Zsid 3,1-6
Kedves testvérek, a lekcióként felolvasott 40. zsoltárral ellentétben ez nem igazán hagyományos adventi igeszakasz, de mégis alkalmas arra, hogy elgondolkodjunk a jelentésén, mert azt állítja a középpontba, akiről az advent is szól: Jézust és azt a kérdést, hogy milyen szerepet tölt be Jézus a hívő ember életében. A Zsidókhoz írt levél annyira nem akar tudni senki másról, annyira csak és kizárólag Jézusra akar összpontosítani, hogy ha elolvassuk az első három fejezetét, azt láthatjuk, hogy Jézust összehasonlítja mindenkivel, akit az akkor zsidók nagy tisztelettel vettek körül, például az angyalokkal, a honfoglaló Józsuéval és most, ebben a szakaszban Mózessel. És ezekből az összehasonlításokból a levél szerzője mindig levonja a következtetést: Nagy félelemmel és tisztelettel viseltettek az angyalok iránt? (ahogy akkoriban a zsidók mélységes tisztelettel övezték Isten küldötteit) Jézus sokkal nagyobb náluk, mert őket Isten nem nevezte a fiának! Tisztelitek Józsuét, aki elfoglalta az ígéret földjét? Jézus sokkal nagyobb nála, mert ő helyet készített nekünk a mennyei hazában! Mózest tartjátok a legnagyobb embernek, aki valaha élt? De hiszen ő csak Isten szolgája volt, míg Jézus Isten Fia, akinek mindent a lábai elé vetett! Vagyis Jézus mindenkinél nagyobb, ezért senki másra, csakis őreá figyeljünk! Ha innen nézzük, nagyon is adventi igeszakasszal van dolgunk. Mert adventben Isten választ ad sóvárgó kérésünkre, amelyet a zsoltáros fogalmazott meg: „Várva vártam az Urat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és az iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet.” Az Úr érkezése, Jézus Krisztus eljövetele ez a szabadítás! Ez a válasz a szorongató kéréseinkre, és ebben segít eligazodnunk a mai igeszakasz is, amikor arra szólít fel, hogy „szent testvéreim, figyeljetek hitvallásunk apostolára és főpapjára, Jézusra!” (3,1).
A Zsidókhoz írt levél tehát elsősorban Jézusról beszél. de van egy másik fontos témája: a keresztyén élet. Az a kérdés is nagyon érdekli a levél szerzőjét, hogyan lehetséges megmaradnunk az evangélium útján minden nehézség, elkedvetlenítő, megerőtlenítő körülmény közepette. Ez persze nem független Jézustól. Mert csak úgy maradhatunk meg a hit útján, Jézus tanítványaként, ha mindig a Mesterre függesztjük a tekintetünket. Abban a pillanatban, hogy elfordítjuk róla a tekintetünket, úgy járunk, mint Péter: süllyedni kezdünk. Elszakadunk Jézustól, elszakadunk a keresztyén hittől, és menthetetlenül elbukunk, mint keresztyének.
Ennek az igeszakasznak, a hat versnek három fontos egysége van, és ezeken szeretnék végigmenni, hogy bemutassam, mit tanít nekünk Isten Szentlelke 1. először önmagunkról, 2. másodszor Jézusról és 3. harmadszor arról a hűségről és kitartásról, amely megvolt Mózesben is, de méginkább Jézusban, és amelynek meg kell lennie bennünk is, mert anélkül nem maradhatunk meg mi sem a hitben.
Kedves testvérek, a lekcióként felolvasott 40. zsoltárral ellentétben ez nem igazán hagyományos adventi igeszakasz, de mégis alkalmas arra, hogy elgondolkodjunk a jelentésén, mert azt állítja a középpontba, akiről az advent is szól: Jézust és azt a kérdést, hogy milyen szerepet tölt be Jézus a hívő ember életében. A Zsidókhoz írt levél annyira nem akar tudni senki másról, annyira csak és kizárólag Jézusra akar összpontosítani, hogy ha elolvassuk az első három fejezetét, azt láthatjuk, hogy Jézust összehasonlítja mindenkivel, akit az akkor zsidók nagy tisztelettel vettek körül, például az angyalokkal, a honfoglaló Józsuéval és most, ebben a szakaszban Mózessel. És ezekből az összehasonlításokból a levél szerzője mindig levonja a következtetést: Nagy félelemmel és tisztelettel viseltettek az angyalok iránt? (ahogy akkoriban a zsidók mélységes tisztelettel övezték Isten küldötteit) Jézus sokkal nagyobb náluk, mert őket Isten nem nevezte a fiának! Tisztelitek Józsuét, aki elfoglalta az ígéret földjét? Jézus sokkal nagyobb nála, mert ő helyet készített nekünk a mennyei hazában! Mózest tartjátok a legnagyobb embernek, aki valaha élt? De hiszen ő csak Isten szolgája volt, míg Jézus Isten Fia, akinek mindent a lábai elé vetett! Vagyis Jézus mindenkinél nagyobb, ezért senki másra, csakis őreá figyeljünk! Ha innen nézzük, nagyon is adventi igeszakasszal van dolgunk. Mert adventben Isten választ ad sóvárgó kérésünkre, amelyet a zsoltáros fogalmazott meg: „Várva vártam az Urat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és az iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet.” Az Úr érkezése, Jézus Krisztus eljövetele ez a szabadítás! Ez a válasz a szorongató kéréseinkre, és ebben segít eligazodnunk a mai igeszakasz is, amikor arra szólít fel, hogy „szent testvéreim, figyeljetek hitvallásunk apostolára és főpapjára, Jézusra!” (3,1).
A Zsidókhoz írt levél tehát elsősorban Jézusról beszél. de van egy másik fontos témája: a keresztyén élet. Az a kérdés is nagyon érdekli a levél szerzőjét, hogyan lehetséges megmaradnunk az evangélium útján minden nehézség, elkedvetlenítő, megerőtlenítő körülmény közepette. Ez persze nem független Jézustól. Mert csak úgy maradhatunk meg a hit útján, Jézus tanítványaként, ha mindig a Mesterre függesztjük a tekintetünket. Abban a pillanatban, hogy elfordítjuk róla a tekintetünket, úgy járunk, mint Péter: süllyedni kezdünk. Elszakadunk Jézustól, elszakadunk a keresztyén hittől, és menthetetlenül elbukunk, mint keresztyének.
Ennek az igeszakasznak, a hat versnek három fontos egysége van, és ezeken szeretnék végigmenni, hogy bemutassam, mit tanít nekünk Isten Szentlelke 1. először önmagunkról, 2. másodszor Jézusról és 3. harmadszor arról a hűségről és kitartásról, amely megvolt Mózesben is, de méginkább Jézusban, és amelynek meg kell lennie bennünk is, mert anélkül nem maradhatunk meg mi sem a hitben.
I.
Az első vers először rólunk mond valami fontosat: „szent testvéreim, mennyei elhívás részesei” Ebből három dolgot tudunk meg magunkról: hogy szentek vagyunk, hogy testvérek vagyunk, testvérei egymásnak és Jézus Krisztusnak, és részesei vagyunk a mennyei elhívásnak, ami azért mennyei, mert Istentől kaptuk, aki önmaga felé hív bennünket. „Szentek” – eléggé meghökkentő kijelentés, még úgy is, hogy gyakorlott templomba járó emberekként nem először halljuk, hogy az ige így nevez minket. Kicsit hihetetlen, mert a szent fogalma nem esik éppen egybe azzal, ahogy a legtöbbször önmagunkra gondolunk. A Biblia persze nevez minket bűnösöknek is, mint ahogy azok is vagyunk, de időről időre meg kell hogy halljuk a bátorítást abban, hogy szenteknek, vagyis az Istenhez tartozó, kiválasztott, elhívott embereknek tekint bennünket. Ez nem a mi erkölcsi bizonyítványunk, mert azt csak Isten és mi magunk látjuk, hányszor elbukunk a jó cselekvésében, hanem sokkal inkább bátorítás. Valaki azt mondta, hogy nem szereti olvasni a Zsidókhoz írt levelet, mert néha túl szigorú és ítélő a hangneme. Talán így van, de fontos, hogy megértsük, ezt a szigorúságot és ítéletet is mindig a bátorítás szándéka hatja át. Ha figyelmeztet, hogy ne bukjunk el, mert a megtért keresztyén ember elbukásánál semmi sem kiábrándítóbb és fájdalmasabb, azt is azért teszi, mert bátorítani akar, hogy kitartsunk a hit útján. Olyan mint a jó apa, aki azért feddi meg szeretettel a fiát, hogy az jobb ember legyen. A fiú hiába védi azzal a csibészségét, hogy „de apa, mindenki ezt csinálja”, az apának helyesen csak annyit kell mondania, hogy „lehet, hogy mindenki ezt csinálja, de Te, fiam, nem teheted ezt, mert Te az én fiam vagy” Isten arra bátorít, hogy tartsunk ki. Ha mindenki elbukik is körülöttünk, nekünk nem szabad, mert szentek, testvérek és Isten elhívottjai vagyunk. Ehhez a kitartáshoz pedig hitre és hűségre van szükség. A görögben a hit és a hűség egyetlen szó, de nem kell ilyen messzire mennünk, hiszen a magyarban is szorosan összefüggenek. A hűséghez többre van szükség, mint ismeretre, tudásra, meggyőződésre. Ahhoz, hogy hűséges legyek egy emberhez vagy egy ügyhöz, hinnem is kell abban a személyben, abban az ügyben. Ha hit és hűség összetartozik, azt is be kell vallanunk, hogy nem sokat beszélünk prédikációinkban vagy igemagyarázatainkban Jézus hűségéről. A Jézusba vetett hitről igen, de ahhoz, hogy higgyünk Jézusban, tudnunk kell, tapasztalnunk kell az ő hűségét. És erről a hűségről beszél most az igeszakaszunk.
Sajnos sokan akarnak úgy keresztyének lenni, hogy meg akarják úszni ezt a bizalmat Jézus Krisztus hűségében. Sokan egyszerűen nem merik rábízni magukat. És sajnos aki így tesz, aki megspórolja a bizalmat Jézusban, annak a hit örökké csak egy kívülről megfigyelt életmód marad. Kívülről figyeli, ahogy mások rábízzák magukat Jézusra. Aki nem tudja magát Jézusra bízni, aki nem tudja elhinni, hogy Jézus velünk van életünk minden pillanatában, az örökké csak keresgéli a hit útját, de meg nem találhatja, mert nem engedi, hogy Jézus megtalálja őt magát. A hit bizalom, hogy teljesen Jézus hűségére bízzuk magunkat. Ebben akar megerősíteni a mai igeszakaszunk.
II.
A második gondolat Jézusról szól: „figyeljetek hitvallásunk apostolára és főpapjára, Jézusra” – Hadd kérjelek arra testvéreim a Krisztus Jézusban, hagyjátok abba a sokféle tájékozódást, a sokféle igazodást. Olyan ez, mint amikor a beteg nem bízik az orvosában, és az interneten próbál eligazodni az ezer féle jobb vagy rosszabb tanács között, amiket ritkán jól, de gyakrabban inkább félreért. Ebben a mai világban nekünk is olyan sok vonatkoztatási pont kínálja magát: mi a társadalmi státuszunk? viselkedjünk annak megfelelően! Mi a világnézeti elköteleződésünk? Gondolkodjunk aszerint mindenről? Mi a politikai beállítottságunk? Formáljunk eszerint véleményt a körülöttünk zajló eseményekről! Kitől kapjuk a fizetésünket? Neki tartozunk feltétlen lojalitással, ha jót akarunk! De hadd mondjam azt testvéreim az ige alapján, hogy ezek hamis gazdái a keresztyéneknek. Nekünk egyetlen apostolunk és főpapunk van, Jézus Krisztus. Ő az, aki apostolunk, vagyis nagykövetünk Isten előtt. Ő az, akiben megismerhettünk Istent, és ő az is, aki minket képvisel az Atya színe előtt. És ő a főpapunk, mert a saját életét vitte egyetlen és tökéletes áldozatként Isten elé, és ezzel végérvényesen engesztelést szerzett a bűneinkért. Miatta állhatunk meg Isten színe előtt. A bűneink ismerete nagyon fontos. Az őszinte bűnbánat talán még fontosabb, de a legfontosabb mind közül, hogy tudhatjuk, nincsen immár semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak, mert az élet Lelkének törvénye megszabadított minket Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől. Jézus nem karrierdiplomata. Nem úgy lett nagykövetünkké Isten előtt, hogy elutazott messzire, és onnan tartja velünk a távkapcsolatot skype-on keresztül. Ő Istennel egyenlő volt, de eljött közénk, és egy lett közülünk. Tökéletes Istenként mégis tökéletes emberré lett, volt hajléktalan és volt menekült, akit megverhettek és megölhettek a hatalmasok, ha úgy akarták, mert azt hitték, hogy hatalmuk van felette. Jézus megtapasztalt mindent, ami az emberlétben fájdalmas, a megvetést, az erőszakot, az ami talán még ezeknél is szörnyűbb, az elárultatást. Még azt is megtapasztalta, hogy milyen, amikor nem értjük Istent. Remélte, hogy Isten nem viszi őt a kísértésbe, és megszabadítja a gonosztól. Jézus éppen úgy imádkozta a zsoltárokat, ahogyan mi tesszük. Márpedig a zsoltárok legnagyobb része Istenhez intézett kérdésekből áll: meddig késel még Uram? meddig tűröd a gonoszok uralmát? Miért hagytál el engem, Uram? A kereszt felé menő úton, és a kereszten éppen így imádkozott és kérlelte Istent a mi Urunk. És annyira szeretett minket, hogy nem nyomta meg a pánikgombot. Pedig Isten angyalainak hadserege kiragadhatta voln őt a szenvedések közül. De ő hűségesen kitartott, halálig engedelmes maradt, mégpedig a kereszthalálig.
III.
Végezetül a levél a 2-6. versekben Jézus hűségéről és kitartásáról beszél, és ennek érzékeltetésére Jézust Mózessel hasonlítja össze. Két okból szoktunk összehasonlítást tenni. Vagy azért, hogy valamit leértékeljünk, vagy éppen ellenkezőleg, hogy felértékeljünk. Amikor a szentíró összehasonlítja Mózest és Jézust, nem azért teszi, hogy Mózest leértékelje. A korabeli zsidóságban és az első keresztyének között sem lehetett volna olyan embert találni, aki nem lett volna meggyőződve arról, hogy Mózes a legnagyobb ember, aki valaha élt a földön. Aki figyelmesen olvassa ezeket a verseket, és megnézi a Bibliánk kereszthivatkozásait, láthatja, hogy a szentíró itt az Ószövetséget idézi, Mózes 4. könyvéből azt a jelenetet, amikor Mirjam és Áron, Mózes testvérei fellázadnak Mózes ellen, mert azt mondják, hogy nem igaz, hogy Isten csak Mózesen keresztül szól a néphez. Mirjam prófétanő, Áron pedig főpap. Nem éppen olyan értékes apostolai, nagykövetei ők is Istennek, mint Mózes? De Isten védelmébe veszi Mózest, és azt mondja róla, hogy ő igazán hűséges volt az Úr házában, vagy háza népében, Izráelben. Ő volt az egyetlen ember, akivel Isten szemtől szemben beszélt. És most a Szentíró azt mondja, hogy bármilyen hűséges is volt Mózes, hűséges szolga volt, de mégsem a tulajdonos. Mert a háznak, vagyis Isten háza népének a tulajdonosa Isten, aki az Ő Fiát mindennek örökösévé tette. A régi egyház, Izráel népe a ház Urát csak Mózesen, a hűséges szolgán keresztül tudta megközelíteni, félve, és Mózes háta mögé rejtőzve, amikor átvették a tízparancsolatot a Sínai hegynél. De közben Mózesnek még az arcára sem tudtak nézni a dicsőség kisugárzása miatt, amikor lejött a hegyről. Nekünk mennyivel könnyebb dolgunk van, amikor a ház Urának Fiához mehetünk oda, hogy adjon nekünk helyet az Úr asztalánál. Mert Jézus nem csak Fiú, hanem hűséges Fiú, aki mindvégig hűséggel állt ki mellettünk az Atyánál, és hűségesen szólt nekünk az Atyáról, amíg csak közöttünk tanított. A háznak, Isten háza népének, az egyháznak a valódi Ura Jézus. Ő építette ezt a házat, ahogy a Káténk is tanítja: „Isten Fia a világ kezdetétől fogva annak végéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és igéje által az igaz hit egyességében magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, azt oltalmazza és megőrzi. És hiszem, hogy annak én is élő tagja vagyok és örökké az is maradok.” Erről a Fiúról mondja a mai igeszakaszunk utolsó verse: „Az ő háza mi vagyunk, ha a bizalmat és a reménység dicsekedését mindvégig szilárdan megtartjuk.” Mekkora bíztatás ez a végén! Ugye mondtam, hogy a Zsidókhoz írt levél csupa bíztatás. Testvérem, tartsd meg a bizalmat Krisztusban! És tartsd meg a reménység dicsekedését mindvégig szilárdan. Ez a dicsekedés nem valami hiú és önző dolog. Ez az, amiről Jeremiás úgy beszélt, hogy ha valaki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék, mégpedig azzal, hogy ismeri és a szereti az Urat. A reménység dicsekedése, vagy ahogy a Magyarázatos Bibliánk fordítja, a büszkén bizakodó keresztyén öntudat tarthat meg bennünket testvéreim a valóság minden nyomorúsága közepette. Mert a valóság sokszor meglehetősen kiábrándító és nyomorúságot, olyannyira, hogy őszintén mondom nektek, nem tudom, hogy valakinek Jézus Krisztus nélkül hogyan lehet ereje, hogy egyenes gerinccel és józan ésszel végigcsinálja azt, amit mi emberi életnek nevezünk. De a Krisztusba vetett bizalommal és a reménység dicsekedésével meg lehet csinálni, ha mindvégig kitartunk és hűségesek vagyunk, ahogyan ő volt. Szóval visszatértünk az elejére. Függesszük Jézusra a tekintetünket, és maradjunk hűségesek elhívásunkban, mint elhívott szentjei Istennek és testvérei Krisztusnak és egymásnak, ahogyan ő volt hűséges mindhalálig. Segítsen abban az Úr bennünket, hogy így legyen!
Sajnos sokan akarnak úgy keresztyének lenni, hogy meg akarják úszni ezt a bizalmat Jézus Krisztus hűségében. Sokan egyszerűen nem merik rábízni magukat. És sajnos aki így tesz, aki megspórolja a bizalmat Jézusban, annak a hit örökké csak egy kívülről megfigyelt életmód marad. Kívülről figyeli, ahogy mások rábízzák magukat Jézusra. Aki nem tudja magát Jézusra bízni, aki nem tudja elhinni, hogy Jézus velünk van életünk minden pillanatában, az örökké csak keresgéli a hit útját, de meg nem találhatja, mert nem engedi, hogy Jézus megtalálja őt magát. A hit bizalom, hogy teljesen Jézus hűségére bízzuk magunkat. Ebben akar megerősíteni a mai igeszakaszunk.
II.
A második gondolat Jézusról szól: „figyeljetek hitvallásunk apostolára és főpapjára, Jézusra” – Hadd kérjelek arra testvéreim a Krisztus Jézusban, hagyjátok abba a sokféle tájékozódást, a sokféle igazodást. Olyan ez, mint amikor a beteg nem bízik az orvosában, és az interneten próbál eligazodni az ezer féle jobb vagy rosszabb tanács között, amiket ritkán jól, de gyakrabban inkább félreért. Ebben a mai világban nekünk is olyan sok vonatkoztatási pont kínálja magát: mi a társadalmi státuszunk? viselkedjünk annak megfelelően! Mi a világnézeti elköteleződésünk? Gondolkodjunk aszerint mindenről? Mi a politikai beállítottságunk? Formáljunk eszerint véleményt a körülöttünk zajló eseményekről! Kitől kapjuk a fizetésünket? Neki tartozunk feltétlen lojalitással, ha jót akarunk! De hadd mondjam azt testvéreim az ige alapján, hogy ezek hamis gazdái a keresztyéneknek. Nekünk egyetlen apostolunk és főpapunk van, Jézus Krisztus. Ő az, aki apostolunk, vagyis nagykövetünk Isten előtt. Ő az, akiben megismerhettünk Istent, és ő az is, aki minket képvisel az Atya színe előtt. És ő a főpapunk, mert a saját életét vitte egyetlen és tökéletes áldozatként Isten elé, és ezzel végérvényesen engesztelést szerzett a bűneinkért. Miatta állhatunk meg Isten színe előtt. A bűneink ismerete nagyon fontos. Az őszinte bűnbánat talán még fontosabb, de a legfontosabb mind közül, hogy tudhatjuk, nincsen immár semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak, mert az élet Lelkének törvénye megszabadított minket Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől. Jézus nem karrierdiplomata. Nem úgy lett nagykövetünkké Isten előtt, hogy elutazott messzire, és onnan tartja velünk a távkapcsolatot skype-on keresztül. Ő Istennel egyenlő volt, de eljött közénk, és egy lett közülünk. Tökéletes Istenként mégis tökéletes emberré lett, volt hajléktalan és volt menekült, akit megverhettek és megölhettek a hatalmasok, ha úgy akarták, mert azt hitték, hogy hatalmuk van felette. Jézus megtapasztalt mindent, ami az emberlétben fájdalmas, a megvetést, az erőszakot, az ami talán még ezeknél is szörnyűbb, az elárultatást. Még azt is megtapasztalta, hogy milyen, amikor nem értjük Istent. Remélte, hogy Isten nem viszi őt a kísértésbe, és megszabadítja a gonosztól. Jézus éppen úgy imádkozta a zsoltárokat, ahogyan mi tesszük. Márpedig a zsoltárok legnagyobb része Istenhez intézett kérdésekből áll: meddig késel még Uram? meddig tűröd a gonoszok uralmát? Miért hagytál el engem, Uram? A kereszt felé menő úton, és a kereszten éppen így imádkozott és kérlelte Istent a mi Urunk. És annyira szeretett minket, hogy nem nyomta meg a pánikgombot. Pedig Isten angyalainak hadserege kiragadhatta voln őt a szenvedések közül. De ő hűségesen kitartott, halálig engedelmes maradt, mégpedig a kereszthalálig.
III.
Végezetül a levél a 2-6. versekben Jézus hűségéről és kitartásáról beszél, és ennek érzékeltetésére Jézust Mózessel hasonlítja össze. Két okból szoktunk összehasonlítást tenni. Vagy azért, hogy valamit leértékeljünk, vagy éppen ellenkezőleg, hogy felértékeljünk. Amikor a szentíró összehasonlítja Mózest és Jézust, nem azért teszi, hogy Mózest leértékelje. A korabeli zsidóságban és az első keresztyének között sem lehetett volna olyan embert találni, aki nem lett volna meggyőződve arról, hogy Mózes a legnagyobb ember, aki valaha élt a földön. Aki figyelmesen olvassa ezeket a verseket, és megnézi a Bibliánk kereszthivatkozásait, láthatja, hogy a szentíró itt az Ószövetséget idézi, Mózes 4. könyvéből azt a jelenetet, amikor Mirjam és Áron, Mózes testvérei fellázadnak Mózes ellen, mert azt mondják, hogy nem igaz, hogy Isten csak Mózesen keresztül szól a néphez. Mirjam prófétanő, Áron pedig főpap. Nem éppen olyan értékes apostolai, nagykövetei ők is Istennek, mint Mózes? De Isten védelmébe veszi Mózest, és azt mondja róla, hogy ő igazán hűséges volt az Úr házában, vagy háza népében, Izráelben. Ő volt az egyetlen ember, akivel Isten szemtől szemben beszélt. És most a Szentíró azt mondja, hogy bármilyen hűséges is volt Mózes, hűséges szolga volt, de mégsem a tulajdonos. Mert a háznak, vagyis Isten háza népének a tulajdonosa Isten, aki az Ő Fiát mindennek örökösévé tette. A régi egyház, Izráel népe a ház Urát csak Mózesen, a hűséges szolgán keresztül tudta megközelíteni, félve, és Mózes háta mögé rejtőzve, amikor átvették a tízparancsolatot a Sínai hegynél. De közben Mózesnek még az arcára sem tudtak nézni a dicsőség kisugárzása miatt, amikor lejött a hegyről. Nekünk mennyivel könnyebb dolgunk van, amikor a ház Urának Fiához mehetünk oda, hogy adjon nekünk helyet az Úr asztalánál. Mert Jézus nem csak Fiú, hanem hűséges Fiú, aki mindvégig hűséggel állt ki mellettünk az Atyánál, és hűségesen szólt nekünk az Atyáról, amíg csak közöttünk tanított. A háznak, Isten háza népének, az egyháznak a valódi Ura Jézus. Ő építette ezt a házat, ahogy a Káténk is tanítja: „Isten Fia a világ kezdetétől fogva annak végéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és igéje által az igaz hit egyességében magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, azt oltalmazza és megőrzi. És hiszem, hogy annak én is élő tagja vagyok és örökké az is maradok.” Erről a Fiúról mondja a mai igeszakaszunk utolsó verse: „Az ő háza mi vagyunk, ha a bizalmat és a reménység dicsekedését mindvégig szilárdan megtartjuk.” Mekkora bíztatás ez a végén! Ugye mondtam, hogy a Zsidókhoz írt levél csupa bíztatás. Testvérem, tartsd meg a bizalmat Krisztusban! És tartsd meg a reménység dicsekedését mindvégig szilárdan. Ez a dicsekedés nem valami hiú és önző dolog. Ez az, amiről Jeremiás úgy beszélt, hogy ha valaki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék, mégpedig azzal, hogy ismeri és a szereti az Urat. A reménység dicsekedése, vagy ahogy a Magyarázatos Bibliánk fordítja, a büszkén bizakodó keresztyén öntudat tarthat meg bennünket testvéreim a valóság minden nyomorúsága közepette. Mert a valóság sokszor meglehetősen kiábrándító és nyomorúságot, olyannyira, hogy őszintén mondom nektek, nem tudom, hogy valakinek Jézus Krisztus nélkül hogyan lehet ereje, hogy egyenes gerinccel és józan ésszel végigcsinálja azt, amit mi emberi életnek nevezünk. De a Krisztusba vetett bizalommal és a reménység dicsekedésével meg lehet csinálni, ha mindvégig kitartunk és hűségesek vagyunk, ahogyan ő volt. Szóval visszatértünk az elejére. Függesszük Jézusra a tekintetünket, és maradjunk hűségesek elhívásunkban, mint elhívott szentjei Istennek és testvérei Krisztusnak és egymásnak, ahogyan ő volt hűséges mindhalálig. Segítsen abban az Úr bennünket, hogy így legyen!
Ámen
