2002. november 10.
dr. P. Tóth Béla
Aki a te utaidra gondol
Lekció: I. Tim. 4:1-11
Textus: Zsolt. 84:6
“Boldog az az ember, akinek te vagy ereje, aki a te uitaidra gondol.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, minden jó adomány és tökéletes ajándék tőled, a világosságok atyjától száll alá, és mi neked köszönjük meg ezeket. Megköszönjük, hogy vannak embereik, akik elhordoznak minket, és számíthatunk szeretetükre. Megköszönjük, hogy a közeledő tél nem csak zord hideget sejtet, hanem meleg otthont és baráti beszélgetéseket, testvéri találkozásokat is. Megvalljuk aggódásainkat, hogy sokszor úgy féltjük életünket, jövőnket, mint ha soha semmiben segítséget nem kaptunk volna még tőled. Azt is megvalljuk, hogy néha rettent a gondolat, hogyan fogunk megfelelni mind annak, ami ránk vár, amit meg kell tudnunk valósítani vagy el kell tudnunk viselni, holott éppen elégszer tapasztaltuk, hogy minden gondunkat terád vethetjük, mert neked gondod van ránk. Szeretnénk most megérteni azt, hogy mi a te akaratod velünk. A te igéd igazság. A te igád Jézusban gyönyörűséges, és a te terhed őbenne könnyű. Add meg nekünk, hogy bűneinken is áttörhessen a te jóságod, tehetetlenségünkben is jelen lehessen cselekvő erőd, és méltatlanságunknál is nagyobbnak bizonyulhasson irgalmad. Krisztusért kérünk, hallgass meg minket imánkban, és add nekünk ebben az órában Szentlelkedet.
Ámen.
Igehirdetés
Sokat lehetne beszélni, legalábbis elvileg, a kudarcok tanításairól, hiszen nincs ember, akinek az útján ne akadnának bukások és meg nem felelések. Igen, elvileg sokat lehetne erről beszélni, mert nagyon fontos téma ez, de a valóságban éppen azért olyan nagyon fontos, mert kevés ember akad, aki valóban tanul is a saját kudarcaiból. Sokkal inkább úgy áll a helyzet, hogy vannak kudarcok és vannak bukások, de nincsenek felismerések és nincsenek belátások, és emiatt rendszerint újra és újra ugyanott találja magát az ember, ahol már járt.
A keleti filozófia – nagyon is pesszimistán – az egész világ történetét egyetlen nagy körben járásnak látja: szerinte ismétlődik, talán újjá születik minden, de a lényeg marad a régi, változás sehol és semmiben nincsen és nem is lehet, mert a világ körben jár. Ezt mondja a keleti filozófia.
A Biblia nem ezt tanítja. Első lapjától az utolsóig tart valahová ez a könyv, amikor az ember történetét végig veszi: az Istentől kiesett állapottól Krisztuson át az üdvösségig, Isten városáig: ez nem körben járás, hanem nagyon is úton járás. Mi nem látunk mindent ebből az útból, hiszen nem tudjuk, hol volt a mi egyéni kis életünk egy évmilliárddal ezelőtt, és nem tudjuk, hogy hol lesz akár csak holnap is, de valamit azért tudunk erről az útról. Azt, hogy egyszeri és megismételhetetlen. Hogy ötmilliárd emberből nincsen csak kettő is, akinek az ujján ugyanaz az újlenyomat lenne: minden ember élete páratlan, minden emberi sors egyetlen. Amit megkötünk a földön, az a mennyben is kötve lesz, és a mit megoldunk a földön, az a mennyben is oldva lesz. Minden, amit teszünk, örökre történik, ahogy az imádság végén mondjuk: most és mind örökké.
Gondolkozzunk most az emberi útnak arról a részéről, amit ismerünk, amit ismerhetünk. Arról, hogy születtünk, voltak őseink, felnőttünk valahol, ma is élünk valamilyen körülmények közt, és egykor majd elmegyünk innen, ki előbb, ki később, ez Isten titka. Lesznek olyanok, akik fogcsikorgatva és sírás és mások vádolása közepette kapják meg a hazahívó szót, és lesznek olyanok is, akik békességben és megnyugvásban költöznek el az élők közül egy számunkra nem látható világba. Ezen az úton, amit az ember bejár, vannak lényegesebb és vannak kevésbé lényeges állomások is, olyanok, amik egy bizonyos pillanatban nagyon fontosak az embernek, de később, évek múlva esetleg egészen jelentéktelennek tűnnek. Figyeljünk most az emberi út legfontosabb állomásaira.
I.
Az első állomás az “én”. Amikor a gyerek beszélni tanul, gyakran ezt mondja ki legelőször: én. De ha nem mondja is, a cselekedetei arra vallanak, amint kiragadja a homokozóban a játékot a másik gyerek kezéből, amint toporzékol, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő szerette volna. Ez az emberélet első állomása, hogy én. Mondják, hogy primitív társadalmakban, törzsi körülmények közt élő csoportoknál nincs olyan nagy jelentősége, mert az összetartás, a csoport ereje olyan nagy és magától értetődő, gondolkozik az egyén helyett, de mi nem ilyen körülmények közt születünk és nem így növünk fel. Nekünk itt, a mi civilizációnkban az első dolog az én, és egész életünkben éjjel nappal azon vagyunk, hogy ezt építsük és megvédjük.
Érdekes módon olyan leleplező tudományok pl., mint a pszichológia azt mondják, az emberi én minden igyekezetünk ellenére szinte nevetségesen védtelen. Az egyik oldalán száz öles fal magasodik, bevehetetlen erődnek tűnik, oldalt vagy hátul meg az jár rajta ki-be, aki csak akar, vagy mindenesetre az, aki tudja, hogy hol is vannak a gyenge pontok azokon a híres falakon, miben is állnak az illető hiányosságai.
De nem csak ez a baj az énnel, hogy meglepően egyenetlen építmény, hanem az is, hogy végül is mihelyt felépítjük, kiderül róla, hogy útban van. Az ember nagy gonddal dolgozik önmaga felépítésén, ahogy mondani szokták, önmaga megvalósításán, és aki ebből csak valamit is elért, azonnal szembesül a ténnyel, hogy mennyi nyűg van abban, amit olyan nagyon akart. Énem van, ezért önző vagyok, énem van, ezért érzékenykedem, énem van, ezért nem vagyok hajlandó elfelejteni bizonyos dolgokat. Ó, micsoda házakat építünk, szinte bunker némelyik, és minél vastagabbak a falak, annál magánosabb benne az ember. A nagy énnnel bíró ember mindig magányos, mert olyasmit épített, ami pont azért van, hogy őt megvédje és elrejtse a többiek elől.
II.
Ezért aztán a második lépés a “te”. Amikor az embernek igazán elege van önmagából, akkor keres barátot, keres társat, és megosztja vele önmagát. Születnek életre szóló barátságok és vannak semmi máshoz nem hasonlítható összetartozások, de senki nincs, aki ezekben a dolgokban ne csalódna, mert ezek a kapcsolatok sohasem angyalok, hanem mindig emberek kapcsolatai. Igy hát jelen van bennük a bűn, jelen van bennük a tökéletlenség, és szükségképpen jelen van bennük a csalódás is. A másik emberrel való kapcsolat mindig megmutat minket önmagunknak, sokan ezért is félnek tőle, és joggal, mert embernek ember jelentheti a legnagyobb örömet is, ezt mindenki tudja, de embernek ember jelentheti a legnagyobb kiábrándulást is, sokszor ugyan abból, akit egykor olyan sokra tartottunk.
Ilyenkor látunk kétségbeesett loholásokat, hogy hol van az igazi, és nincs sehol az igazi, mert csak emberek vannak, gyarló és bűnös emberek, akik jól rosszul illenek egymáshoz – egy darabig, de az első fellobbanások ideje után jön az idő, amikor el kellene viselni egymást, és az már nagyon nehéz dolog, az már nem megy. Ilyenkor azonban nem csak kétségbeesett loholásokat láthatunk, hanem olykor csöndes érlelődéseket is, aminek lényege ez: Istennek gondoltalak egy ideig, de most már látom, hogy ember vagy, hozzáfogok tehát az igazi Isten kereséséhez.
Ez az érlelődés az ember életében sokszor évtizedeket várat magára, néha csak az első válás után, vagy az első infarktus után jön el, de vannak életutak, ahol ennél hamarabb is megjelenik. Idáig egy földi “te” volt, amely szárnyakat adott és repített, és amikor ez az erő már nem bír hatalommal felettem, mert ő is csak egy ember, mert éppen olyan önzőnek bizonyult, mint én, mert bár szeret, de néha tökéletesen el is kedvetlenít, akkor elkezdem keresni azt az erőt, amely akkor is emelni tud, amikor erre már emberi erő nem alkalmas.
Valahol itt járhatott a zsoltáros, amikor leírta ezeket a sorokat, hogy “boldog az az ember, akinek te vagy az ereje”. Idáig erőm volt a fiatalságom, erőm volt a derűm, erőm volt a tehetségem, esetleg erőm volt az anyagi erőm, a tőke, amit összehordtam, és szemérmesen hallgatok a kezdetéről, de kiderült, hogy ezek által egyik által sem lettem boldog.
Csodálatos, és nagy dolog a “te”, hiszen a csecsemőnek gondozó édesanyja az első társ, az a “másik”, az az átellenes, akitől magát az életet kapja fizikai valóságában, aztán az apa, akinek révén az értékek és igazságok világába kapcsolódik az ember, de aztán mégis felnövünk és eljön az idő, amikor a szüleiről is tudja már mindenki, hogy sem nem mindenhatók, sem nem tökéletesek, emberek ők is, mint mindenki más – és akkor ott a nagy kérdés, megtalálja-e az ember Istent, aki az igazi erőforrás, aki még édesanyámnál is igazibb, és igazibb igazság-forrás, még édesapámnál is igazibb. “Boldog ember az, akinek te vagy ereje.”
III.
A zsoltárvers azonban, ahonnan ez az idézet származik, nem ér itt véget. A héber költészet sajátos természete, hogy gyakran kétszer mond el valamit, éspedig azért, hogy másodszorra kiegészítse, megmagyarázza azt, amit az első mondatban elkezdett. Itt is erről van szó, szinonimaként áll előttünk ez a két igazság, hogy “boldog az, akinek te vagy ereje” meg ez a másik, hogy “aki a te utaidra gondol.”
Így tehát a mi gondolataink is tovább gördülhetnek. Ha az ember útján első állomás az “én”, és második a “te”, ami végül mégis csak egyedül Istenben lehet teljes, akkor itt még mindig nincs vége. Mert valóban nagy dolog ugyan, ha valaki már tovább lépett onnét, hogy “én”: az én örömöm, és egyedül az én érdekem, és kizárólag az én céljaim, és mindenek felett az én gondolataim. Nagy dolog, amikor valaki tudja már, milyen komoly dolog a “te”, és nem tárgyat és nem eszközt lát a másik emberben, mint olyan sokan, hanem társat és talán ennél is többet, szövetségest. És még ennél is nagyobb, amikor valaki ezen túl és ezen fölül már Istent is látni tudja, mint valódi “átellenesét”, és elkezdi ővele is megbeszélni a dolgait, ahogyan a párjával is megbeszéli, s mégis azt halljuk, hogy ennél is van tovább.
Mi az, ami még ennél is több? Az, hogy mi nem csak őt magát, a személyére gondolhatunk, hanem az ő útját is láthatjuk. “Boldog ember az, akinek te vagy ereje, és aki a te utaidra gondol.” Istent soha senki nem látta, mert ő olyan messze van és olyan mélységesen és elrejtetten szent, de Jézusban felénk fordult, és őbenne láthatjuk az Isten útját. Azt, ahogyan megvalósult közöttünk, emberek közt, mint úton járás, mint emberi élet, mint számunkra is valóságos lehetőség.
Azt mondja tehát itt az ige, hogy Isten utjaira még gondolni is erőt adó dolog, hiszen ilyenkor Krisztusra gondolhatunk, arra, aki mindnyájunk között az egyetlen, aki valóban tiszteletre méltó.
A sorrend tehát ez: én, aztán a te, aztán az isteni “te”, és végül az Isten útja. Nyugodtan elhelyezhetjük magunkat ezek között, hol is járunk jelenleg, ezt mindenképpen jó, ha megtesszük ahhoz, hogy lássuk, merre tovább. Én, aztán a te, aztán az isteni “te”, és végül a te utaid, Uram. Most igazából már csak a legutolsó nagyszerűségéről beszélnék: arról, hogy miért több az Isten útját is szemlélni, arra is gondolni, nem csak magára Istenre. Úgy hiszem azért, mert Istenre minden hívő ember gondolt már, vagy szokott is gondolni, de aki az ő utjait is elkezdi szemlélni, az elkezd valóban élni. Ott az ember rádöbben, hogy nem a mi gondolataink az ő gondolatai, és nem a mi útaink az ő utai. Hanem amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az ő gondolatai a miénknél, és annyival magasabbak az ő útai, mint a mi utaink.
Aki ezeket az utakat valóban elkezdi szemlélni, vagyis valóban elkezd rajtuk valóban gondolkodni, az reménységet kap a maga elakadottságában. Nincs ember, aki ne akadna el. Egyik a maga hitetlenségébe gabalyodik bele, mint egy hálóba, a másik nem tud megbocsátani egy vétket valakinek, amivel az valóban nyilvánvalóan vétkezett, mert elfelejtkezett Isten megbocsátó szeretetéről, a harmadik elkezdett okoskodni és a fejébe vett valami csodálatos elméletet és beleszédült a maga nagy okosságába, és nem talál vissza az alázathoz és az egyszerűséghez – sokféle változat van.
Aki látja Jézust, Isten “útját”, az látja a kereszten és a poklok mélyén és a halál iszonyatán át is folytatódó jézusi utat is, és reményt kap ahhoz, hogy ő is léphet tovább. Nem lesz többé elakadott, nem kell egy helyben topognia, nem marad odakozmált élet, hanem elindul és megy tovább, egyre közelebb a maga rendeltetéséhez, egyre közelebb Istenhez.
Kalkuttai Teréz anyáról jegyezték fel a történetet, hogy egy alkalommal egy munkatársa panaszkodni kezdett, aki párban dolgozott valakivel, hogy mindig őneki kell mindent elvégeznie, ime, most ezt a többlet munkát is, szerinte ő többet tesz, mint a társa, csináljon rendet végre a vezetőjük. A panasz hangos volt, ez volt a lényege, hogy miért mindig csak én, tegyen ő is többet, és jogos is volt, mert akkoriban is, mint mindig, mindnyájan sokat tettek abban a közösségben, reggeltől estig munkálkodtak a szegények és betegek között. Akkor Teréz anya úgy tett igazságot, hogy semmit nem szólt, egyáltalán semmit, hanem elvégezte a megkifogásolt többlet munkát mind a kettőjük helyett.
Úgy hiszem, hogy amikor Isten elküldte nekünk Jézust, ő sem vitázott és nem tett igazságot, amit olyan sokra tartunk, mi a híres igazság osztók, hanem elvégezte helyettünk, amit nekünk kellett volna elvégezni. Ilyen tehát az Isten útja. Ezen érdemes gondolkodni, és aki erre gondol, az boldog és annak valóban ő az ereje.
Hosszú egy emberi élet, sok rajta az állomás, de most ezek felett gondolkodtunk: én, te, isteni te, és Isten útja közöttünk. Merjünk az én-ből kilépni, és odafordulni ahhoz, aki te, ezt szeretetnek hívják. Merjünk ennél tovább lépve, az emberi átellenesünkön túl Istenre is nézni, ezt hitnek hívják. És merjünk a köztünk Jézusban cselekvő úrra, “Isten útjára” gondolni, ezt reménységnek hívják. Ha valóban gondolunk rá, meglátjuk, van tovább: van növekedés, van tisztulás és nemesedés, van az embernek élő reménysége. Így legyen.
Ámen
Imádkozzunk!
Urunk, annyi minden történik emberi életünkben, nem értjük és nem látjuk át az összefüggéseket. Tapogatjuk, mint vakok a falat, és morgunk, mint a medvék, mert sokat vagyunk elégedetlenek. Pedig csodálatos utat készítettél nekünk, bocsásd meg, hogy mindig csak az út nehézségét látjuk, de a cél öröme legtöbbször távol van tőlünk. Pedig annyi minden adhatna örömet, annyi megköszönni valónk van. Segíts minket, adj lelkedből erőt, hogy értsük és szeressük elrendelt utunkat, minden parancsodat. Imádkozunk a próbatétel alatt lévő testvéreinkért, a betegséggel küzdőkért. Imádkozunk a kísértések között élő lelkekért, hogy higgyenek és reméljenek. Imádkozunk anyaszentegyházunk életéért és most megválasztásra kerülő előljáróinkért. Segíts minket, hogy méltók lehessünk a szent megbízatáshoz, amire méltattál minket, hogy ne lehúzzunk másokat, hanem javára lehessünk közösségünk előmenetelének. Kérünk idős testvéreinkért, a magánosokért, a szétesett családokért, minden segítségedre szoruló testvérünkért. Adj nekünk erőt és bizonyosságot, hogy jó dolog élni a szeretetben és meg is maradni abban. A te hűséged segítsen minket járni ezen az úton, és szemlélni a te mindnyájunkkal csodálatos utaidat.
Ámen
