A világot szervező világosság

2005. április 10.
dr. P. Tóth Béla

A világot szervező világosság

Lekció: Kolossé 1,3-14
Textus: Kolossé 1,11-12

“Erősödjetek meg minden erővel az ő dicsőségének nagysága szerint a teljes állhatatosságra és az örömmel viselt hosszútűrésre. Adjatok hálát az Atyának, aki alkalmassá tett minket arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljetek. Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmától és ő vitt át minket szeretett Fiának országába.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk! Köszönjük, hogy megtartó kegyelmeddel napjainkhoz napokat toldasz. Légy áldott ezért a mai új vasárnapért, az alkalomért, hogy téged keresve neked szentelhetjük a nyugodalom napját és élhetünk a lehetőséggel, hogy téged jobban megismerjünk és szeretetben is növekedhessünk. Megvalljuk, rászorulunk segítségedre, amely nélkül csak magunk maradunk gondjainkkal, terheinkkel és mind azzal, amit bűnbánó szívvel előtted kell feltárnunk, aki a szívek vizsgálója vagy. Jöjj el most közénk és adj nekünk élő igét, tőled való üzenetet, amely felemel, megtisztít és új úton indít el bennünket. Fiadért, Jézus Krisztusért hallgass meg minket és töltsd ki ránk Szentlelked áldását.

Ámen

Igehirdetés

Ezen a mai istentiszteletünkön gondolkozzunk együtt Isten dicsőségéről, mint ami megnyilvánul számunkra, embereknek, az Örökkévalóból. Ha csak rá gondolunk is Istenre, akaratlanul is ragyogó, fényes és dicsőséges valóságnak képzeljük el őt, de a Biblia szerint ugyanakkor éppen ez az ő dicsősége az, ami egyszersmind el is takarja őt szemünk elől, hiszen őt magát “nem láthatja ember, élvén”, ahogyan ezt elmondta nekünk, amikor arcát ugyan nem láthatta, de mintegy elvonulóban, hátulról megpillanthatta őt Mózes.

Amikor megpróbáljuk elhelyezni a világban Isten dicsőségét, jól tesszük, ha lakóhelyünkről, a Földről indulunk, mint amit különböző körök, különböző szférák ölelnek körül. Itt van mindjárt a légkör, ami a vízzel együtt lehetővé teszi az életet, és ahol ebből a két dologból van valamennyi, hogy víz és oxigén, ott megtalálni az életet a legmélyebb tengertől elkezdve a legmagasabb hegycsúcsig – ezt hívjuk bioszférának. Nem túlságosan széles ez a kör, összesen néhány tíz kilométer. Aztán következik a mágneses szféra, ami már sokkal nagyobb, több száz kilométer vastagságú, és ez is körülöleli a Földet. Csak az északi fény ritka jelensége idején lesz belőle valami látható, meg a mérőműszerek látják. És ott van Föld talán legtávolabbra elható szféráját is, a gravitációs kör, az a terület a mindenségben, amelyben még érződik valami a Föld tömegvonzásából. Csillagóriásokhoz képest nem túl nagy ugyan, de azért a hatszáz-ezer kilométerre lévő Holdat olyan nagyon fogva tartja a maga erejénél fogva, hogy az képtelen a saját tengelye körül akár csak meg is fordulni, mindig ugyanazt az arcát mutatja felénk.

Mindezeket a köröket, szférákat – és biztosan van még belőlük több is, átjárja, átlengi az isteni szféra. Azt mondhatjuk, hogy a mindenütt jelenlévő Isten a mi �igazi� szféránk, az ember az Isten szférájában létezik: “Benne élünk, mozgunk és vagyunk”, ahogyan Pál beszél erről az athéni piactéren. A zsoltáros is nagyon szépen szól erről, amikor arról énekel, hogy “hová menjek a te Lelked elől, és a te orcád elől hova fussak? Ha a mennybe hágok fel, ott vagy, ha az alvilágban vetek ágyat, ott is jelen vagy. Ha a hajnal szárnyaira kelnék és a tenger túlsó szélére szállanék, ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobb kezed fogna engem.”

Mai istentiszteletünk egyetlen célja, hogy újra tudatára ébredjünk: Isten jelenvalósága mindenhol körülvesz minket és átlengi az egész teremtett világot, annak minden szféráját! Mi magunk, emberek mintegy az ő szeretetének burkában élünk, valójában szüntelenül segítő, szeretetteljes erők ölelésében járunk – ha erről általában hajlamosak vagyunk is elfeledkezni, és minden jó dolgot és tökéletes ajándékot magától értetődőnek és természetesnek veszünk.

A jelenlévő Istenre, a minket körülvevő dicsőségre hivatkozik az apostol, amikor arra biztatja a kolossébelieket, hogy “Erősödjetek meg minden erővel az ő dicsőségének nagysága szerint teljes állhatatosságra és örömmel viselt hosszútűrésre. Adjatok hálát az Atyának, aki alkalmassá tett minket arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljetek. Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmától és ő vitt át minket szeretett Fiának országába.”

I.

Ebből a bibliai mondatból kitetszik, hogy a Krisztusban megújult életű embernek egészen más a viszonyulása Isten dicsőségéhez, ahhoz a ragyogó világossághoz, ami a világnak is alapja és fundamentuma és minden dolgok legfőbb szervező ereje. Az Istenhez visszatért ember nem csak elvileg tud erről a dicsőségről, hanem erőt is merít belőle. Azt hallottuk, még egyszer hadd ismételjem külön is ezt a részletet: Erősödjetek meg minden erővel az ő dicsőségének nagysága szerint! Vagyis maga a gondolat, hogy nem vagyunk egyedül, jelen van a mindenható Isten az ő dicsőségével a világban, már egészen más szellemi helyzetet teremt számunkra. Az egyedül való ember kétségbeesik és joggal, mert mire megy az ember magában? Éppen elegen dobták már el az életüket, mert azt állították, hogy ők egyedül vannak.

Egészen más az élete annak, akinek a lelki szeme már felnyílott látni Isten dicsőségét akár magában a teremtett világban és annak csodáiban is, de főleg a láthatatlan szellemi világban, amely csak nekünk, embereknek tárul fel. Mi Isten képmásai, azaz rendeltetésünk szerint az Örökkévaló helytartói vagyunk itt a földön valamennyien. A teremtéskor egyedül mi kaptuk ezt a méltóságot az összes lények közül. Milyen kár, amikor nem élünk ezzel a méltóságunkkal vagy éppen rosszra használjuk!

Hát vegyük észre most újra a Krisztusban való, megújult élet szépségét, mert az arról nevezetes, hogy nem kaotikus és nem homályos, hanem egyre világosabb és egyre tisztább. Éspedig azért, mert van támpontja, iránypontja Krisztusban, tudja magát mihez tartani. Nem bizonytalanul lebeg a térben, hiszen látja az alapot, Isten dicsőségét Krisztusban felragyogni. Ő az alap, más fundamentumot senki nem vethet. És látja a célt is, ahová tartani érdemes, hiszen aki az Alfa, a kezdet, az egyszersmind az Omega-pont is, ahová megérkezni jó.
Ennek jegyében bíztatja az apostol a kolossébelieket, hogy erősödjenek meg minden erővel, éspedig az Ő dicsőségének nagysága szerint. Vagyis – vegyétek már észre, hogy mennyire eltörpül a ti ambícióitok minden áhított dicsősége amellett a ragyogás mellett, amit az Isten Fiában láthattok és ami mind a tiétek is lehet! Az emberek sokra tartanak egy sereg dolgot: benne voltam a televízióban, megjelenhetek az újságok címlapján, kiadják a versemet, felírják a nevemet valamelyik márványtáblára – a dicsőségnek mind-mind nagyon alacsony fokai ahhoz a láthatatlan ragyogáshoz, ami az isten dicsősége, és amit csak azért nem látunk, mert szüntelen a szemünk előtt van.

Adjon hát erőt nekünk ennek dicsőségnek nagy volta, “erősödjünk meg minden erővel”, vagyis töltekezzünk fel az Isten dicsőségéből, éspedig “az ő dicsőségének nagysága szerint”! Nem egy kis megnyugvás erejéig csupán, hanem úgy, hogy képessé legyünk arra, amire nem volnánk magunktól soha képesek. Mert ő még ezt is lehetővé tudja tenni.

II.

Nézzük csak: teljes állhatatosságra és örömmel viselt hosszútűrésre. Ezek a dolgok, azt hiszem, nem bizsuk és nem talmi üveggyöngyök, hanem olyasmik, amik alapjaiban változtathatnak meg egy család belső életét, egy ember másokhoz való viszonyát, egy közösség vagy akár egy nemzet mindennapi moráljait. Megerősödni teljes állhatatosságra – erről eszünkbe juthat a sok nekikezdés az életünkben, ami aztán nem fejeződött be, nem lett belőle talán semmi, mert abbahagytuk, nem voltunk hozzá elég állhatatosak. Végig vinni valamit állhatatosság nélkül nem lehet. Éppen a legnemesebb ügyek és a legtisztább szándékok mellé szükséges a legnagyobb állhatatosság, mert az igazán jó dolgokat és a bennük járó embert fenyegeti mindig a legváratlanabb oldalról kísértés, ezekre leselkedik a leggyakrabban komolyabb próbatétel is: lássuk, igazi-e a hit, és a hithez csatlakozik-e állhatatosság, ami aztán kipróbáltságot eredményezhet, ahogyan az Írás mondja, a kipróbáltság pedig reménységet, és a reménység meg nem szégyenít.

Az “örömmel viselt hosszútűrést” már szinte félve említem, mert Istentől és az ő dicsőségétől elszakadt állapotunkról éppen a türelmetlenségünk beszél a legtöbbször és a leghangosabban. Valaki azt mondta, hogy a türelmetlenség “az irritált félálom”, és alighanem igaza volt. Mert a fel nem ébredt ember, aki még félálomban van, aki még nem fordult oda Istenhez, az még nem látja a lelki valóságokat és főleg nem látja Isten dicsőségét, azt az örök ragyogást, ami átjárja a mindenséget. Az ilyen ember még csak a saját dicsőségét látja, még szorgalmasan mindig az órájára pillanat, és azt mondja magának: már megint fecsérlem itt az időmet mindenfélékre, mikor pedig mennyivel fontosabb dolgok vannak számomra a világon – és ezek a “nem fontos” dolgok, amiken ilyenkor átgázolunk, általában valóságos emberek, megnyugtatásra vagy éppenséggel ébresztő üzenetre váró lelkek, akik megint kaptak egy példát arra, hogy ilyen lefokozott módon is lehet élni az emberi életet.

“Örömmel viselt hosszútűrésre” csak az jut el, aki látja Isten dicsőségét és főleg látja már ezt a dicsőséget ott, ahol a leginkább megpillantható, a Jézus Krisztus arcán. Őt szemlélve egyszerűen szégyenkezünk, és már nem sajnáljuk annyira tragikusan önmagunkat, mint egyébkor szoktuk, ha valami hátratételünk akad az életben. Hiszen hol vannak a mi szenvedéseink az övétől!

Az “örömmel viselt hosszútűrés” ember csöndes és befelé forduló, nem dicsekszik másoknak azzal, hogy mire is jutott el lelkiképpen. Belül van az öröme és belül van a dicsősége, mert az ilyen ember valóban részesül már Isten dicsőségéből. Ezt a belső fényt nem pótolja semmi. Nem kell hozzá mások dicsérete, nem kell hozzá címlapon megjelenni és nem sorolják fel az illetőt az “aranyemberek” között – mert a fény, ami őt illeti, teljesen belül van. És éppen azért, mert ez a fény belül van, jön velünk az örökkévalóságba is.

III.

Igénk azt mondja, hogy azért kell leginkább hálát adnunk, ha Isten alkalmassá tett minket arra, hogy a “szentek örökségében”, azaz a világosságban részesüljünk. “Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és ő vitt át minket szeretett Fiának országába.” – olvassuk. Ami azt jelenti, hogy a természeti ember sötétségben van, vagyis az élet rohanásában, az önzésben és a habzsolásban, és mindnyájan így élünk, amíg ő meg nem szabadít minket ettől. A sötétség hatalmai nagyon erősek, ezt az tudja, aki szabadult már meg szenvedélyből.

A titok összesen ennyi: eddig a saját énem uralkodott, most pedig ő átvitt engem szeretett Fia országába, azaz hatalma alá. Ahol ez a változás megtörtént, ott nem külső rábeszélésre, nem is más emberek kedvéért vagy tetszéséért, de mégis, egyszer csak kezd világos és tiszta lenni az ember belseje. A körülötte megromlott légkör is tisztulni kezd, lesznek jó dolgok, amik kikerülnek a keze alól, és nem lehúzza, elkeseríti és összezavarja a másik embert, hanem ha kell, mentőövet jelent a számára.

Egy másik helyen azt olvassuk, eljutott az “Isten fiainak dicsőséges szabadságára”. Igen, mert a legdicsőségesebb dolog a szabadsággal jól élni. Azzal a szabadsággal, ami ma minden önkényeskedés és törvénytiprás jelszava és maskarádéja, úgy annyira, hogy nincsen olyan hitványság, ami ne a szabadságra és a szabadságjogokra hivatkozna. Az Isten fiainak dicsőséges szabadsága nem ilyen. Éppen ellenkezőleg: szabad vagyok, de nem élek a szabadságommal, ha azzal valakit megrövidítek vagy ha valakinek megbotránkozást vagy rossz példát jelentek. Ahogyan Pál is nyugodtan megette volna a lelkiismerete miatt a bálványáldozati húst, de ha csak egyetlen testvérét is megbotránkoztatta volna ezzel, akkor őmiatta inkább nem élt azzal a hússal. Vigyázzatok, hogy a ti szabadságotok nehogy a bűn palástja legyen, mondta másoknak.

Isten dicsősége világszervező erő, erről szólt ez a mai igehirdetés. És amint rendet és értelmet ad a mindenség beláthatatlan sokszerűségének, a világegyetemeknek, amikről csak fogalmunk is alig van, úgy rendet és értelmet adhat a mi szívünknek is. Megerősít minden erővel, amire szükségünk van, állhatatosságra és örömmel viselt hosszútűrésre tesz képessé, és világosságban részesít.

Adjuk hát a dicsőséget szívünk szerint mi is annak, akit az egyedül illet: az élő Istennek. És énekeljük a régi énekkel:

“Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és Szentlélek Istennek. Valamint volt kezdetben, azonképpen most és mind örökké! Ámen, Ámen!”

Imádkozzunk!

Istenünk, te végtelen jóságoddal mindig segítségére sietsz a mi erőtlenségünknek, és bár mi még azt sem tudjuk, hogyan kérjünk téged, te már Lelked erejével imádságot öntesz a szívünkbe. Légy áldott a megnyílt szívekért, amelyek láthatják a te dicsőségedet, és örvendezhetnek fényed ragyogásán. Bocsásd meg sok hiú, magunk dicsőségét kereső igyekezetünket, amellyel vakká tettük magunkat és elhomályosítottuk a saját szívünket. Adj nekünk biztos iránypontot, tőled való világosságot, amely elvezet bennünket az életre. Légy velünk a most következő hét napjain, adj erőt a munkához, derűt a feladatokhoz. Gyógyítsad beteg testvéreinket, vigasztald a gyászolókat és adj megújulást a reménységben. Fiadért, Jézus Krisztusért hallgass meg minket imádságunkban.

Ámen

Kategória: Igehirdetések | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.