennünket, hogy eltávozzon a szívünkből minden, ami méltatlan hozzád, ami káros és tisztátalan, és add, hogy mi is leülhessünk a lábadhoz téged hallgatni. Pótold ki hiányosságainkat, küldj erőt az erőtlenségünkben, és töltsd ki ránk Lelkedet a magasból. Tegyél csodát mindazok életében, akik hittel kérik ezt most Jézus nevében tetőled. Ámen.
Igehirdetés
Ézsaiás könyvében sok helyen nagyszerű ígéretek hangzanak el, milyen lesz az élet ott, ahol Isten cselekszik. Ezért szokták Ézsaiást néha az „ötödik evangélistának” is nevezni. Itt a 32. fejezetben most arról olvastunk, hogy eljön majd az idő, amikor mindenki békességes és biztonságos hajlékokban élhet – mi pedig azt tapasztaljuk, hogy az élet zűrzavaros, a világ megbízhatatlan, emberek elvesztik, amit egy életen át gyűjtögetek, és az újságok szerint pedig akár még az is megtörténhet, hogy éppen a mi országunk területén fog becsapódni a nemrégiben kormányozhatatlanná vált több mázsás műhold. Vajon csak most ilyen megbízhatatlan a világ és az élet, kérdezi az ember. És a válasz az, hogy más körülmények között ugyan, más történelmi helyzetekben, de lényegében mindig is ilyen volt. Zűrzavaros, kaotikus és bizonytalan. Az elmúlt héten emlékeztek meg a gödöllői gyülekezetben édesapánk ottani, több mint egy évtizedes lelkészi szolgálatáról, és egy szép prezentációban végigkövethettük, hogy mennyi küzdelem és mennyi bizonytalanság volt a szüleink élete csak az alatt a négy évtized alatt, ami az ő felnőtt életüket és szolgálatukat jelentette. Egyetlen beszédes adat: mi öten voltunk testvérek, akik nyolc év leforgása alatt öt különböző szolgálati helyen születtünk.
És bár ebben a pillanatban nem folyik éppen világháború, most nincs az országunkban sem forradalom, sem annak a megtorlása, mégis kevesen vannak, akik azt mondhatnánk, hogy az ő életük aztán egyszerű és sima, amiben nincsen semmi komplikáció és zűrzavar. Sokkal inkább úgy áll a helyzet, hogy a maga módján szinte minden ember élete bonyolult és átláthatatlan dolgokkal van tele, és semmi túlzás nincs abban, ha azt mondjuk, az élet és a világ valójában velejéig kaotikus, zűrzavaros valóság, amiben nekünk, embereknek személyesen kellene valahogy rendet teremtenünk a káosz anyagából.
Ezt a diagnózist látjuk viszont a gadarai ördöngős evangéliumi történetében is. Elénk áll egy ember, magáról többnyire letépett ruhákkal, aki a közösségből kiesve sírboltokban lakik, ordítozik és saját magát kövekkel vagdalja. Hirtelenjében túl sok a borzalom, azt mondanánk, itt biztosan nem rólunk van szó. Aztán kicsit távolabbról szemlélve a képet sorra felfedezzük az árulkodó jeleket, amik nem is olyan ismeretlenek már nekünk magunknak sem.
Először is a magánosság. Vannak persze emberek mindenki életében, de ugyan mikor beszélgettünk valakivel utoljára úgy, hogy igazán őszintén feltárhattuk volna életünk kérdéseit, az aggódásainkat, elmondhattuk volna egymásnak a bizonytalanságainkat és a kérdéseinket? Úgy van ez a magánosság valahogy, mint az analfabétizmus is: sokan vannak, akik ismerik ugyan magukat a betűket, mégis „funkcionális analfabétáknak” kell őket tekinteni, mert soha egy könyvet önszántukból a kezükbe nem vesznek, és ha el kell olvasniuk valamit, akkor kiderül, milyen nehezükre esik, és ha sikerül is, nem is értik, mit olvastak fel. Talán devizában eladósodott és kétségbeesett ember is sokkal kevesebb lenne ma az országban, ha lett volna sokaknak türelmük végigolvasni a saját hitelszerződésüket, hogy aztán el is gondolkodjanak rajta, amikor 20-30 millió forintra eladósították magukat, mi is az a néhány apró betűs sor ott a szerződés legalján, és mi következhet abból, ha majd egyszer fordul a világ.
Sajnos, nem csak „funkcionális analfabétizmus” van a világon, hanem van funkcionális magányosság is. Amikor elvileg családban él ugyan valaki, amikor naponta eljár egy munkahelyre, amikor rendszeresen egy sor emberrel találkozik és beszél is, de igazán személyes kapcsolat senkihez nem fűzi. Olyan minden, mintha ő is, meg a többi ember is folyton egy álarcot viselne, egy üres és halott maszkot, ami mögül, mint egy vár bástyáinak a lőrésein át kinéz néha valaki, de nem lehet tudni, ki is ő tulajdonképpen. Így kell értenünk az evangélium képes beszédét, hogy ez az ördöngős, beteg lélek nem a falujában, nem a közösségében lakott, hanem a városon kívül, a sírboltokban, magányosan.
Aztán a düh, amivel mindenki ellen fordult, azt is könnyű lenne orvosi esetnek nevezni. Pedig ez sem olyan ismeretlen dolog, ha arra gondolunk, hány ember ítél közöttünk eleveneket és holtakat, hány mondatunknak volt bíráló, kritikai vagy éppen elmarasztaló éle csak az elmúlt héten ahhoz képest, hogy hány elismerő és biztató mondatot mondtunk volna embereknek. Még a felül lévőkről is mindenki el tudja mondani, mindent milyen rosszul tesznek, csak ha odaültetnék őket, akkor derülne ki, hogy semmit nem tudnának jobban csinálni náluk, de a kritika, az ítélet az azért reggeltől estig dühösen zúg. És az ismerősök körében is mindenkiről pontosan el tudjuk mondani, neki hogyan kellene embernek lenni, ő mit tesz rosszul, és én az ő helyében ezt vagy azt biztosan nem úgy tenném, aztán amikor a saját, személyes dolgainkra kerül a sor, hirtelen kiderül, hogy mi sem tudjuk, hogy is kezeljük az életünk éppen legfontosabb gondjait. Sőt, ha azt látjuk, hogy a gadarai megszállott a saját testét vagdalta kövekkel, még ez sem ismeretlen motívum, hiszen hányszor okozunk kárt magunknak mi is szavakkal, indulatokkal, meggondolatlansággal. Nézzük meg egyszer a saját kezünket, gyermekkorunk óta hány forradás keletkezet már rajta, és azokat a sebeket szinte kivétel nélkül mi magunk okoztuk magunknak valamikor a vigyázatlanságunkkal, sietségünkkel vagy éppen hozzá nem értésünkkel.
Ezek a bibliai képek azonban, hogy magányosság, aztán mások ellen fordított ellenséges düh, vagy a saját sorsunk esztelen rongálása – bármilyen alapvetőek is, nem merítik ki az ember zűrzavarban élésének minden lehetőségét. Van bőven más is, ezek éppen csak jelzések. Nyugodtan behelyettesíthetjük ide azt, ami minket szigetel el másoktól, a mi egyéni, sajátos emberi tulajdonságainkat, aztán a ránk jellemző negatív indulatokat és kérlelhetetlen ítéleteket, a bennünk munkálkodó esztelen dühöt, s az önsorsrontás pont ránk jellemző formáit is, mert a világ zűrzavara – és most nagyon figyeljünk – legalább annyira származik belőlünk, mint magából a világból. Mi emberek idéztük fel ezt a világot, amiben élünk, ezért senki jogosan ki nem vonhatja magát abból, ami van, mert ő is hozzátette a magáét. És mivel ez így van, a mi dolgunk lenne az is, hogy rendet teremtsünk valahogy az életünk káoszában, de nem megy. Miért nem megy? Mert az ember kevés ehhez. Mindenhol emberen túli erőket látunk működni, amik összetörnek életeket és sorsokat, ahogyan a gadarai ördöngős élete is ilyenek látszott.
Ő mégis meggyógyult, az ő élete mindezek ellenére rendbe jött. Mi volt ennek a titka? Kezdődött ott, hogy Jézus áthajózott a túlsó partra. Mi általában ugyanis a „túlsó parton” vagyunk őhozzá képest, és két kézzel kell hálát adnunk, ha ő valóban áthajózik értünk a „mi oldalunkra”. Az evangélium azonban pontosan attól evangélium, hogy ilyen történeteket találunk benne, ahol Jézus átkel határokon, bemegy ismeretlen falvakba és házakba, és egyszer csak ott van, ahol a beteg és összetört életű ember is van. Jó lenne ezt újra hinnünk, hogy ő igenis fölkeresi a szerencsétlen, a meggyötört életeket. A Bethesda tavánál is éppen ahhoz ment oda, aki a legrégebben, 38 éve volt beteg, és ma is pontosan azokhoz van közülünk a legfontosabb mondanivalója, akik a legmélyebben vannak. Ezt hinnünk, erről bizonyosaknak lennünk mindig a gyógyulás előszobája.
De van ez tovább is. A beteg lélek odaszalad Jézushoz és leborul előtte, és azt kérdezi, mi közöm nekem hozzád. Ez egy olyan átmeneti pillanat, amikor még minden cseppfolyós, a dolgok félúton vannak. Sokan nem szeretik az ilyen bizonytalan pillanatokat, amikor minden megtörténhet, pedig ez a lélek igazi műhelye. Az ember azt kérdezi, mi közöm hozzád Jézus, aki a magasságos Isten Fia vagy – ő pedig azt kérdi az embertől, mi a te neved. Ma ezt úgy mondanánk, megkérdezi tőlünk, ki is vagy te tulajdonképpen. Ami a kérdések kérdése, ami nélkül egy tapodtat sem volna szabad tennünk, és amely kérdés mégis olyan sokszor teljesen mellékesnek ítélődik, és megválaszolatlan marad. Ki is vagyok én, ezt a legtöbb ember kamaszkorában kérdezte utoljára. Nagyon zavaró kérdés. De ha a világ Megváltója kérdezi ezt tőlünk, akkor tanácsos megválaszolni. Nekünk lesz javunkra, ha kimondjuk a kérdésére, mi is a nevünk. Lesz, aki ezt kell majd mondja, én loptam, nem tiszta pénz tapad a kezemhez, ezért az én nevem tolvaj. Más így kell majd feleljen, én nem voltam megértő, képtelen voltam a szeretetre, és most ezért van romokban az életem. Megint más úgy kell talán fogalmazzon, hogy mindig többre becsültem a magam vágyait és érdekeit minden másnál, végtelenül önző voltam, céljaim elérésére az eszközökben nem válogattam – de ahelyett, hogy ilyen módon mindent megnyertem volna magamnak, valójában mindent elvesztettem. Mi te neved? Ezt csak te magad tudod. Amikor Jézus ezt kérdezi tőled, akkor mondd meg neki, ahogyan a gadarai megszállott is kimondta, mert ez a gyógyulás nagyon fontos, következő lépése. Aki már nem takargatja, nem magyarázgatja, nem mentegeti magát legalább Jézus előtt, vállalja és kimondja előtte, ő kicsoda is valójában, az már félig meggyógyult. Igen, ehhez Jézussal való nagyon őszinte, belső párbeszédre van szükség, amint itt is látjuk. Mi azt kérdezzük, mi közünk is nekünk hozzá, ő meg azt kérdezi, hogy mi a nevünk.
És ebben a párbeszédben hatalmas erők kerülnek mozgósításra. Azt látjuk, hogy „kiárad ránk a Lélek a magasságból”, ahogyan ezt Ézsaiásnál olvassuk. S akkor a pusztaság valóban kertté válik, amely kert olyan dús, hogy erdőnek tetszik. Ilyen nagyszerű dolgok történnek ott, ahol emberek elkezdenek beszélgetni Jézussal.
Mert ebben a beszélgetésben kiderül, hogy ő tényleg erősebb a démonoknál. A tisztátalan lelkeket oda küldi, ahol egy hívő izraelita szemében a helyük van – a tisztátalan disznókba. És kiderül, hogy igaz, amit Ézsaiásnál olvasunk, hogy „kiárad ránk a Lélek a magasságból, s akkor a pusztaság kertté válik, a kert pedig erdőnek tetszik. A pusztába jogosság költözik, a kertben pedig igazság honol. Az igazság békét teremt.” Ezt a dolgot ma úgy mondanánk, hogy minden szépen a helyére kerül. A tisztátalan lelkek a tisztátalan disznókba távoznak, aki pedig embernek született, az nyugodt lesz és értelmes, s leül tanulni a Mester lábához, mert erre minden embernek egyformán szüksége van. Csak a magabízó és önhitt emberek hiszik azt, hogy nekik nem kell tanulniuk a világ Megváltójától, ők tudnak mindent. Meggyógyultnak az mondható, aki tud leülni az ő lábához értelmesen, nyugodtan tanulni, ahogy egy eszénél lévő emberhez az méltó. Honnét tudjam én, hogy miként lesz a világ káoszából, aminek előidézésében én is tettes vagyok, mégis csak szép és ékes rend, ha nekem nem kell a Jézus tanítása? Ha a templom csak hasznos kapcsolatok lehetősége, vagy ha a vasárnap csak a hangulatai miatt kell, de nem a mondanivalója végett? Akkor ne csodálkozzam, hogy nincs gyógyulás, s marad minden a régiben.
Onnan indultunk, hogy ez a világ kaotikus és bizonytalan, amit nekünk kellene tisztázottá, egyértelművé és szépen rendezetté tenni, de mi nem tudjuk. Ma azt mondta az ige, hogy Jézus átjön értünk a túlsó partra, éppen oda, ahol elmagányosodott, negatívumokkal teli, magunknak is ártalmas életünket éljük. Vegyük észre, ha ezt ő ma is megtette értünk. Álljunk vele szóba, ha egyszer ő hozzánk így eljött, és feleljünk meg szépen, őszintén a kérdésére: mi a neved, ki vagy, hol állsz te tulajdonképpen. És akkor csodálatosan kiárad majd a Lélek a magasságból ránk is, és általa szépen minden a helyére kerül. Újra eszénél lesz, aki addig eszeveszetten gyűlölt, újra mások javára tud tenni, aki addig csak a saját életével foglalkozott, pörgött önmaga körül és hozzá esetleg főfoglalkozásban rongálta is azt. Előbb-utóbb lesz még szava azokhoz is, akik még ott tartanak, hogy Jézust elküldik a határukból, menj el innen, miattad vesztek el a disznóink – akiknek a meggyógyult ember nem érdekes, nem fontos, a disznók, a bevétel, az anyagiak az igen.
Milyen jó látni, hogy aki eddig megszállott volt, az most hazamegy, és elmondja az övéinek, milyen nagy dolgot tett vele az Úr, és hogy miként könyörült meg rajta. Ezt jelenti az igazi gyógyulás, Jézus hírnökévé lenni. Mert akit ő meggyógyított, az tud már mások gyógyulásán is munkálkodni. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Köszönjük Urunk, hogy te tudsz nekünk olyan csendet adni, amiben van bátorságunk kimondani a nevünket, hogy veled úgy beszélgethetünk, mint aki meg tudsz indulni gyarlóságainkon, mert magad is elszenvedted az emberélet minden kísértését. Köszönjük a te győzelmedet, és köszönjük az áldott csendet, amiben békességre lelhetünk, és felismerhetjük a te bölcs céljaidat, amiket szépen elgondoltál életünk felől. Szeretnénk a hírnökeid is lenni, ha meggyógyítasz minket, hogy másokhoz is eljusson a te irgalmad és helyreállító kegyelmed jó híre. Gyógyítsad kérünk testi-lelki betegségeinket, adj erőt a munkához, adj új reményt a szívünkbe és cselekedd, hogy minden szépen a helyére kerüljön kaotikus és kusza életünkben. Imádkozunk országunkért, elöljáróinkért és minden jóakaratú emberért. Ámen.
