Igehirdetés 2008. április 20.
Aki a kísértés idején kitart
Lekció: Jakab 1,1-18
Textus: Jakab 1,12
„Boldog ember az, aki kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek.”
Imádkozzunk!
Istenünk, köszönjük neked ezt a ragyogó, napfényes tavaszi vasárnap délelőttöt. Téged hívunk most imánk szavaival és téged keresünk a szívünkkel is. Ismered életünket és jól tudod, mennyi zaj tölti be mindennapjainkat, mennyi félreértés okoz csalódást és milyen felkészületlenül érnek minket a próbatételek. Megvalljuk, hogy ritkán jutunk az igazán fontos dolgok közelébe, mert életünk külső részein élünk, és szétforgácsolnak minket a világ eseményei. Megvalljuk azt is, hogy tehozzád alig-alig van lelki kapcsolatunk, holott ez minden dolognál fontosabb lenne. Köszönjük a hetedik nap áldását, hogy megállhatunk ma házadban és csendben lehetünk előtted. Segíts most minket, hogy igaz áhítatban figyelhessünk igédre és komolyan vehessük, amit te mondasz nekünk. Tartsd távol az igehirdetéstől mindazt, ami hamis vagy kusza, és mind azt, ami félreérthető vagy unalmas. Urunk, ahogyan közölted Lelkedet már annyi emberrel, aki téged keresett, adj most nekünk is világos útmutatást, mert szeretnénk a te vezetésed szerint élni. Megváltó Jézusunk nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.
Igehirdetés
Jakab levelének elején nagyszerű tanácsokat kapunk. Öröm ezeket olvasni és jó rajtuk elgondolkodni. Teljes örömnek tartsátok, atyámfiai, mondja az apostol, ha különféle kísértésekbe estek, mert ha kitartotok a kísértésben, akkor növekszik az állhatatosságotok. Aztán egy másik jó tanácsot is kapunk: dicsekedjen a szegény sorsú testvér a méltóságával, a gazdag pedig megalázott voltával, mert hiszen elmúlnak ezek a dolgok, hogy anyagilag kinek hogy megy ezen a világon a sora. Valóban nagyon helyénvaló lenne, ha a próbatétel és a kísértés idején már előre tudna örülni az ember, és azt mondanánk, lám, kiérdemeltem a próbát, most aztán eljött az ideje, hogy szépen helyt tudjak állni – de a valóság az, hogy nagyon kevesen tudják így fogadni a kísértéseket, és elég ritkán tudjuk azt mondani, hogy végre, egy próbatétel. Még ha küzdünk is, és néha sikerül is helyt állnunk, azért általában nem tartunk ott, hogy már előre örülni tudjunk a kísértéseknek és a próbáknak.
Vagyis ezek bizony nagyon magas mércék számunkra, hogy „teljes örömmel” fogadjuk a nehéz helyzeteket és a pillanatokat, amikben aztán majd szépen helytállunk.
És az is magas mérce, hogy az anyagi gondokkal küzdő, vagy éppenséggel szegény sorsú ember az Isten-fiúságának méltóságára gondoljon, azt forgassa lelki szemei előtt, ne pedig csupán a kifizetendő számláit. Az anyagilag sikeres ember pedig ne csak a szépen növekedő bankbetéteit lássa lelki szemei előtt, hanem azt is, hogy a saját énjét naponta egyenesen a halálba kell adja, ha valóban Krisztus követője akar lenni – mert bizony nagyra hizlalt énnel senki nem lehet igazán Isten gyermeke és Krisztus követője.
Azt mondhatjuk, hogy még a hitben elindult embereknek is újra és újra komoly, belső, lelki fejlődésre és átértékelésre van szüksége ahhoz, képes legyen teljes örömnek tartani a kísértések és a próbák eljöttét, vagy gazdag létére megalázottságára, annak hasznos voltára gondolni, a szegény sorsú testvérnek pedig Krisztusban kapott méltóságát maga előtt forgatni. Igen, ehhez egy komoly lelki átalakulásra van szükség, ami sokaknak nem is sikerül.
Nem sikerül, mindenek előtt azoknak, akik sodródnak. Vannak ilyen életek. Valaki ahhoz hasonlította az ilyesmit, ahogyan a planktonok élnek a vizekben. Viszik őket az áramlatok és ők maguk csak elszenvedői annak, ami velük történik. Hány és hány ember sorsa zajlik a külső körülményekre épülve, mindig függésben azoktól. Most ezzel foglalkozz, most azt hallod a hírekben, ma ez legyen a témád – és kialakul emberek gondolkodása és bizony, az életformája is, valóban „korszerűen”, szinte tökéletesen leképezve az igényeket, amiket kívülről megszabnak számára. Jakab levele a tenger habjaihoz hasonlítja a lelki alapállást, amit akármilyen szél ide s tova tud hajtani. Emberek, akiknek tulajdonképpen nincs semmilyen saját belső programjuk, nem határoztak meg maguknak semmilyen utat, nem is tudják, honnan hová is akarnak tulajdonképpen eljutni – talán, ha nagy megrázkódtatások tudnak változtatni az ilyen lelkek belső minőségén.
De van olyan is, hogy valaki elindult, meglátta a célt magának, tudja, hogy ki az Alfa és az Omega, a Kezdet és a Vég, aki Van, Volt és aki Eljön – de ez valahogy elvi dolog marad, és egy szép kezdet után megáll minden, hogy aztán elinduljon az ilyen lélek lefelé, a lezüllés irányába. Mert nem elég a szép kezdet, nem elég fellelkesülni, fellángolni, növekedni is kell. És aki megáll, és stagnálni kezd, akinek nincsenek a szívében újabb és újabb igék, amik felráznának és építenének, az egy idő után szükségképpen elindul lefelé. Kényelmes lesz, nem tud már igazi áldozatot hozni, elkezd sértődékeny lenni, azt figyeli, ki mivel bántja meg őt, és az utóbbi állapota rosszabb lesz annál, mint ahonnan valamikor elindult.
A keresztyén élet elképzelhetetlen lelki fejlődés nélkül. Mindig több van előttünk, mint mögöttünk, ami a lehetőségeket illeti. És ezeket a növekedési lehetőségeket nagy baj kihasználatlanul hagyni, mert akkor az ember vagy sodródik, mint olyan sokan, és él félálomban, éberség nélkül, vagy pedig elkezd éppenséggel visszafelé fejlődni, azaz lelkiekben lezüllik. Amikor megmagyarázzuk például magunknak, hogy nem vagyunk rosszabbak másoknál, akkor nagy valószínűséggel erről van szó. Mert az embernek sosem másokhoz kell mérnie magát, hanem a neki adott lehetőségekhez.
Ma azt mondja nekünk az ige, hogy igenis, el lehet akár oda is jutni, hogy teljes örömnek tartsuk a próbatételt és megköszönjük Istennek, ha arra méltat, hogy kísértésekben is próbálhatunk helytállni. És még oda is el lehet jutni, hogy valóban viszonylagos értékké lesz, mint ami valójában mellékes, hogy milyen anyagi körülmények között él az ember. De ehhez belső élet és komoly átértékelés kell, ami nincs meg lelki növekedés nélkül, ezért a program nélküli, világos belső út járása nélkül lézengő ember éppúgy nem képes erre, mint az, aki elindult ugyan valamikor, de időközben megállt a lelki úton.
Ennek az utóbbinak leggyakoribb formája az, hogy kihal a szívből az imádság. A nem imádkozó embernek ugyanis felnő az énje nagyra, aminek aztán sok rossz következménye van. Mivel nem imádjuk Istent, hát szeretnénk imádtatni magunkat. És ebből következnek a meghasonlások, az ellenségeskedések, és a legkülönbözőbb torzsalkodások, mert a nagyra nőtt én nem jól viseli a másik ember nagyra nőtt énjét. Szinte lelki szükségletté lesz ilyen állapotunkban a mások megítélése, az ellenségeskedés pedig majdnem természetes életformává válik. A világ hatalmasai persze örülnek ennek, mert az elvakult, ellenséges lelkületet, a gyűlölködő embert a legkönnyebb mások ellen vezényelni, csak megfelelő jelszavakat kell találni hozzá. Árulkodó jel erről az a társadalom-szociológiai tény, hogy a csoportot az ellenség tartja össze. Ahol emberek vannak, tegyük hozzá, meg nem tért emberek, vagy lelki fejlődésükben elakadt emberek, ott a legjobb ragasztóanyag az, ha van közös ellenség, mert akkor mindjárt megértjük egymást. Jézus azonban másféle közösséget alapított, nem ilyet. Az ő népének azt mondta: arról ismerjen meg titeket mindenki, hogy egymást szeretni fogjátok. Ez tartson össze benneteket, ez legyen a ti ragasztó anyagotok, közösséget teremtő erőtök, ne pedig a jelen nem lévő mások gyűlölése.
De erre valóban csak olyan emberek képesek, akik szívében végbe tud menni az átértékelés: még a kísértés és a próbatétel is lehet „teljes öröm”, mert hiszen a növekedés alkalma. Láttunk embereket, itt a mi gyülekezetünkben is, akik egykor kivételezetten éltek, jobb körülmények közt, mint nagyon sokan. Aztán mindent elvesztettek, amijük csak volt. Mások feladták ilyenkor, külföldre szöktek vagy öngyilkosok lettek, ők azonban vállukra vették a cementgyárban a zsákot, és becsületesen megküzdöttek egy egészen más életformával, mint amibe születtek. És megtisztult az életük, mert lelki értelemben, egészen bibliai módon, „javukra volt a nagy keserűség” (És. 38,17), mint Ezékiás királynak. Aki azért kapott új lehetőséget, mert tudott sírni a falnak fordulva Isten színe előtt.
Boldog ember, aki a kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek.
Ma ezt az evangéliumot halljuk meg, hogy Isten ígéretei ma is érvényesek. Nem rövidült meg a keze, nem süketült meg a füle. Lehet, hogy a bűneink választanak minket el tőle, de azokból meg lehet térni. Az ő akarata nem az, hogy elvesszen a bűnös, hanem az, hogy megtérjen és éljen. Ő azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson. És ezek az ő ígéretei, mind a többivel együtt, ma is érvényesek, és mi élhetünk az ígéretekkel. A Biblia tele van ígéretből élő emberekkel, olvassuk csak el a Zsidókhoz írt levél 11. részének hatalmas összefoglalását a hit hőseiről! Azt halljuk ott, hogy sokan nem nyerték el közülük a földi életre vonatkozó ajándékok egy részét, de az ígéret ott élt a szívükben, és ez az ígéret valami jobbra tartotta meg a lelküket, őket magukat még a halálon át is. És vajon nem így volt-e ez a legtisztábbal és legszentebbel, az Egyszülött Fiúval is? Bízott az Istenben – ezt vetették a szemére a kereszten. És mi tudjuk, mert tapasztaljuk a Feltámadott jelenlétét a szívünkben, a közösségünkben, az anyaszentegyházban, hogy nem volt hiába az ő hite és bizodalma Istenben. Kitartott a próbatételben, és elnyerte az élet koronáját, amit Isten ígért az őt szeretőknek.
Az élet koronája az örök üdvösség. Az életben minden változik és minden múlandó, mi magunk is azok vagyunk, ami a testünket illeti. De mégis boldog ember az, aki a próbatételben kitart, mert akkor állhatatossághoz jut, és ez az állhatatosság más szóval a türelem. Türelem nélkül az ember türelmetlen, vagyis rongálja a maga és a közösség életét. A próbatételben helytálló ember pedig, aki a kísértésekben is talpon marad, az állhatatosságra, vagyis türelemre tesz szert. És ez a türelem teljessé teszi az életét. Amit nem tud megadni hatalom, pénz, érvényesülés, hogy az ember az életét valóban teljesnek érezze – ugye, látjuk ezt éppen elégszer a világban – azt a türelem megadja neki. Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek, mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű. (Mt. 11,29)
Ilyen „teljes életű” ember kevés van, de mégsem annyira kevés, hogy ne találhatnánk belőle akár karnyújtásnyira is egyet-egyet. Talán nem mosolyog mindig, mert hiszen neki is fáj a veszteség, talán nem mindig könnyű a szíve, mert sok emberért kell felelősséget hordoznia, vagy a családjában, munkájában van rajta nagy teher. De a szívében eljutott erre a hitre: valaki megadja majd az én életem koronáját, hiszen megígérte. És én hittel igent mondtam erre az ő ígéretére, és azóta ebből, az ő ígéretéből élek. Ezért tudom türelemmel hordozni nehéz természetű testvéreimet, ezért tudok hűséges maradni a feladatomhoz, ezért tudok örülni még a kísértések óráján is, ezért tudok dicsekedni a méltóságommal, noha szegény sorsú testvér vagyok, ezért tudok dicsekedni a megalázottságommal, a Krisztus szenvedésének hordozásával, noha talán megvan mindenem. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, te oltottad belénk a teljes élet utáni vágyat és tudjuk, hogy azt sehogy másként elérni nem tudjuk, csak veled együtt. Nélküled üres a szív és kilátástalan a jövő, veled együtt pedig, sőt akár csak benned bízva is szárnyra kelünk, mint a saskeselyű, futunk, és nem fáradunk el, járunk, és nem lankadunk meg. Légy áldott az ígéretekért, amikkel távlatot nyitottál egy jobb élet iránt. Légy áldott a testté lett igéért, Krisztusért, mert minden ígéreted őbenne lett igenné és ámenné. Tőled kérjük az imádság szívbéli többletét, hogy ne hiányozzon mindennapjainkból a veled való boldog és gyermeki beszélgetés. Add, hogy megújult és türelmes élet fakadjon az imádságból. Imádkozunk betegeinkért, hogy gyógyulhassanak, és imádkozunk a gyászolókért, hogy benned leljenek megbékélésre. Segíts minket a kísértésekben megállni, hogy a hazatért igazakkal együtt majd mi is elnyerhessük az élet koronáját. Ámen.
