Igehirdetés 2008. július 13.
Aki minden oldalról körülzár
Lekció: Zsolt. 139,1-24
Textus: Jer. 17,9-10, Jel. 19,6-9
„Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az; kicsoda ismerhetné azt? Én, az Úr vagyok, aki a szíveket fürkészem és a veséket vizsgálom…”
„És hallottam, mintegy nagy sokaság szavát és mintegy sok vizek zúgását, és mintegy erős mennydörgések szavát, mondván: Hallelúja! Mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható. Örüljünk és örvendezzünk, és adjunk dicsőséget neki, mert eljött a Bárány menyegzője, felkészült menyasszonya, és megadatott neki, hogy felöltözzék tiszta és ragyogó fehér gyolcsba. Ez a gyolcs a szentek igaz cselekedeteit jelenti.”
Imádkozzunk!
Istenünk, csodálatos előttünk, amire most a te igéd figyelmeztet és emlékezetet minket, hogy nincs a világegyetemnek egyetlen porcikája, ahol te jelen ne lennél. Megvalljuk előtted őszinte szívvel és bűnbánó lélekkel, hogy nem eszerint élünk. Önállósítottuk magunkat, a saját útjainkat járjuk, és most alázatosan borulunk le ezért előtted, hogy segíts minket hozzád visszatalálni. Nagy szükségünk van kegyelmedre, arra az erőre, ami nélkül magunkban vagyunk, hiábavalók szándékaink és tévesek az igyekezeteink. Köszönjük, hogy egybegyűjtöttél most bennünket, és kérjük, tegyél csodát, és mindnyájunkat emelj fel magadhoz, hadd értsük értelmedet, hadd akarjuk a te akaratodat. Tudjuk, hogy ez nálunk lehetetlen, és ezért kérjük, megváltó Jézusunkért légy irgalmas velünk. Munkáld bennünk, hogy járhassunk az örök úton, ahol te előttünk mentél – a szenvedés, a mélység, a csalódás, a halál útján is, hogy mindezt legyőzd. Engedd, hogy mi is legyőzzük veled együtt, és a te segítségeddel! Ámen.
Igehirdetés
Mi, hívő emberek az Örökkévalót szoktuk Mindenhatónak is nevezni. Mai igénk, a 139. Zsoltár éppen erről szól, és erről fog szólni ez a mostani igehirdetés is. Az ő neve alapjában véve kimondhatatlan, és ezt legszentebb törvényünk, a Tízparancsolat is így tartja – de azért különböző jelzőkkel, utalásokkal mégis megpróbálhatjuk körülírni, milyennek is ismertük meg őt. Eszembe jut egy nem régi beszélgetés valakivel, aki magát hitetlennek vallotta. Azt mondta magáról, hogy ő ateista, és a különböző történelmi eseményekkel indokolta ezt. De aztán egyszer váratlanul mégis csak beleszőtte a szavába, hogy „ha így akarta ezt a Feljebbvaló” – és a hangja elhalkult és megremegett, amikor kimondta a szót, hogy „a Feljebbvaló”. Nem csaptam le rá, nem szembesítettem ezzel az ellentmondással, hanem elgondolkodtam. A Feljebbvaló ugyanis valóban nem abban az értelemben van, ahogyan egy asztal vagy egy szék létezik, az ő létmódja ugyanis valóban messze túl van ezen a tárgyi, köznapi létezésmódon, ezért tényleg nem lehet besorolni azok közé a dolgok közé, amikről azt szoktuk mondani, hogy vannak – legyenek ezek akár elemi részecskék vagy galaxis-rendszerek is. De amikor mégis beszélni próbálunk róla, nagyon is helyénvaló, hogy elhalkuljon a hangunk és megremegjünk, mert ez méltó ahhoz, akinek még a nevét sem vagyunk érdemesek kimondani.
Erről a kimondhatatlan nevű, végső és abszolút valóságról mondja azt a zsoltáros, hogy Mindenható. Ez a régi magyar szó igazából nem csak azt jelenti, hogy mindenre van ereje, mindre képes, hanem azt is, hogy „mindent átható”, másképpen mindenütt jelenvaló. És pontosan ezt énekli meg a 139. Zsoltár, amikor arról beszél, hogy Uram, te megvizsgálsz és ismersz engemet, még nyelvemen sincs a szó, már tudod. Ülök, vagy felállok, nincs elrejtve előtted. Ha a mennybe hágnék fel, vagy az alsó világba mennék, te mindenütt rám találsz. Még a veséimet is te alkottad – és tudjuk, hogy ez a szerv, amely összesen egy szűrő és kiválasztó szerv a mai materiális tudomány számára, a legmélyebb emberi érzelmek, a legtitkosabb szándékok mozgatóerőinek székhelye a bibliai gondolkodásban. Mert a „Feljebbvaló” mindenütt ott van, és ezért egyszerűen nem lehet elbújni előle.
Először ezért azt kell megfontoljuk, miért van az, hogy mi mégis megpróbálunk elbújni előle. Isten mindenütt jelen van, mindent áthat, de mi emberek elfelejtjük ezt. Úgy élünk, mintha nélküle, teljesen magunkban lennénk. Mintha lenne egy olyan világ, amibe eltávozhatunk előle, ahol ő nincs jelen. És elhitetjük magunkat ezzel a gondolattal, és megszokjuk ezt a hitető gondolatot, és berendezkedünk a döntéseinkkel és cselekedeteinkkel egy olyan világra, amiben ő nincs jelen. Ilyen értelemben súlyos felelőssége van az európai gondolkodásnak, amely a tudományos vizsgálat alapkövetelményévé tette négyszáz éve, hogy úgy kell mindenről az ég alatt gondolkodni, és csakis és kizárólag ez a korrekt és igazságos gondolkodásmód, „etsi Deus non datetur”, vagyis, mintha Isten egyáltalán nem lenne. Mert az igaz ugyan, hogy van egy létkör, ahová őt nem sorolhatjuk be, a tárgyak közé például, de azért ezt a gondolkodásmódot mindenre kiterjeszteni, minden összefüggésben megkövetelni és az igazság alapfeltételnek tekinteni súlyos szellemi eltévelyedés.
Erről szól a zsoltáros is, amikor azt mondja, hogy ő előle nem lehet elbújni. Nem ma van először az, hogy emberek megpróbálnak elrejtőzni például a nagyvárosi tömegben. Olyan sokan vagyunk, hogy senkinek semmi köze hozzá, hogy én mit gondolok, vagy mit teszek. Ha akarok, nyugodtan lehetek akár büszke is arra, amit egyébként, egy működő közösségben szégyellnem kellene. De el lehet rejtőzni a sorsunk mögé is, amikor azt mondjuk, én egészen külön ügy vagyok, mert ezt és ezt éltem át, én vagy az őseim. És el lehet rejtőzni, pontosabban nem lehet elrejtőzni még a tulajdonságaink mögé is, amikor azt mondjuk, én ilyen vagyok, és kész. Hagyjanak békén, senkinek semmi köze hozzá, miért vagyok éppen olyan, amilyen vagyok.
Amikor a zsoltáros arról beszél, hogy még a veséjét is a Mindenható alkotta, akkor azt vallja meg, hogy még a legbensőbb tulajdonságai sem választhatók le a Mindenütt Jelenvalóról, nem kezelhetők és nem is tárgyalhatók ő nélküle, az ő távollétében. Rá tartoznak, azokkal is neki kell elszámolnunk, mert azok is mind az ő ítéletére váró dolgok.
A zsoltár azzal viszi tovább ezt az igazságot, hogy rámutat, vannak pillanatok, amikor az Isten elől elbújni szándékozó lélek kénytelen szembesülni azzal, hol is áll valójában – és ez leggyakrabban az ellenségeivel való találkozás. Vannak harci pillanatok, amikor fehéren-feketén kiderül, kik is vagyunk és hová is jutottunk. Az ellenségeink nem hagynak minket rejtőzködni. A zsoltárosról is kiderül, hogy bizony, ellenségei halálát kívánja, hiszen így kiált föl: öld meg őket, teljes szívemből gyűlölöm őket! Ez a hang a rettegés hangja, az életét féltő ember szorultságának a hangja. De helyesen jegyzi meg róla egy magyarázó: így csak az kiálthat fel, aki még nem hallotta és nem is olvasta a Hegyi Beszédet, aki nem ismeri Jézus Krisztust, Isten Fiát, és azt az életet, amit ő hozott nekünk ebbe a világba. Mi már nem kiálthatunk fel így, és nem tűrhetjük meg magunkban ellenségeink ellen még a haragot sem, nem hogy a gyűlöletet, mert minket erre tanított Jézusunk. De itt még az Ószövetségben vagyunk, ahol Jézus még csak ígéret, akit csak a legkiválóbbak látnak, azok is csak nagyon messziről, távoli körvonalaiban.
De milyen érdekes, hogy ezek szerint tehát még az ellenségeink képében is a Mindenütt Jelenvaló követ minket, ő az, aki mintegy jön utánunk. Ezért még ellenségeinket sem küldhetjük a pokolba, ahogy gyakran szeretnénk, mert valami igazuk azért még nekik is szokott lenni. Kibillentenek minket a saját magunknak mondott hazugságokból, az önáltatásból, máskor a tétlenségből vagy az önelégültségből. Az ő hangjukat különösen is figyelmesen meg kell hallgatnunk, még ha lehetnek abban túlzások is, mint ahogy valóban szoktak is lenni. De a keresztyén embertől idegen az ellensége eltörlésének szándéka. Éppen ellenkezőleg, fel kell ébrednünk, rá kell eszmélnünk, igazabb önismeretre kell eljutnunk ellenségeink szava által, még ha nagyon fájdalmas dolog is ez néhanap. Az Örökkévaló ugyanis még az önismeretben való fájdalmas növekedésünk pillanataiban is jelen van – így kell értenünk azt, hogy még a veséimet is te alkottad, Uram. Még az ott lévő rejtett érzések, szándékok és késztetések is te rád tartoznak, tőled nem függetleníthetők, a te ítéletedre várnak.
Ennek jegyében hát vajon mi a tennivalónk? Az, hogy fedezzük fel magunknak újra, akár milyen egyszerű és csöndes evangélium is ez, a Mindenütt Jelenvalót. Ismerjünk rá tetteire – lám, ez most te vagy, Uram! Halljuk meg szavát – most te szólítottál nevemen! Építsük be szívünkbe az üzenetét, ezt most tőled kaptam – hogy tévedező útjaimról az örök útra visszataláljak. Ő ugyanis, és ezt nem lehet elhallgatni, meg szokta változtatni a magunknak kialakított álláspontokat, és nagyon gyakran egészen új szempontokat szokott a gondolkodásunkba behozni. Erről ismerjük fel leginkább az ő művét bennünk, hogy zökken a dolog, változnunk kell, hogy másként kell gondolkodnunk, akarnunk, sőt éreznünk is. Itt, ezekben a fájdalmas, és szép pillanatokban van ő igazán jelen.
És hogy ha ez mind így igaz, és mi erre valóban készen állunk, hogy ő megérintsen és megmozdítson minket, akkor legyen újra fontos ez az egyszerű igazság, hogy ő valóban mindenütt jelen van, és mindent áthat. És ezért törpüljenek el az abszolút valósága mellett a többi dolgok, a sérelmeink, az igazunk, a jól bevált stratégiáink: mert te vagy az, aki megvizsgálsz engem! Szó szerint ez azt jelenti, hogy utánajársz a dolgoknak, ahogyan azok valóban vannak. Te vagy az, aki megteheted ezt, te vagy az, aki igazságosan mutatsz meg engem magamnak – mert te tényleg utánajártál a dolgoknak! Téged nem lehet áltatni. Még a csontjaim formáltatását is ismered, amik akkor alakíttattak, mintegy a föld mélyén, amikor édesanyám méhének sötétségében apró sejtekből kezdett felépülni a világegyetem számunkra megfejthetetlen nagy titka, az emberi test.
Amikor ezt olvassuk a Bibliában, hogy „mintegy a föld mélyén”, eszünkbe juthat, hogy valóban szeretünk elrejtőzni, barlangba bújni, betakarni magunkat – de eszünkbe juthat az is, hogy az anyaméh titkos sötétségében is jelen van a mindenható, a Mindent Átható. Ami azt is jelenti, hogy az alkatunk is az ő ajándéka. Nem kell gyűlölnünk magunkat, az adottságainkat, hogy ilyenek, vagy olyanok vagyunk, és nem is kell lobogtatnunk, hogy lám, jobbak vagyunk, mint mások – mert ő formált bennünket. Még az alkatunk is neki köszönhető, nekünk éppen csak a torzulásainkat kell visszavinni hozzá, hogy itt, Uram, már túlzásba ment valami, fölnőtt egy ág, ami metszésedre szorul. Tehát a személyiségünket szeretettel kell gondoznunk az ő jelenlétében, sőt, éppenséggel az ő jelenléte által. Mint ahogy a jó kertész gondozza a fákat, műveli a kertjét. Ne gyűlöljük magunkat, és ne is istenítsük magunkat. És ne gyűlöljünk ebben a világban senkit, és ne is istenítsünk ebben a világban senkit. Ő az, aki formált bennünket, mintegy titkos mélységben – és ha valami ebből eltorzult, aránytalan lett az óta, semmi fontosabb nincs annál, mint hogy visszakerüljön az ő kezébe. A formáló metszőolló, a tápláló, gondoskodó szeretet, ha kell, az intés, a feddés és az útmutatás – mindez az ő tulajdona, ami az ő jelenlétéből jöhet hozzánk.
Eszembe jut, hogy ezt a csodálatos zsoltárt, amit az előbb elejétől végéig hallottunk, egyszer egy kismama kapta ajándékba. Olyan kismama, akinek sok gondja volt születendő gyermekeivel, bajok, nyomorúságok, sikertelenségek, veszedelmek. S amikor félelmek és rettegések közepette várta születendő gyermekét, vajon az ép és egészséges lesz-e egyáltalán, akkor ezt az igét kapta egy idősebb keresztyén testvérétől – és megbékélt, megnyugodott a szíve. Ő az, aki formálja létezésünket már az anyaméh titkos sötétségében!
És hogy ha ez így van, akkor a hit és a tudás, amiket némelyek olyan nagyon szeretnek szembeállítani, és egymás ellen kijátszani hamis és hazug módon, nos, ez a két dolog gyönyörűen kiegészíti egymást. Kiderül, hogy a hitből is lehet tudás, nem csak a tudományos vizsgálódásból, ahogyan azt hamis módon tanítják. Az örökkévalót, a kimondhatatlan nevűt kereső ember előre léphet az ismeretben, a tudásban. De mindig olyan tudásban lépünk előre, olyan intellektusra, olyan értelemre teszünk szert a hitből fakadó tudás révén, amely tisztában van azzal, hogy valóság, amiben élünk, telis-teli van misztériumokkal, és nem csak dolgok, tárgyak halmaza. Nagyon fontos ez! Ha van lélekölő, hamis tanítás, akkor az, hogy a valóság összesen a tárgyak halmaza, biztosan ilyen. És keresik a tárgyat, a még kisebb tárgyat, miből is áll ez a nagy és csodálatos valóság, mi a legkisebb építőköve – de a valóság ellenáll, és közli velünk, hogy a ő nem csak tárgyak halmaza – Istennek legyen hála!
Ezért nekünk félelemmel és rettegéssel kell véghezvinni az üdvösségünket, mert Isten az, aki munkálja bennünk mind az akarást, mind a munkálást jókedvéből – ahogyan erről az apostoli intésben olvasunk. (Fil. 2,12-13)
K.Barth, a nagy svájci református gondolkodó írja, hogy „…nem lehet Isten elől egy másik világba menekülni, ahol ő nincs jelen, amely a tőle független lét vagy nem-lét világa lenne, ahol egy másik isten birodalmában lennénk, mert ilyen világ nem létezik. Még a nem-létezés is, ami felé igyekeznénk, vagy egyszerűen belehullunk, Isten előtt van, noha ő elfordul tőle. De elfordulásában is nyilván van előtte mindez, éspedig nem kevésbé, mint odafordulása esetén. Menekülésünk tehát kudarcra van ítélve, mert nincs is célja. Minden elérhető cél az egy Isten birodalmába tartozik, és ezért ismeretes előtte. Minden cél kapcsán ő előtte állunk. Ő lát és ismer minket. Nem kevésbé vagyunk számára hozzáférhetők, mint ő a maga számára. Bűnbe vagy pokolra hullhatunk, de sem üdvben, sem kárhozatban nem lehetünk Isten tudásának, és így kegyelmének és ítéletének birodalmán kívül.” (KD. II.1. 623)
Igen, így kell tekintenünk magunkra, a saját létezésünkre, így kell tekintenünk egymásra, erre a világra, amelyet úgy szeretett a mi Istenünk, hogy egyszülött Fiát adta, ha valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. (Ján. 3,16)
Ámen.
Imádkozzunk!
Köszönjük Urunk, hogy sehová nem mehetünk előled, mert a te jóságod, kegyelmed, igazságod mindenütt jelenvaló. Könyörülj rajtunk, hogy amikor bármi felnő és fontosabbá lesz számunkra a te kegyelmednél, akkor ráébredjünk, hogy te vagy az, aki mindenütt jele vagy, és semmi nagyobb és fontosabb valóság nincs és nem is lehet számunkra, mint te magad. Tudjuk Urunk, messzi vagyunk attól, hogy halleluját tudjunk mondani a te uralkodásod örömére, de tudjuk, hogy mégis ez a mi tennivalónk, mert Krisztusban győztél minden gyarlóság, esendőség, hamisság fölött. És mi örvendezve neked adhatunk dicsőséget, mert eljön egyszer a Bárány menyegzője, amikor a menyasszonyi gyülekezet odaállhat színed elé, aki Krisztusban a vőlegény vagy, és megadod, hogy néped felöltözze a tiszta és ragyogó fehér gyolcsot, ami a szentek igaz cselekedeteit jelenti. Tisztíts meg hát minket, és add meg nekünk, hogy valóban így állhassunk majd az ítélet idején színed elé. Köszönjük, hogy addig is erőt ad jelenléted, utat mutat nekünk tévelygéseink idején is, és fölébreszt az igazi valóságra. Add meg ennek csodáját mindnyájunknak. Így imádkozunk az előttünk való hétért, a tennivalókért, a helytállni valókért. Azért, hogy ne legyünk vakok és süketek a te igazságodra, hanem megszólíthass és megújíthass minket a Krisztus képére és hasonlatosságára. Ő érte kérünk, hallgass meg minket imánkban! Ámen.
