2000 december 3.
Ajtód előtt áll!
Lekció: 2Móz 20:1-17.
Textus: Jel 3:14-22
“A Laodiczeabeli gyülekezet angyalának is írd meg: Ezt mondja az Ámen, a hű és igaz bizonyság, az Isten teremtésének kezdete: Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév. Így mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból. Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen: Azt tanácslom néked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy; és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága; és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss. A kiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem: légy buzgóságos azért, és térj meg. Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem. A ki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe üljön velem, a mint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyiszékében. A kinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek.”
Imádkozzunk!
Urunk, Istenünk, félelemmel gondolunk arra, hogy te szent Isten, tökéletes jóság vagy, aki hozzáférhetetlen világosságban lakozol, mi pedig gyarlóságainkban élünk és messze szakadtunk az igazságtól és a hűségtől. Nem tudjuk megtartani parancsolataidat, mert önhatalmúlag magunk döntünk nélküled jó és rossz között, parancsolataid hallatán szégyenkezve azt kell mondanunk: szinte alig van törvényed, amit meg ne törtünk volna. Légy irgalmas nekünk bűnös embereknek, és bocsásd meg vétkeinket, ne ítélettel és igazsággal, hanem kegyelemmel nézz miránk. Adj nekünk új életet Krisztusban, a testté lett ígében, a hirdetett ígében, amely hangzik közöttünk, és a látható ígében, a szent sákramentumban, amellyel ma is élhetünk kegyelmedből. Add nekünk Szentlelked erejét, az íge hirdetőjének és hallgatóinak egyaránt, és áldj meg bennünket tőled való új élettel, megváltó Urunk, Jézus Krisztus nevében kérünk!
Ámen.
Igehirdetés
Ádvent első vasárnapján terített úrasztala vár bennünket, és az íge is adventi gondolatokkal szólít meg minket. Vajon miért olyan kedves az Advent ünnepe, a Karácsony előtti négy vasárnap mindnyájunknak? Minden bizonnyal azért, mert egyszerre fejezi ki a távolságot, ami elválaszt minket az Úrtól, a szent és igaz Istentől, és ugyanakkor a reményt, hogy nem lesz mindig ott ez a távolság, mert ő eljön hozzánk. Ádvent ezt jelenti, hogy eljövetel. Ennek az ígéretét, ennek a reményét hordozza ez az időszak.
Úgy hiszem, hogy ez a kettősség ott van minden hívő ember szívében. Egyfelől érezzük méltatlanságainkat, vétkeinket, ezért bűneink tudatát hordozzuk magunkban, ami elválaszt minket az örökkévaló szent Istentől. De azt is érezzük, hogy ő szeretné áthidalni ezt a távolságot, keres minket, akarja a velünk való közelséget, szeretne eljönni hozzánk. Elég nagy szeretet van őbenne ahhoz, hogy ne maradjon meg önmagának és önmagában az egek egeiben, hanem keres minket teremtményeit, jót akar, üdvöt akar nekünk. Szeret és szán minket, és mindez előttünk van: az eljövendő Úr eljön hozzánk. Ezt a bizonyosságot, ezt a hitet erősítse meg bennünk az Advent, hogy olyan Urunk van, aki szeretne eljönni! Kapunk ehhez a hithez, ebben való megerősödésünkhöz most egy ébresztő üzenetet, egy jó tanácsot, és kapunk egy ígéretet is.
Az ébresztő üzenet tulajdonképpen egy kérdés. Így hangzik: Hol is állsz te tulajdonképpen? Vajon nem ismerős-e számodra, nem illik-e terád is, amit a laodiczeabeli gyülekezetnek angyalának – minden bizonnyal előjárójának és így ezzel az egész gyülekezetnek, címzett Isten Szentlelke, amikor ezt mondja: langymeleg a keresztyénséged. Nem illik-e ebből valami mindnyájunkra? Az, hogy egyszerre mondunk igent és nemet. Nem döntöd el, hogy indulsz-e vagy állasz, egy kicsit kívül is vagy és egy kicsit belül is vagy Isten királyi uralmán. Nem vagy tagadó, nem lettél keserű ellenséggé, nem vagy ateista, de a szíved teljes odaszánására, a teljes önátadásra nem vagy készen. Vajha hideg volnál, vagy hév! Így, mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból. A döntés hiányzik ebben az állapotunkban. A keresztyén életnek az alapja, hogy elhiszem és meg is tapasztalom, hogy Megváltó Uram, az Úr Jézus Krisztus döntött mellettem. Amikor én még meg sem születtem, annyira átadta valóját mellettem hozott döntésének, hogy nem szánta odaadni harminchárom esztendejét a golgotai kereszten. Szeretett engem, mielőtt én megszülettem volna, döntött mellettem. Vajon döntök-e én is őmellette ugyanilyen teljesen és egész szívvel?
A keresztyén élethez a mi részünkről igazából két döntés is kell. Az első, a nagy, az életre szóló, amikor az ember életében először kimondja, hogy mostantól nem a magam nevében akarok járni, nem a magam akaratát akarom megvalósítani: a tiédet Uram. Ez a döntés, amikor az emberben először születik meg, a megtérés. Senki nem lehet keresztyén, aki valamikor ki nem mondta még ezt: mostantól az Úré akarok lenni testestől lelkestől. Érlelődhet ez az emberben hosszú időn át, vagy eljöhet hirtelen felismerésként, egyik pillanatról a másikra – tulajdonképpen mindegy. De olyasmi ez, mint amikor valaki eldönti, fölszáll-e egy hajóra, ami egy másik világrészre viszi. A ilyen döntését az ember nem szokta elfeledni. Az ilyesminek messzemenő következményei vannak az ember életében.
De ezen a nagy, életre szóló döntésen túl mindennap szükség van legalább egy kicsi döntésre, az odaszánás döntésére is. Életünk egészen gyakorlati, konkrét dolgai között is: “A tiéd akarok lenni, Uram!” A pénzügyeim intézésében, emberi kapcsolataim bonyolításában, a munkám minőségének meghatározásában, vagy éppen abban, hogy mit is teszek a szabad óráimban.
Aki még nem döntött nagy, életodaszánó döntéssel, az bizonyosan langymeleg előtte, de az is, aki meghozta ugyan már ezt, bement a szoros kapun, elindult valamikor, de élete ügyes-bajos dolgaiban mégsem akar aszerint dönteni, amit Ő mond. A konkrét kérdésekben marad az emberi érdek, szívünk érzései, amik szerint döntünk – nélküle. Hitbeli tekintetben ez a langymelegség. “Elvileg” keresztyén az ember, a gyakorlatban mégis másként hozza döntéseit. Egyszerre mond igent is meg nemet is. A terített úrasztala Advent első vasárnapján arról való híradás, hogy nem méltó az Úrhoz, az ő önmagát adó nagy szeretetéhez, hogy félszívvel döntsünk mellette: egy kicsit igen, egy kicsit nem, követjük is, meg nem is. Legyen az igenünk igen, a nem nem, mert ő is életét tette arra, hogy nekünk, az Istentől való életet felmutassa. Csak a teljes odaszánás, az igazi döntés, a valódi önátadás méltó válasz végtelen nagy szeretetére. Ez az az ébresztő üzenet, ami most mindnyájunkat megkeres: hol is állasz valójában.
A tanács így hangzik: Ha már tudod, hogy nincs meg mindened, sőt éppen a legfontosabb dolgok hiányoznak, akkor vegyed azokat tőlem. Itt vannak a kezeimben. Mert hiányzik az igazi érték az ember életéből, ha nem az ő kezéből vesszük a tűzben próbált aranyat. Testvérek, amit itt a földi életben szerezhetünk arról előbb-utóbb kiderül, hogy nem végleges. Hány embert elkápráztat saját tehetőssége! Jutottam valamire! És elégedetten körülnéz: másnak nincs ennyije. Nem tudja, milyen szegény! Semmit nem fog az ember magával vinni, amit szerzett magának. “Mezítelenül jöttünk a világra, és világos, hogy ki sem vihetünk innét semmit.” Nem az az ember gazdagsága, amit összekapart magának, hanem amit tőle vettünk. Amit ő mondott nekünk, az tűzben próbált arany! Ha az eljutott a szívünkig, időtálló! Nem fog elhagyni, amikor jön a gazdasági válság, s minden elveszti értékét. Nem fog lehámlani rólunk, mint a ruha, ahogy távozunk az életből, hanem megmarad, mert örök.
Miben áll a gazdagságunk? Talán az az egy szó, amit egy héten át szívünkben forgathatunk! Ez a “tűzben próbált arany”, ami tőle való! Erre érdemes vigyázni, ezt érdemes őrizgetni, erre érdemes büszkének lenni: ha csak van egyetlen szó is, ami tőle származott és ott él szívünkben. “Vegyél tőlem tűzben próbált aranyat”, és gazdag leszel. Ruhát is tőlem végy. A fehér ruha, amiről szó van, – és általában a ruha a Biblia jelképei között – a cselekedeteket, az életünk minőségét jelenti. Ahogyan megvalósítjuk lehetőségeinket. Vegyél tőlem fehér ruhát. Ismerjük a példázatot, amikor a királyi mennyegzőben valaki odaillő ruha nélkül jelenik meg, és a házigazda azt mondja: Barátom, hogyan jöhettél így ide? Nincs helyed az ünnepi asztalnál, amíg ilynek a cselekedeteid!
És vegyél tőlem szemgyógyító írt is – folytatja az íge – kezeltesd velem vakságodat. A tiszta látás is tőlem van! Ha valamire büszkék szoktunk lenni az az, hogy az ítéletünk biztos: körülnézünk a világban és tudjuk, mi micsoda. Szó sincs róla! Vakok vagyunk, amíg tőle nem vettünk szemgyógyító írt. Nem azt látjuk igaznak, amit ő annak bizonyít, nem azt látjuk fontosnak, ami őelőtte is érték. “Vegyél tőlem szemgyógyító írt”, majd átalakul szemléleted, kiderül egyről s másról életedben, hogy egyáltalán nem ér annyit, mint amennyit gondoltál felőle. Más dolgok föl fognak értékelődni, amint megnyílik szemed. Aki vak voltál, elkezdesz látni. “Vegyél tőlem” – ebben foglalható össze az adventi tanács: vegyünk tőle türelmet, szelídséget, vegyünk tőle megbocsátást, új hitet, önkorlátozásra való készséget – kinek-kinek mire van szüksége. Azt, ami nekünk nincs, ő pedig bőven adja, ajándékba, ingyen mindnyájunknak. “Vegyél tőlem”.
És végül itt az ígéret. Az Ádvent légkörét, a kopogtató Jézus csendes, hívó szava teszi igazán széppé, meghitté. Nem dörömböl, nem dönti ránk az ajtót, nem kiabál, hanem halk és szelíd szóval szólít: csak kopog. Olyan csöndes a szava, a kopogtatása, hogy a világ zaja egész könnyen túlharsoghatja. Meg se halljuk, észre sem vesszük, pedig ő ott áll, kopogtat és vár. Milyen jó ezt tudni, testvérek! Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, akinek az Atya az ítéletet adta, aki által a világot is teremtette, ott áll mindnyájunk szíve ajtaja előtt, és némán kulcsfordulásra vár. Már ez magában is ígéret, hiszen aki Isten létére ekkora szabadságot ad nekünk, embereknek, az nagyon szeret minket. Nagyon sokra becsüli emberlétünk lehetőségeit, amiket ő adott nekünk, hogy ránk bízza, miként élünk azokkal. Megbecsüli szabadságunkat. De mindehhez hozzáteszi még azt is, “ha valaki megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, és ő énvelem”.
Ezért olyan drága számunkra az úrvacsora. Nem mellékes többlet, liturgiai szokás, hanem hitünk titkának legszebb ünnepe, kinyilatkoztatása. A gyülekezet közösségének lüktető szíve, forró középpontja, hiszen mi jobb van annál, mint az Úrral való közösség? Ez jelképesen történik a kenyér és a bor magunkhoz vétele révén, de hitünk odaszánásával, a lelki “ajtónyitással” a szívünkben valóságosan történik. És ő most megígéri, hogy bejön hozzánk, ha megnyitjuk az ajtót számára.
Legyen ez az Advent az ajtónyitás ünnepe. A bezárult ajtót újra kinyitni! Akkor nem volt hiába az ébresztő üzenet: Vigyázz, nem lettél-e langymeleg, egyszerre az igen és a nem embere? Hozd meg a magad döntését, amit ma kell meghoznod! Ébredj rá, hogy e nélkül kivet téged szájából.
A tanács így szólt: Tőlem végy! Mi az, ami hiányzik életedben? Szeretet, öröm, erő, józanság, helytállás? Vegyél tőlem! Nálam mind ez megvan. Tőlem végy!
És az ígéret. Aki neki ajtót nyit, azt nem hagyja magára. Hát nyissuk meg az ajtót, szívünk ajtaját, és tapasztalni fogjuk: nem egyedül vacsorázunk; ővele. Így legyen!
Ámen.
Úrvacsoraosztás
