Igehirdetés 2013. december 15.
Adventi rend és lélek
Lekció: Lk 1,13-17
Textus: Mal 3,22-24
„Gondoljatok szolgámnak, Mózesnek a tanítására, azokra a rendelkezésekre és a törvényekre, amelyeket általa parancsoltam az egész Izraelnek a Hóreben! Én pedig elküldöm hozzátok Illés prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja. Az atyák szívét a fiakhoz téríti, és a fiak szívét az atyákhoz, hogy pusztulással ne sújtsam a földet, amikor eljövök.”
Imádkozzunk!
Köszönjük Urunk az advent idejét, és a csendet, amiben elmélyedhetünk ezekben a mostani napokban. Jól tudjuk, hogy nincsen készen az életünk, hiszen ránk bíztad, hogy döntéseink révén kiépüljön a sorsunk, és mindnyájan olyan utat járjunk végig, amiben megnyilvánul, mi is lakik a szívünkben. Bizony, nem büszkélkedhetünk csupa győzelemmel, sőt nagyon is vannak szégyellni valóink, de úgy jövünk hozzád, mint aki a bűnösök barátja és a betegek gyógyítója vagy. Köszönjük neked ezt az adventi vasárnap reggelt, amit szent házadban tölthetünk, és tanulhat a szívünk várni, készülődve a te eljöveteledre. Azt kérjük, ma is töltsd ki ránk kegyelmedet, hirdettesd közöttünk a te igéd igazságát, vigasztald szomorúságunkat, pótold ki hiányosságainkat, és adj nekünk olyan belátásokat, amik által országod épülhet életünkben. Krisztusért kérünk, hallgasd meg imánkat. Ámen.
Igehirdetés
Sokan kérdezik, főleg olyanok, akik ritkán jönnek el a templomba, hogy ugyan miért olvasunk fel itt mi mindig két-háromezer éves történeteket – hiszen az emberek a mában élnek. Ez valóban így is van, de mi éppen ezekben a két-háromezer éves történetekben fedezzük fel a kulcsot a mai életünk problémáihoz. Ha mindjárt tartalommal akarjuk megtölteni ezt a merész állítást, hát rakjuk csak gyorsan össze, mit is hallottunk az előbb Zakariás pap életéből.
Azt hallottuk, hogy egy idősödő, meglehetősen megfeneklett életű, már a hitében is kiégett papi ember életútján egyszer csak történik valami nagyon fontos. Nevezetesen az, hogy ez a romokban heverő élet kap egy isteni érintést, és elkezd a romokból újra megépülni. Gyermektelennek lenni abban az időben egyet jelentett a hiábavaló és üres élettel, ezért nem sok csodálkozni valónk van azon, hogy Zakariás pap hiába áll a templomban éppen a szent helyen és végzi éppen a legáhítatosabb liturgiát, belül eközben mégis úgy érzi magát, mint akinek semmi nem sikerült az életben. Nem hiszem, hogy sokan lennének, akik ne ismernék ezt az érzést, hogy romokban van az életünk. Elterveztünk valamit, és az nem úgy alakult. Álmodtunk valami szépet, és nem lett belőle az, amit szerettünk volna. Elindultunk egy úton, és nem érkeztünk sehova. És néha mindehhez csatlakozik még egy gyász, vagy egy betegség, vagy egy emberi csalódás valakiben, akire nagyon is számítottunk volna – nem kell sorolni, mi minden döntheti romokba az álmainkat. Vajon tudjuk-e újra kezdeni a saját életünket? Ugye, ez már nem is olyan ósdi probléma, hanem nagyon is itt van, a mi modern életünkben, és mindnyájan ismerjük.
És mit hallunk mai adventi olvasmányunkban? Hogy Isten angyala éppen egy ilyen romokban lévő élethez jön el, őt nem hagyja magára – ahhoz a Zakariáshoz jön el, akit ha megkérdeztek a barátai, hogy van, hát leginkább csak legyintett egyet. Szabad ezt az adventi történetet egészen közvetlenül jó hírként, evangéliumként értenünk. Mert az összetört szívű ember különösen is fontos és kedves Isten előtt. Ha nem volna az, akkor nem olvasnánk ilyesmit már Ézsaiás könyvében, amit Urunk Jézus is élete első igehirdetésének alapjául választott a názáreti zsinagógában, hogy engem azért küld hozzátok az Úr, hogy jó hírt vigyek a megalázottaknak, bekötözzem a megtört szíveket, és szabadulást hirdessek a foglyoknak! (Ézs 61,1 és Lk 4,18) Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, mondja Jézus, hanem a betegeknek – én nem az igazakat jöttem hívogatni, hanem a bűnösöket a megtérésre. (Mt 9,12)
Ez azt jelenti, hogy ha már nem ott tartunk, ahol általában szoktunk, hogy még mindig csak egymásban keressük a bajok okát, hanem már magunknak is szükségünk van az áldott orvosra, aki a bajban lévőkhöz, az összetört hitűekhez jött, aki a bűnösökhöz jött, akkor mellettünk is megállhat majd az Úr angyala, akár itt a templomban is, mint Zakariás életében történt, és kezdődhet valami egészen új és jó.
Mi már azt is tudjuk, hogy nem csak Zakariás pap életében kezdődhetett új szakasz, hanem az egész emberiség életében is, amikor a születendő János lényében Isten útkészítőt küldött, hogy ő az „Illés lelkével” az atyák szívét a fiakhoz fordítsa, és „felkészült” népet állítson az érkező Messiás elé. Ma is pontosan erre van szükség, és ez a mostani advent is éppen erre való, hogy felkészült nép állhasson az Úr elé, aki eljön.
Márai Sándor írja egy helyen, hogy a dolgokat meg kell várni. Emberek, eszmék, helyzetek, amik hozzánk tartoznak, állandóan útban vannak felénk. Ne kapkodjunk, se ne siettessük a közeledésüket, mert úgy elronthatjuk, elkerülhetjük a találkozást. Ami hozzánk tartozik, az úgyis jön felénk. Várjunk rá nagy erővel, figyelmesen, egész sorsunkkal és életünkkel. (Márai S.: Füveskönyv) Szép gondolat, érdemes megfogadni. Ám nekünk egy ennél még nagyobb ígéretünk van, éspedig az, hogy nem csupán emberek, eszmék, könyvek és találkozások jönnek felénk, hanem maga az élő Úr is! Az advent szó pontosan azt jelenti, hogy eljövetel, és mi hittel hisszük, hogy az Úr valóban eljön hozzánk. Nem biztos, hogy harsonával, nem is biztos, hogy „szép tüzes nappalon”, hanem, ahogyan a költő mondja: Amikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten. (Ady: Az Úr érkezése)
Ezt az ő eljövetelét hirdeti most is a négy adventi vasárnap. Ilyenkor semmi mást nem is kell a szívünkbe fogadni, csak azt az ígéretét, hogy ő eljön hozzánk. Nem hagylak titeket árvákul, eljövök hozzátok – mondja tanítványainak. (Jn 14,18) És Keresztelő János is egyedül azért születhetett meg az élemedett Zakariás és Erzsébet házasságában, mint a világméretű új kezdet nagyszerű, már-már lehetetlennek látszó ígérete, hogy ez a János aztán felkészült népet állítson az érkező Úr elé.
Mit jelent mármost, hogy felkészülten állni az érkező Úr elé? Mindenekelőtt csendet. Ha nincs az adventünkben csend, akkor egyáltalán nincs is adventünk. Ezt mindjárt láthatjuk, amint végigolvassuk Zakariás pap történetét a Lukács evangéliuma első fejezetében. Bizony, ennek az idősödő papi embernek nem volt igazi csendje, mert csupán a fülével hallgatta a Gábriel arkangyal hirdette jó hírt az új kezdet lehetőségéről, de ahhoz már nem volt elég csendje, hogy a szívével is meghallja: igen, az én családomban, és Izrael népének életében is, sőt az egész embervilágnak is lehetséges az új kezdet! Ezért kellett aztán neki kilenc hónapon át jó nagy csendben lennie – teljesen megnémult. Nem hitt az isteni érintésnek, nem kellett az evangélium jó híre, nem volt nyitva a szíve, neki még külön jel is kellett – hát kapott jelt. Nem tudott beszélni egyetlen szót sem, amíg csak János meg nem született, és minden betűről-betűre valósággá nem lett az isteni ígéretből. Mert az igazi jel mindig a valóság maga, ahogyan végbemegy – azt kell látnunk és azt kell igazán megértenünk.
Szívből kívánom, hogy legyen áldott csendje ebben a mi mostani adventünkben mindenkinek a maga személyes életében. Azokéban is, akik éppen úgy érzik, most minden rendben van, egészségesek, kiegyensúlyozottak, sikerülnek a dolgaik, de azoknál még inkább, akiknek éppen romokban van az élete, mint a Zakariásé volt. Csend nélkül, amiben tényleg megszólalhat az Úr, nem fog „felkészült nép” állni az Érkező elé.
Milyen érdekes, hogy az evangélium ilyen fontos helyen is, mint a Messiás születésének előkészítése, egészen szervesen kapcsolódik az Ószövetséghez, és egy Malakiás prófétától származó ígéretet idéz, ami nem más, mint az ószövetségi iratok lezárása, egészen konkrétan az utolsó mondat az Ótestamentumban. Méltó, hogy eredeti formájában idézzük, ahogyan az előbb is tettük: „Gondoljatok szolgámnak, Mózesnek a tanítására, azokra a rendelkezésekre és a törvényekre, amelyeket általa parancsoltam az egész Izraelnek a Hóreben! Én pedig elküldöm hozzátok Illés prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja. Az atyák szívét a fiakhoz téríti, és a fiak szívét az atyákhoz, hogy pusztulással ne sújtsam a földet, amikor eljövök.”
Ha kiemeljük a kulcsfontosságú fogalmakat ebből a prófétai intelemből, akkor ezt a két szót mondhatjuk: rend és lélek. Ezeket ajánlja a valóban nyitott szívű, alázatban élő adventi embernek az ige, annak tehát, aki maga is szeretne felkészülten állni az Úr elé. Két személy neve hangzik el ugyanis ebben az igében, amit Lukács evangélista Malakiástól idéz – Mózesé és Illésé. Ők az ószövetségi idő két hegyóriása – hatalmas próféták, Isten emberei, akikkel a megdicsőülés hegyén Jézus látomásban beszélget is, mert eljönnek hozzá. Mózes az, aki a törvényt hozta népének, ő képviseli a rendet, Illés pedig a benne lakó lélekről, vagyis megdöbbentő lelki erejéről lett nevezetes. Tanítványa, Elizeus nem is kért mást, csak azt, hogy az Illésben lakó lélek kétszeres mértéke lakhasson majd őbenne, és nem véletlen, hogy az evangélisták pedig mind úgy beszélnek Keresztelő Jánosról, mint aki az Illés lelkével térített meg sok embert az Úrhoz. (Mt 17,12-13)
Miért éppen rend, és miért éppen lélek? Mert mind a kettőre szükségünk van. Az igazi rendet Isten kijelentette, megmutatta nekünk a törvényben: Szeresd az Urat,a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből (5 Móz 6,4-5) – ez a törvény a legnagyobb, ez mindennek az alapja. Aki ezt az elsőt nem fogadja el és nem gyakorolja, az ne csodálkozzon, hogy nem lesz képes a másik nagy törvény teljesítésére, ami pedig erre épül, ennek egészen a szerves folytatása: Úgy szeresd a másik embert, ahogyan magadat is szereted! (3 Móz 19,18) Miért van annyi egyenetlenség ember és ember között, miért teszik egymás életét pokollá azok, akik pedig élhetnének szépen, békességben? Mert ez az emberi élet eredeti rendje: szeretettel tartozunk Istenünknek, éspedig nem is akármilyen szeretettel, hanem teljes szívünkből, teljes lelkünkből és teljes erőnkből való szeretettel. És ha már ez megvan, akkor épülhet rá a második szint, vagyis képesek leszünk úgy szeretni a másik embert, ahogyan magunkat is szeretjük.
És lehetünk mi akár milyen modernek, repülhet a gép a fejünk felett tízezer méter magasan, és röpülhet a hír a másodperc töredéke alatt távoli kontinensekre – akkor is ez az élet igazi, eredeti rendje. Hát ezért kell nekünk az Úr szolgájának, Mózesnek a tanításaira gondolni, mert az ő a rendelkezéseiben és törvényeiben pontosan ez szól felénk mind a mai napig. És különösen olyan élethelyzetekben van szükségünk erre, amikor összekeveredik az életünk, amikor azt sem tudjuk, hol a fejünk, mit is akarjunk, merre menjünk tovább, van-e egyáltalán tovább – nos, van tovább, nagyon is van, de az a tovább itt kezdődik: gondolni arra, amit már a Hóreben megparancsolt az Úr egész népének Mózes által. Ennyit a rendről, és ennyit a „rendbe teendő” életekről!
A másik szó pedig – mintegy a rend után, ha már az tényleg megvan – a lélek, amit Illés személyesít meg. Erre éppen úgy szükség van, mint az élet rendjének ismét felfedezésére, mert lélek nélkül nincsen tűz, nincsen hit és nincsen megvalósítás, nincsen véghezvitel, legfeljebb emberi fogcsikorgatás. Így hallottuk az előbb: ha majd figyeltek a mózesi igékre, ha már nektek is azok a legnagyobb parancsolatok, amiket őnála találtok, akkor majd én is elküldöm hozzátok az Illés próféta lelkét és erejét. Igen, így leszünk valóban „felkészült nép”, ha Isten Lelke eljöhet hozzánk, mert ez a „felkészült” igazából azt jelenti, hogy megépült, elkészült, valami, ami készen van, mert szépen összerakták. Manapság szokták azt mondani, ha valaki kelekótya, maga sem tudja, mit csinál, hogy „össze kéne rakni a fejét”. Hát elég sokszor nekünk is össze kellene rakni nem csak a fejünket, hanem magát az életünket is, ahogyan Noé szépen összerakta a bárkát (Zsid 11,7), meg ahogyan megépítenek egy házat, amiben minden szépen a helyén van. Vagy ahogy megépítették, összerakták a szent sátrat a pusztában, ahol is minden méret, de még az alkalmazott színek is pontosan aszerint készültek, amit az Úr mondott nekik. (Zsid 3,3)
Sokszor tényleg erről van szó: összesen az a baj, hogy nincsenek a dolgok rendesen összerakva. Aki valóban nyitott Isten Szentlelke iránt, az éppen ezt kapja majd legszebb ajándékként, hogy ő összerakja az életünket. Újra összerakja, ha szétesett volna, és ha szükséges, segít még kidobálni is olyan elemeket, amiket nem is lehet összeilleszteni, mert egyáltalán nem is valók oda. És itt eszünkbe juthat akár a nagy magyar gondolkodó mondása is: Ha minden nap levetnék magamról egy svihákot, ezer év múlva el is készülnék. (Hamvas B.) Mert a „jól összerakott ember” derűs, íme, tud mosolyogni is, elsősorban pedig éppen a saját gyarlóságain. Szereti az életet, tud benne örülni, és nem csak azt veszi észre, ami kifogásolni való.
Igen, csend, vagy ha úgy tetszik, megszólíthatóság – ami az advent legfontosabb, valóban legelső mozzanata. Aztán Mózes és Illés, vagyis ahogyan ma megfejtettük, a rend és a lélek következnek. A „rend” által újra megtaláljuk az elvesztett alapot, mert a mózesi törvény az egyetlen lehetséges alapzathoz, a szeretethez visz bennünket vissza. És amint erre valóban ismét ráhelyezkedtünk, elkezdtük újra erre építeni a döntéseinket, akkor majd újra megtaláljuk életünk szép egységét, megépült, összerakott mivoltát is, amit Isten Szentlelke hoz majd létre bennünk: az a Lélek, akit Krisztus küld nekünk. Forduljunk őfelé ebben a mostani adventben is, mert ő a mi „királyi győztesünk”, aki a mennyből leszáll – hogy velünk legyen, s mi ő vele. Így legyen. Ámen.
Imádkozzunk!
Köszönjük Urunk, hogy még a próbatételeket is azért kapjuk, hogy általuk értékesebbé legyen az életünk. Megvalljuk, nem mindig értjük, mi miért is jön el hozzánk, mi miért történik – egyedül a te eljöttöd az, ami valóban egyértelmű, és ami mindent világossá tesz. Segíts minket, hogy lélekben felkészülten várhassuk téged, hogy megteljen a szívünk szent várakozással és élő reménységgel, hogy nem hiába várunk. Vedd el csüggedésünket, és ragyogtasd ránk szereteted fényeit, amikor nagy szükségünk van a te érkezésedre. Vigasztald gyászoló testvéreinket, akik az elmúlt héten temették el szerettüket, és gyógyítsad azokat a betegeket, akiknek új reménységre van szükségük, hogy kétségbe ne essenek. Újítsd meg mindnyájunkban a te törvényed, az örök rend ismeretét, és küldd el hozzánk a Krisztus Lelkét és erejét, hogy ne csak tudjunk a jóról, hanem meg is tudjuk valósítani azt. Ámen.
