Igehirdetés 2013. július 14.
Aki a tengeren is jár
Lekció: Márk 6,45-52
Textus: Márk 6,50/c
„Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!”
Imádkozzunk!
Mennyei jó Atyánk, mi jól tudjuk, hogy csak vesződséged van velünk, emberekkel, akik hálátlanok vagyunk ajándékaidért és értetlenek akaratod iránt. Bizony, az sem volt túlzás, amikor megbántad, hogy embert teremtettél, de íme, tart a kegyelmi idő, mert megváltoztattad ítéletes szándékodat, és lehetőségre lehetőséget halmozol. Megköszönjük neked azt a kegyelmet, hogy itt lehetünk, és ismét téged kereshetünk. Aki nálad zörget, annak megnyittatik, oly sokszor látjuk és tapasztaljuk ezt – add nekünk most újra ezt a csodát. Hadd kapcsolódjon össze ég a földdel, a te szentséged, irgalmad a mi küszködő, bűnnel terhelt emberi életünkkel. Vigasztalj minket, akik szívében sötét árnyékok járnak, és mutasd fel nekünk a Krisztust, akiben élet van és világosság. Beszélj a lelkünkre az ige és a Szentlélek által, gyógyíts és építs mindnyájunkat, az ő nevében kérjük most tőled.. Ámen.
Igehirdetés
Jézus a tengeren jár – ami képekbe öltöztetve azt jelenti, hogy az ő nagyszerű lényének a jósága és szeretete mintegy átüt a köznapiságon, és megnyit előttünk egy magasabb világot. Ritka dolog az ilyen, bepillantani az emberen túli, mennyei erők világába – de nem ismeretlen egyetlen tanítvány előtt sem. Nem is hiszem, hogy bárki is itt lenne ma ebben a templomban, ha nem volna már ilyen tapasztalása, és hadd biztassak mindenkit, ne is adjuk alább, hogy újra és újra kinyíljanak a szemeink látni azt, amit ő láttatni akar velünk, éspedig abból a másik világból, ahonnan ő jött mihozzánk.
De kezdjük az elején. Az ötezer megvendégelése után Jézus elbúcsúzik a sokaságtól, fölmegy a hegyre imádkozni egymagában, tanítványait pedig hajóban Betsaidába, a túlpartra küldi. Ez az alaphelyzet, amiről mindjárt elmondhatjuk, hogy két egészen eltérő állapot jelenik meg benne. Egyik a fölfelé figyelés, az imádság, amikor minden külső aktivitás szünetel, a másik pedig a tevékenység, a munka, hiszen a tanítványok küszködve eveznek az ellenszélben. Imádság és munka, Istenhez fordulás és a világgal való megküzdés – bizony, nagyon más ez a két dolog. Vajon melyik a fontosabb? Mainapság elég nyilvánvaló, hogy az emberek többre becsülik a külső aktivitást, a fizikai cselekvést még a szemlélődésnél is, nem hogy az imádságnál, ezért is van olyan nagy bajban most a mi civilizációnk. A középkorban fordítva állt, akkoriban az életeszmény a külső világ teljes megtagadása volt, azt becsülték a legtöbbre, ha valaki felszámolt magában lehetőleg minden emberi aktivitást.
Jézus egyiket sem vallotta ezek közül. Tudjuk róla, hogy nagyon sokat imádkozott, sokkal többet, mint mi szoktunk. Éppen Márk írja le, a legtömörebb evangélista, hogy felkelt hajnalban, még szürkületkor, és elment egy puszta helyre, hogy ott imádkozzon. (Mk 1,35) És az élete végén, a kereszten mondott hét szavából is négy, vagyis a többség imádságos szó, kettő szól emberekhez, és összesen egyetlen beszél saját magáról. Érdekes lenne ezekre az arányokra átalakítani egyszer a beszédünket nekünk is, akik – valljuk meg – rendszerint magunkról beszélünk a legtöbbet, aztán szólunk valamennyit másokhoz is, de a legkevesebb szavunk általában mégis csak Istenhez van. Hát Jézusnál ez nem így volt, ő mindennél többre becsülte az imádságot – elsődlegesnek, mindennél fontosabbnak tekintette, és csak utána, a második helyen következhetett a külső cselekvés. Ez volt az ő értékrendje.
És igaz, hogy az a második helyre került, de Jézus azért egyáltalán nem tekintette felszámolandónak vagy kiirtandónak. Egyszer például kifejezetten azt mondta tanítványainak, munkálkodjatok, amíg nappal van, mert eljön az éjszaka, amikor senki nem munkálkodhat (Jn 9,4), és ez arra utal, hogy minden, ezen a földön elvégezhető munkát nagyon is sokra becsült. Imádkozzál és dolgozzál, orando et laborando – de vigyázat, ebben a sorrendben, és pontosan olyan jelentőséget tulajdonítva mind a kettőnek, amik megilletik őket. Milyen jó, amikor egy emberi élet lezárulta után azt mondhatjuk el, hogy valaki szépen végezte a feladatait, becsülettel teljesítette a munkáját, lehetett rá számítani, hittel, örömmel és hasznosan munkálkodott.
Mert a tevékenység nagyon is fontos – de Jézusra figyelve mégis csak azt kell mondjuk, hogy minden munka pontosan annyit ér, amennyi imádság van benne A fölfelé figyelő szívvel végzett munka az, ami már nem minket magunkat dekorál, még ha sikeres volna is, hanem Isten dicsőségét, az ő mennyei fényét hozza be ebbe a világba. Az imádsággal végzett munkától valahogy mindig világosabb lesz, az imádságban megtalált, és imádságban végzett feladattól pedig egyszerűn ragyogni kezd az élet. Az ilyen ember tud mosolyogni, kedves és barátságos arccal néz a világba, és lehet a közelében erőt és vigasztalást meríteni, szinte egyszerűen a lényéből.
De haladjunk tovább. Mert itt nem csak az imádságról és a munkáról, mégpedig küszködéssel végzett munkáról van szó, hanem az élet egy másik nagy tételéről, a félelemről is. A félelemről, ami szinte természetes velejárója az életnek – ahogyan természetes volt, hogy az éjszaka a vízen járó Jézust megpillantva megrettentek a tanítványok. Mainapság azonban a félelem szinte már az első számú közellenség, a legfőbb rossz lett, amit bármi áron, de fel kell számolni. És valóban, eszünkbe juthat a sok pánikbeteg, akik maguk sem tudják miért és mitől, de félnek és a félelem megmérgezi az életüket. Pedig összesen arról van szó, hogy emberek lelke váratlanul és az illető akarata nélkül 4-5 éves szintre süpped vissza, hiszen abban a korosztályban félünk még bármikor és bármitől – de a felnőtt, érett lelkű ember már tudja, mert megtanulta, hogy miképpen semlegesítse magában a félelmeket, és nem hagyja eluralkodni azokat magán. A rosszul felépített ház viszont összedől, a rosszul gondozott lélek egyszerűen visszaesik a kisgyermekkor tanulnivalóinak a szintjére, és kezdhet az ember mindent előröl, ha tud egyáltalán.
Azért kellett ezt elmondani, mert a mai bibliai történetünkben van egy furcsa és nehezen érthető mozzanat: azt halljuk, hogy Jézus a vízen jár, de el akar menni a tanítványok mellett. Ki érti ezt? Hát nem azt látta a hegyről, amikor befejezte az Istennel való beszélgetését, hogy küszködnek a szembe-széllel, és nem azért megy oda hozzájuk mintegy természetfeletti módon, a vízen járva, hogy segítsen rajtuk? Akkor miért akar elmenni mellettük? Pedig nagyon egyszerű a válasz. Az evangélista azt az állapotot jeleníti meg, és ezzel a váratlan mozzanattal azt öltöztette itt képbe, amikor a tanítvány nem tudja még pontosan, mit is akar a Mester. Vannak ilyen szakaszok az életünkben. Periódusok, amikor nem értjük őt, amikor bizonytalanok vagyunk, tulajdonképpen mit is akar ő velünk. Lám, a Biblia ennyire az élet könyve, hogy nem hallgat még erről az állapotról sem. Nem értem Uram, most miért van ez az életemben. Küszködök a szembe-széllel, becsapkodnak a hullámok a hajómba, mi lesz velem, lehet, hogy elsüllyedek.
Van, akinek ez közvetlenül anyagi, megélhetési szinten megszólaló kérdés, másoknak az értelmes élet tűnt el a mindennapjaikból, és lesz a helyén üresség, és van még sok változat, amikor nem értjük, pontosan mit is akar velünk az Úr, miközben még a szél is szembefúj, és a cél, ha van egyáltalán, olyan elérhetetlennek látszik. Egy idős, hetvenen felüli kolléga mondta, amikor jöttek sorra a betegségek az életében, hogy ez neki afféle élet-elvonó kúra, ami segíti őt, hogy ne kapaszkodjon már tíz körömmel az életbe, ami már elmúlt a számára.
És ha eddig a félelemről gondolkoztunk, vajon tényleg olyan kiirtandó dolog-e az életünkből, akkor mondjuk ki, hogy mégis csak van egy fajta félelem, ami nagyon is jó félelem, ez pedig az istenfélelem. Érdekes módon a nyugati nyelvek, még a bibliafordításaikban is szeretik elkerülni ezt a szót. Inkább körülírják, finomítják, és lesz belőle aztán imádat és tisztelet, még istentisztelet is liturgiai értelmében, csakhogy elkerüljék ezt a világos bibliai beszédmódot, hogy márpedig őt – kivált olyan esetben, amikor nem járunk jó úton – nagyon is tanácsos félni. De mi a különbség a puszta félelem, és az istenfélelem közt? Miért rossz az egyik, és miért jó a másik? Azért, mert a félelem szinte mindig csak rombol, az istenfélelem pedig kizárólag épít. A félelem lerombolja például a barátságot, a bensőséges bizalmat emberek között, ezt mindennap tapasztalni. Akivel szemben egyszer fenyegetően léptünk fel, akinek valódi félelmet okoztunk, annak nagyon nehéz minket utána újra szeretni, mert a seb begyógyul talán, de a hegek ottmaradnak. Hogyan épít az istenfélelem? Úgy, hogy megóv valamitől, ami kárt okozna számunkra, és elvezet, igen, elvezet a helyes cselekvésre. Ahol hiányzik az istenfélelem, ott az ember maga találja ki, hogy mi jó neki, és ez aztán olyan is lesz. Sodomában nem volt például csak tíz igaz is, és tudjuk, mi lett a vége. De Egyiptomról is azt gondolta Ábrahám, hogy nincs azon a helyen semmi istenfélelem (1 Móz 20,11) és majd megölik őt, hogy elvehessék a feleségét, azért mondta Sárát a húgának. Ez a döntése bizony egyáltalán nem istenfélelemből, hanem közönséges félelemből volt – még szerencse, hogy Isten mégis megkönyörült rajta.
Móricz Zsigmond a “Forr a bor” c. regényében írja, egy első világháború előtti egyházi gimnázium életéről, hogy az óraközi szünetben a fiúk a hittantanár köré gyülekezetek, aki ezt mondta nekik: Isten nincs, de a hittant meg kell tanulni. És az író hozzáteszi a rettenetes mondatot: Ezek a fiúk aztán ennek megfelelően viselkedtek a háborúban. – Szó szerint így is történt, ezt mesélte el egy gyülekezeti tagunk: a háborúban édesapja csapata elfogott egy ellenséges katonát, aki a földön feküdt megkötözve, és könyörgött az életéért, hogy hazamehessen a feleségéhez és a két gyerekéhez. A tizedes kiadta a parancsot: Kovács honvéd lője agyon. Kovács honvéd azonban – az életével játszva – megtagadta a parancsot, mert hívő ember volt. Akkor a tizedes kiadta a parancsot egy másik katonának, aki teljesítette azt. Húsz év múlva a két honvéd egy bajtársi találkozón egymás szemébe nézett: az egyiknek tiszta volt a szíve, a másiknak örökre beszennyezett. Hát ilyen különbségek származhatnak abból, hogy valaki istenfélő vagy sem.
De térjünk vissza a Genezáreti tóra, ahol Jézus azt mondja a félelemtől kiabáló tanítványoknak: Bízzatok, én vagyok, ne féljetek! Három szó, és mind a három pontosan ugyanazt jelenti, és egyikre ugyanúgy szükségünk van, mint a másik kettőre. Bízni, kezdjük itt, azt jelenti a Biblia nyelvén, hogy ránehezedni és ráépíteni. Tehát nem csupán a fejünkben hordozni, hogy valahol biztosan van egy Isten, persze, jó messzire – hanem egyszer megkérdezni őt úgy igazán, mit is akar velünk. Mit mond a munkánkhoz, mit mond az élethelyzetünkhöz, mit mond a jövőnkről. És amit ő mond, márpedig az igében minden nap mond annak, aki nála válaszért zörget, azt komolyan venni és azt meg is cselekedni – ezt jelenti valóban bízni őbenne.
Én vagyok – ez a következő jézusi szó. Pontosan így jelentette ki magát az Örökkévaló az égő csipkebokorból Mózesnek. Azt mondjad, ha kérdezik, ki küldött téged, hogy a Vagyok küldött engem hozzátok. Tehát nem egy jó hangulat, nem is a siker reménye, hanem a Vagyok, a Létezvén Létező, mert körülbelül így kellene fordítani azt, hogy vagyok, aki vagyok. (2 Móz 3,14) Jézusban ugyanő jött közel hozzánk, a Vagyok. Benne mi nem egy nagy gondolkodót és még csak nem is egy pompás vallásalapítót hiszünk, hanem azt, aki az Alfa és az Omega, a Kezdet és a Vég, aki van, volt, és aki eljön, a Mindenható. (Jel 1,8) Végül a harmadik jézusi szó: ne féljetek! Ez mintegy összefoglalja, és gyakorlati szintre ülteti az előbbieket. Bízzatok, én vagyok, s akkor tehát nem kell félnetek! Nincs többé rá okotok.
Hát ez a Jézus az, aki beül a csónakba, és abban a pillanatban elül a szél. Az evangélium nagyszerű műfaja pár szóban is egy teljesen kerek, egész drámát adott elénk. Indultunk a hiábavalónak tűnő küszködéstől, evezni szemben a széllel – aztán minden rosszabbodni látszik, mert még kísértetek is jönnek az éjszakában, legalábbis a tanítványok szemében Jézus először az volt, és ők ordítanak a félelmükben. Lehet, hogy éppen itt tart valaki közöttünk – Uram, elviselhetetlen a teher! Ezt már nem bírom tovább – hányan tartanak éppen itt. De megszólal Jézus, és olyasmit mond, amit érdemes meghallgatni: Bízzatok, én vagyok, ne féljetek! Az igével rendszeresen élő embernek ez mindennapos tapasztalata: Jézus mond valamit, és ha én meghallom azt, akkor eláll a vihar és kisimulnak a hullámok.
Innét kezdve pedig tényleg az a kérdés, hogy be is szállhat-e a csónakomba, adok-e neki helyet magam mellett, haladhatunk-e együtt, egy irányba mi ketten. Mert ha ő is ott van a hajómban, mindennap velem és mellettem, akkor tényleg eláll a szél, és egészen más lesz minden. Már nem aggaszt a holnap, már nem rettegek a rosszakaróktól, már nem olyan elérhetetlen a cél – és ami eddig egészen elhordozhatatlannak tűnik, ahhoz kapok elég erőt elviselni – mert őbenne végleges és eltaposhatatlan létezésem van: a Vagyok van ott énvelem immár mindig, életemben és halálomban egyaránt.
Tegyük hát az imádságot első helyre, fontosabb helyre a legjobb cselekvésnél is, és kapunk majd vezetést, mi is az, amit valóban kell tennünk, és mi az, amit nem. Félelmeink helyét adjuk át az istenfélelemnek, az majd megszabadít minden felesleges aggódástól. Halljuk meg a Vagyok szavát: Bízzatok, én vagyok, ne féljetek! És akkor nem volt hiába az átélt vihar, megújult élettel kerülünk ki a nagy mélységgel való harcokból is. Így legyen. Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, köszönjük, hogy utánunk jössz a bajok idején, és amikor bennünk csak félelem és rettegés van, neked akkor is van szavad hozzánk. Köszönjük, hogy te a saját létezésedben, örök mivoltodban részeltetsz minket, és kérjük tőled az engedelmesség lelkét, hogy megtelhessünk a te valóságoddal. Szeretettel hozzuk eléd annak a presbiter családnak életét, ahol most nagy gyász és próbatétel van, hiszen élete közepén ment el a hitves és az édesanya. Vigasztald a sírókat, és bíztasd meg az elárvultakat, mert nagy szükségük van most irgalmas szeretetedre és az életnek beszédére. Segíts meg minden munkálkodót, és adj a szívünkbe sok-sok imádságot, hogy el ne szakadjunk tőled, idegen utakra tévedve. Áldd meg a pihenőket, vigyázz a gyermekekre és az ifjakra a nyári szünet idején, és vezess mindnyájunkat az élet útján igéddel és Szentlelkeddel. Ámen.
