A világ világossága

Igehirdetés, 2015. szeptember 20.

A világ világossága

Lekció: Mt. 5, 1-12.

Textus: Mt. 5, 13-16.

„Ti vagytok a föld sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk Jézus Krisztus által! Félve és szégyenkezve állunk meg előtted, mert bár érezzük és tudjuk, hogy vágyakozik bennünk a lélek teutánad, de azt is látjuk, hogy cselekedeteink elválasztanak minket tőled. Hisz benned békesség, szeretet és szentséges igazság van, a mi életünk pedig önzéssel és hitetlenséggel van tele. Urunk, szeretnénk most úgy imádkozni, hogy abban egész szívünk benne legyen, és szeretnénk most úgy megnyílni teelőtted, hogy képesek legyünk valóban befogadni a te Igédet. Szeretnénk gyermekekké lenni, a te gyermekeiddé, akik szívesen vannak a te közeledben, és akiknek nem nyűg, hanem élet és békesség az atyai ház. Kérünk, segíts most minket olyan szent áhítathoz, amelyben eggyé lehet a szívünk a te végtelen, mennyei jóságoddal. Jövel Szentlélek Isten, tölts el minket mennyei ajándékaiddal. Az Úr Jézus Krisztusért. Ámen.

Igehirdetés

Egy érdekes, régi kép magunk elé idézésével szeretném kezdeni igehirdetésünket. Mégpedig egy kétezer éves izraeli képpel, amit maga a mi Urunk Jézus Krisztus is használt itt Igénkben. Abban az időben ugyanis a szegényebb háztartásokban egy háziasszony úgy ízesítette meg a család ételét, hogy egy arra alkalmas anyagba belegöngyölt valamennyi sótartalmú anyagot, jól megkötözte a tetején, és az ételbe lógatva azt a főzés során – persze a megfelelő időtartamban – ízessé vált az étel. Miután azonban ebből a kis „csomagocskából” már az összes só kioldódott, vagyis már csak kavics és homok maradt benne, az asszonyok kivitték azt az utakra, és a gödröket töltötték fel vele, hiszen semmi másra nem volt már az ezután alkalmas. Ezen – funkcióját vesztett – tárgy képének a felidézésével pedig arra szeretnék rámutatni, hogy van az úgy, hogy miután valami a legfontosabb feladatát már nem tudja ellátni, ki kell, hogy dobjuk. Hisz gondoljunk csak még például egy mosógépre, ami bár szép nagy, sőt tele van különféle értékes anyaggal, mint: fémek, műanyagok, elektromos szerkezetek, s mégis, ha a mosógép már nem tud mosni, csupán egy nagy és terhes anyagtömeggé válik, amitől meg szeretnénk szabadulni.

Ahogyan tehát egy-egy tárgynak is megvan a maga fő funkciója, szerepe, amire azt használják, úgy nekünk keresztyéneknek is – mégpedig személyesen, és közösségi szinten egyaránt – megvan a magunk fő feladatunk, aminek a betöltése nélkül – ahogyan Jézus mondaná – „semmire sem valók” lehetünk csupán.

Azt kell tehát megvizsgálnunk elsőként, hogy mi is a mi fő feladatunk ebben a világban, milyen legfontosabb feladatot adott nekünk a mi Urunk! Mert bár egészen biztos vagyok benne, hogy Jézusnak kedve telik abban, sőt kifejezetten szükségesnek és fontosnak tartja azt, hogy mi keresztyének ápoljuk kultúránkat, hogy szép és hasznos intézményeket hozunk létre, hogy tanítjuk, neveljük gyermekeinket, embertársainkat, hogy gyógyítjuk a betegeket, hogy enni adunk az éhezőknek, de mindeközben nem felejthetjük el legfontosabb feladatunkat, mégpedig: elérni az elveszetteket, éspedig megkeresztelni és tanítványokká tenni őket. Ezt a legfontosabb parancsot kaptuk ugyanis Jézustól, és mindig tudnunk kell, hogy ez a mi fő feladatunk. Ez pedig azt jelenti, hogy ennek a feladatnak a teljesítése sohasem kulloghat a sor végén, vagyis nem tehetjük meg, hogy akkor szánunk csak rá időt, ha éppen jut.

De miért fontos ezt elmondani egy tele templomban? Miért fontos ezt elmondani épp olyanoknak, akik most is itt vannak? Azért mert nagyon sokan beleesnek abba a hibába, hogy azt gondolják, hogy egy gyülekezet csak akkor válik funkcióját vesztetté, amikor kiürül a templom, vagy amikor – ahogyan azt tőlünk nyugatabbról halljuk – eladják a templomot múzeumnak, kiállító teremnek, könyvtárnak.  Tudnunk kell azonban, hogy a Sátánt egyáltalán nem zavarja, ha egy templom zsúfolásig meg van telve. Egyáltalán nem zavarja, ha egy gyülekezetnek a tagjai ahelyett, hogy eladnák épületeiket világi célokra, egyre többet építenek: templomot, kápolnát, iskolát, óvodát. Az sem érdekli különösképpen, hogy ezekben az épületekben milyen gyakran találkoznak, és mennyi időt töltenek el az emberek, egészen addig, amíg mindeközben nem töltik be, vagy egyre kevésbé töltik be legfontosabb funkciójukat.

Ne vegyék rossz néven a Testvérek, de hadd illusztráljam most egy viccel azt, hogy miért is olyan nagy baj az, ha a keresztyén közösségek és benne az egyes személyek csak néhány szokásukat tudják csupán megváltoztatni az embereknek, de az életüket, vagyis az életük leglényegesebb dolgát, mégpedig, hogy üdvözülnek-e, azt nem.

A misszionárius, aki messze földön egy kannibál törzset próbál megtéríteni, amikor hazalátogat és a barátai érdeklődnek, hogy milyen eredményeket ért már el eddig, a következőképpen válaszol:

– Most már látom, hogy nagyon nehéz feladatot vállaltam, de én már azt is eredménynek érzem, hogy az utóbbi időben ezek az emberek pénteken már csak halászt esznek.

 

Kedves Testvéreim! Ennek a misszionáriusnak a barátaihoz hasonlóan hadd tegyem most fel én is azt a kérdést itt mindnyájunknak, hogy mi milyen eredményeket értünk már el a mi saját missziós területeinken, vagyis a mi saját környezetünkben. Hiszen Krisztus tanítványaiként mi is mind azzal a feladattal vagyunk megbízva, hogy tegyünk tanítványokká minden népeket. Így hadd kérdezzem hát: mi a helyzet a mireánk bízottak életével, a ránk bízottak örök életével? Nekik is csak néhány szokásuk változott meg még eddig csupán, vagy már életük leglényegesebb kérdésében is változás következett be, hisz látva a mi jócselekedeteinket dicsőítik a mi mennyei Atyánkat?

Fontos, hogy megválaszoljuk ma legalább önmagunknak ezt a kérdést, hiszen leírhatatlan szükség van ebben a világban azokra, akik sóként és világosságként tudnak jelen lenni az emberek között.

Tegyük fel ma magunknak a kérdést Testvéreim, hogy vajon nem zárkóztunk-e be túlzottan, hogy vajon elérjük-e, keressük-e azokat, akik számára sóként és világosságként kellene jelen lennünk? Egyszer egy lelkipásztor azt álmodta, hogy a sivatagban víz nélkül és már mindenféle túlélési reménység nélkül vándorolt, amikor egyszer csak megpillantott egy oázist. Először úgy vélte délibáb, de azért – amennyire erejéből telt – fölgyorsította lépteit, hogy életét mentse. Ahogyan közelebb ért, mind tisztábban látta, hogy valóban ott az oázis, hiszen gyönyörű fákat, sok-sok éltető vízre utaló jelet és boldog embereket látott. Ahogyan azonban még közelebb ért, egy óriási és áthághatatlan kerítéssel találta szemben magát. Ennek az oázisnak a lakói ugyanis féltve őrizték életüket és boldogságukat.  A lelkipásztor álmából ébredve megértette, hogy arra figyelmeztette őt ezzel az álommal az Úr, hogy gyülekezetük sokak számára elérhetetlen. Megértette, hogy nem hogy nem végzik azt a szolgálatot, hogy kilépve megkeressék az elveszetteket, de még azokat sem engedik be sokszor, akik maguktól rájuk találnának.

2.

De hogyan lehetünk akkor tehát só és világosság? – adódik mindezek után a kérdés. Vagyis ha azt látjuk magunkon, hogy azt a legfontosabb parancsot, mely szerint „elmenve tegyünk tanítványokká minden népeket” nem teljesítjük, akkor mit kell tennünk, hogy ez ne így legyen? Azt gondolom, kérnünk kell Isten Lelkének megújító munkáját, hiszen sóvá és világossággá csakis Istennek a szívünkben elvégzett természetfölötti teremtő munkája által válhatunk. Ha ugyanis valakiben már a Szentlélek Isten munkálkodik, akkor éppen olyan nagy már a különbség közte és a világ között, mint a sötétség és a világosság között. Vagyis nem missziós stratégiákon kell törnünk –legfőképpen és első renden – a fejünket, hanem arra kell törekednünk, hogy egyre hasonlóbbakká legyünk Jézushoz. Hiszen – bármennyire csábító cél is, de – nem a gyülekezetünk egyre nagyobb mérete az, ami által hatást gyakorolhatunk a bennünket körbevevő világra, és nem is az, hogy a gyülekezet igehirdetője milyen ékesszólóan prédikál. Mert ahogyan csakis a só által sózatik meg bármi is, ugyanúgy csakis krisztusi lelkülettel tudunk Krisztus-követőkké tenni másokat. Ha tehát tenni szeretnénk valamit azért, hogy betöltsük Istentől való legfontosabb feladatunkat, akkor arra kell törekednünk, hogy Jézushoz hasonlóakká váljunk, mert ha ez megtörténik, akkor sóként és világosságként leszünk jelen ebben a világban. Mert bár tényleg meg kell változtatnunk a világot, de nem elsősorban azáltal, amit teszünk, hanem azáltal, akik vagyunk. Mert ahogyan hiába akarna a kavics sózni, hiába találna ki – minden erejét és akaratát megfeszítve – stratégiát arra nézve, hogy hogyan sózzon, nem lesz képes rá. A só viszont ha akarja, ha nem hatást gyakorol környezetére. Mindent átitat maga körül, tisztít, megakadályozza a megromlást, ízt ad annak, aminek semmi íze sincs, és nem veszi magára annak a dolognak a tulajdonságait, amellyel érintkezik, hanem ő alakítja át azt, amihez hozzáér.

Vigyük hát magunkkal ma azt az egészen egyszerű tanítást, hogy Istennek az a terve az emberekkel és közösségi szinten a gyülekezetekkel, hogy só és világosság legyenek ebben a világban, és a többiek látva az ő jócselekedeteiket, dicsőítsék a mennyei Atyát. A kívülállók ugyanis nem arra kíváncsiak, hogy mit mondunk magunkról, hogy milyen szép hitvallásaink vannak, hanem „megízlelik az életünket”, és vagy dicsőítik ezáltal a mennyei Atyát, vagy nem. Hisz mennyivel egyszerűbb lett volna, ha Jézus azt mondja, hogy amikor az emberek, majd hallják a ti szavatokat, hallják bölcsességeteket és tanításotokat, majd dicsőíteni fogják mennyei Atyátokat. De nem ezt mondta, hanem azt, hogy: látszódni fog az életeden, ha só és világosság vagy. Adja Isten tehát, hogy minden más helyett, arra törekedjünk a leginkább, hogy Jézus Krisztushoz váljunk egyre hasonlóbbakká, hiszen csakis akkor fog felénk is hangzani a következő csodálatos mondat, hogy: Ti vagytok a föld sója, ti vagytok a világ világossága! Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk Jézus által! Köszönjük szent szavad, köszönjük életünket megújítani tudó szent akaratodat. Azt, hogy sóként és világosságként lehetünk jelen ebben a világban, hogy a te követőidként megszentelődhet általunk sokak élete. Kérünk Urunk, engedd meg nekünk, hogy szent Igéd indításának engedve, hadd törekedjünk mától egyre inkább arra, hogy hozzád hasonlóakká váljunk, hogy valóban sóként és világosságként lehessünk jelen ott, ahová helyezted életünket. Szentlelked által taníts, és emlékeztess minket minderre a hétköznapokban! Jézus Krisztus nevében kérünk! Ámen.

Kategória: Igehirdetések | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.