Igehirdetés 2007. június 3.
Aki nagyobb az angyaloknál
Lekció: Apcs. 4,23-31
Textus: Zsoltárok 2,7
„Törvényül hirdetem: Az Úr mondta nékem: Én fiam vagy te, ma nemzettelek téged.”
Imádkozzunk!
Istenünk, megfoghatatlanul szép és gazdag a világ, amelyet alkottál és ahol nekünk, embereknek is helyet készítettél. Köszönjük életünket, egészségünket, napi feladatainkat és embertársainkat, akikkel szeretetben élhetünk. Légy áldott a hit hőseiért, akik engedelmesek voltak igéd iránt és akik helytállása ma is irányt mutat számunkra. Köszönjük Megváltó Jézusunk hűségét, hogy ő egészen önmaga odaadásáig megmaradt az istengyermekség útján és olyan áldozatot hozott, amiből minden nép minden fia részesülhet örök időkre és örök üdvösségre. Taníts minket az ő követésében élni. Add ehhez igéd tanácsait, amihez nyisd meg szívünket és értelmünket. Töltsd ki ránk is Szentlelkedet, hogy ne mi szóljunk immár, hanem a mi Atyánk Lelke szólhasson belőlünk. Így tedd áldottá és megszenteltté ezt az órát mindnyájunk épülésére. Ámen.
Igehirdetés
A pünkösd utáni vasárnapot Szentháromság-vasárnapnak nevezi az egyházi hagyomány, mert ezzel a vasárnappal válik teljessé az üdvtörténet: akire vártak a próféták, az megszületett, itt volt köztünk, értünk szenvedett, meghalt és feltámadott, hogy nekünk ne kelljen elkárhoznunk, Isten pedig magához vette őt, és mint Fiát a jobbjára ültette. Szentháromság-vasárnapra tehát együtt van minden, amit üdvözítő akaratából nekünk csak el akart mondani Isten magáról és az emberi életről, ennek lényege pedig éppen maga a Szentháromság. Az, hogy Isten, az örök valóság Atya is, Fiú is és Szentlélek is, és ez a három egy, az egy pedig három.
Gyerekeknek hittanórán úgy szoktuk elmagyarázni ezt a titkot, hasonlattal élve, hogy Isten egy is meg három is egyszerre, hogy a víz például néha folyadék a pohárban, télen hópehely vagy jégdarab, megint máskor pedig pára és felhő, amiből villámok cikáznak, de bármilyen másnak látszanak is ezek, eltérnek egymástól megjelenésükben, mégis egy és ugyanazon valóságról van szó bennünk, az éltető vízről. Vagy egy másik képpel élve: édesapa odahaza néha komoly családfő, aki fontos dolgokban dönt, máskor a munkahelyén dolgos kolléga, talán éppen beosztott, aki együttműködik a munkatársaival, ha pedig a család legkisebbjét a hátára veszi, hogy az rajta lovagoljon, akkor játszótárs. De mindezekben mégis egy és ugyanarról a valakiről, az édesapáról van szó.
A Szentírás úgy mutatja be nekünk Istent, mint aki Atya is, Fiú is és Szentlélek is, és ne gondoljuk, hogy ez valami teológiai fejtegetés csupán, mert emberi életünk legfontosabb igazságai vannak ebben számunkra megfogalmazva.
Isten mindenek előtt Atya, vagyis teremtő szeretet. Ez a kiindulás, mert hiszen semmiből nem lesz semmi. Aki a nemlétből előhívta a létezőt, azt hívjuk teremtő Istennek, vagyis Atyának. Ő olyan csodálatos és számunkra kifürkészhetetlen létező, hogy a különböző vallások és filozófiák szeretnek róla csupa negatívumokban beszélni. Azt mondják róla, hogy nem látható, értelemmel fel nem fogható, a helye meg nem határozható, nem térben és időben létező, és így tovább. A minap olvastam egy keleti vallást népszerűsítő írást, amely a hindu metafizika őslétezőjéről akarta bebizonyítani, hogy minden lehetséges istenségnél magasabb rendű isten, mert túl van létezésen és nem-létezésen, és így sem nem létező, sem nem nem-létező. Tetszetősek ezek a spekulatív fejtegetések, de az a baj velük, hogy amikor valami nagyon nagyot akarnak mondani, akkor negatívumot negatívumra kell halmozniuk, mint az előbbi meghatározásban is hallottuk, mi pedig úgy érezzük, hogy Istenről igazában csak pozitívumokban szabad beszélni. Felnézünk a szép nyári napra, amely kinyitja a virágokat és érleli a gyümölcsöket, és hálát adunk az örök atyai szeretetért, amiből egy pár sugár nekünk is jut. Lenézünk a földre és a fűszálak közt meglátjuk a hangyát, és szorgalmat tanulunk tőle, ha lankadnának éppen az erőink és az igyekezeteink, mert minden egyes élőlény, még a parányi hangya is tőle kapta életét és a maga rövid földi útja arra való, hogy valamit visszatükrözzön létezésével az Atya örök, teremtő jóságából.
Az Atyát tehát észrevehetjük keze munkája nyomán mindenhol a világban, és valóban vak az ember, aki a létező dolgok csodáit látva legalább nem sejti meg az örök teremtő szeretetet, vagyis az Atyát. Az apostolokról, Péterről és Jánosról azt olvastuk tegnap, hogy a nagytanács előtt állva azt mondták: Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mintsem embereknek. Ezt ők annyira komolyan is gondolták, hogy minden bizonnyal életükkel is megpecsételték a hitüket – az egyházi hagyomány mint mártírokra emlékezik a személyükben. Mert aki egyszer Istent megismeri, az örök Atyát, az nem mondhat mást, mint hogy Istennek kell inkább engedelmeskedni, mintsem embereknek.
Szentháromság vasárnapján ezért gondolkodjunk most el ezen: vajon tényleg neki engedelmeskedünk-e leginkább, vagy pedig valami másnak, valaki másnak? Talán a saját vágyainknak, talán a megszokásnak, talán a szép látszatoknak – minek engedelmeskedünk inkább, mintsem Istennek? Mert bizony, megesik még hívő emberekkel is, hogy elméletben Istené ugyan a fő hely, az első hely, de a valóságban fontosabb minden, mint az, hogy legyen ige a szívünkben, hogy olvassuk a Bibliát és az ige utat mutathasson nekünk. Elméletben ő a mi teremtőnk és ő készít nekünk örök otthont a halálunk utánra is saját magánál, mégis úgy félünk a haláltól, mintha Isten egyáltalán nem is lenne. Elméletben tudjuk, hogy az Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, Istenben marad és Isten is őbenne, de a valóságban mégis bosszút állunk a sérelmeinkért és elfordulunk azoktól, akik vétettek ellenünk.
Hát ezért fontos, hogy Szentháromság vasárnapján jól meghalljuk: Istennek kell inkább engedelmeskedni, mintsem bárki másnak. Ő az Atya, ő az örök teremtő szeretet, minden létező élőlény és élettelen dolog forrása, és mi áldjuk ma ezt a szent nevet és örömmel mondjuk a Jézustól tanult imával: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy!
De Isten magát Fiúként is kijelentette, nem csak mint Atyát, és ezzel az emberi élet olyan színtérnek bizonyult, amely alkalmas arra, hogy abban az örök szeretet teljes nagyszerűségében megjelenjen és kibontakozzon. A Fiú az Atyától származik, tőle jön, de mégsem azonos vele mindenestől. A Fiúval valami más veszi kezdetét, egy immár emberi életszinten megjelenő megnyilatkozás, isteni kijelentés, ami azt is jelenti, hogy az asszonytól születettek létezése, a mi emberi életünk tehát ezek szerint a legmagasabb méltóság megnyilatkozására is alkalmas szintér.
„Én Fiam vagy te, ma nemzettelek téged!” – ezt a csodálatos mondatot a Zsidókhoz írt levél szerzője találta fel a Szentírásban, a második Zsoltárban, és arra a következtetésre jutott ennek alapján, hogy akkor tehát Jézus még az angyaloknál is magasabb rendű, hiszen kinek mondott Isten az angyalok közül valaha is bármelyiknek ilyesmit, hogy te az én fiam vagy? Az a megdöbbentő mondat pedig, hogy „ma nemzettelek téged”, mi mást jelent, mint hogy a Fiú minden ajándéka, képessége, lehetősége az Atyától van, egészen tőle származik és egyedül őrá vezethető vissza. De a Fiú mégis önálló, saját külön létezése van, szabadok a döntései, rajta múlik, hogy mivel tölti be a neki adott lehetőségeket.
Jézus úgy élt ezzel a szabadsággal, hogy halálából, ami az emberiség legszégyenteljesebb kivégzése volt, mégiscsak az egész embervilág üdvössége jött ki. Ez az istenfiúság lényege. Úgy figyelni az Atyára, úgy élni az emberlét adta lehetőségek gazdagságával, hogy még a legrosszabb dologból is a legüdvösségesebb megoldás jöhessen ki. Megvan-e ez a hitünk egyáltalán, hogy mi is figyelhetünk olyan gyermeki bizodalommal az Atyára, mint Jézus tette? Megvan-e a szándékunk erre a figyelésre? Vágyunk-e jobban és pontosabban érteni, mit is akar velünk Isten, az Atya? Kívánunk-e a fiúság útján járni, hogy a mi életünkben is jó jöjjön ki a rosszból? Mert ha igen, akkor meg fogjuk kapni hozzá a segítséget a maga idejében, hogy ezt a hitünk valóra váljon.
Én fiam vagy te, ma nemzettelek téged – ez azt jelenti, hogy semmi nincs a Fiú életében, ami nem az Atyától származna. Bár más lény, mint az Atya, nem azonos ővele, itt él a földön, küzd és harcol, mint az emberek szoktak, de egységben van az Atyával. Én és az Atya egy vagyunk – így kell ezt az igét értenünk! Rá vagyok hangolódva egészen, és engedem, hogy az ő gondolatai, amelyek annyival magasabbak az enyémnél, mint az ég a földnél, mégiscsak az én gondolataim is lehessenek. Tervei, szándékai átjárhassák a gondolataimat, és az én terveimmé és az én szándékaimmá is lehessenek.
Aki így él, az nagyszerű lelki emelkedést él meg az útján. Nem túlzás, hogy az angyaloknál is nagyobb a Fiú, mert azok közül egynek sem mondta Isten, az Atya, hogy az én fiam vagy, ma nemzettelek téged. Vagyis Isten fiának lenni a legnagyobb méltóság az emberek között, és ha a teremtés kapcsán mind azok vagyunk is, de hitünkben és lélek szerint jól tudjuk, hogy Jézus volt az egyetlen igazi Fiú, az Egyszülött, a Páratlan, mi pedig őérte csak fogadott fiai vagyunk Istennek.
Van Szentendre határában valahol egy szép domboldali csúcs, ahonnan az egész városunk jól látszik, körben a hegyekkel, a Dunával és még azon túl is messze sok minden. Ezen a helyen valamikor, a filoxéra előtt még szőlők voltak, amik kipusztultak, de egyetlen tőke valahogy megmaradt és még ma is él. Figyelem a sorsát ennek a szőlőtőnek. A kirándulók között akad, aki felkarózza, másik megmetszi, a harmadik megkötözi és lekacsolja. De az is megtörténik vele, hogy mások meg ellopják a karót mellőle és hazaviszik tüzifának. Ember az is, aki segít rajta és ember az is, aki árt neki. Valahogy így igaz az, hogy mindnyájan Isten fiai vagyunk, mi emberek, de nem mindegy azért, hogy miként vagyunk Isten fiai. Jézusra azért figyelünk, mert az ő fiúsága egészen páratlan volt, ő valóban egyetlen és Egyszülött módon volt Istennek engedelmes.
Merítsünk erőt az ő fiúságából, hiszen értünk tette, amit tett! Azért jött, hogy éljünk, mi emberek, ne csak magunknak, hanem egymásért is. Milyen jó megújulnunk ebben. Milyen más az élet ott, ahol ezt tudják és örülnek neki. Legyünk mi is igazábban Isten gyermekei, mint eddig voltunk. Figyeljünk mi is az Atyára úgy, ahogyan ő tette. És akkor minket is kihoz majd az Atya a halálból az örök életre, mint ővele tette.
De Isten nem csak Atya és nem csak Fiú, hanem Szentlélek is. A tanítványok mind örömmel fogadták Pétert és Jánost, ezt olvastuk, amikor azok hazajöttek a nagytanács elől, megfenyegetve, hogy ne merjenek többé a Jézus nevében szólni. De együtt imádkoztak Istenhez, hogy mutassa meg a hatalmát rajtuk, és akkor eljött hozzájuk a Szentlélek és attól kezdve bátran kezdték el szólni Isten beszédét az emberek előtt.
Ez a Szentlélek műve bennünk: már nem magunkról beszélünk, nem a saját mondanivalónkat hangoztatjuk, hanem Isten beszédét szóljuk. Micsoda változás ez az ember életében! És milyen sóvárogva várják az emberek az útmutatást, a vigasztalást és az erőt, ami az Isten beszédében rejlik! Valóban lelki kenyérré válik a szó, ha eljön hozzánk a Lélek és felülírja a mi szokásos mondandóinkat. Nem ti szóltok immár, hanem a ti Atyátok Lelke szól belőletek, olvassuk egy másik helyen a Szentírásban. Lehetséges ez? Igen, ahol fiúi engedelmesség van, ahol valaki egészen az Atyára figyel, ott ez már valóság. Eljön a Szentlélek és ő szól belőlünk. Vagyunk-e ennyire engedelmesek, hogy Isten megteheti ezt a csodát velünk? Mert megtette az első keresztyénekkel, aztán még sok-sok évszázadon át annyi emberrel, de megteheti ma is bármelyikünkkel. Csak vigyük oda hozzá üres szívünket, csak adjuk neki az erőtlen lényünket, szenteljük neki az áhítatos reggeli vagy esti perceket, amikor csak vele beszélgetünk, az ő igéjét olvassuk és hallgatjuk lelkiképpen, és ő megáldja ezeket a pillanatokat. Ad nekünk új hitet, új mondanivalót, felemel és megvigasztal minket. Mert ez az ő műve mivelünk, az Atya, Fiú és Szentlélek Istené. Ő maradjon velünk most és életünk minden idejében! Ámen.
Imádkozzunk!
Örök Isten, álmélkodással csodáljuk végtelen nagy szereteted, amellyel kijelentetted számunkra mindazt, ami csak üdvösségünkhöz szükséges. Köszönjük, hogy feltártad a titkot, ki vagy te önmagadban öröktől fogva és ki vagy te a mi számunkra, embereknek. Légy áldott a teremtő jóságért, szent atyai élet-akaratodért és folyamatos gondoskodásodért, amivel megtartod az életet. Légy áldott a megváltás csodájáért, hogy nem hagyod elveszni a bűnöst, hanem adsz számára mentséget és megtérést. Dicsőítünk, Szentlélek Isten, aki az Atyával és a Fiúval egy vagy és szentül származol mindkettőtől. Adja nekünk erőt, vigasztalást és biztos útmutatást életünk minden mélységében és a félelmek idején. Imádkozunk gyászoló testvéreinkért, akik elhozták közénk fájdalmukat, légy az ő vigasztalásuk, Szentlélek Isten. Imádkozunk egy idős asszonytestvérünkért, aki hazafelé készül, tedd könnyűvé az ő szenvedéseit. Imádkozunk ezen a napon a tanítókért és a pedagógusokért, köztük a Református Gimnáziumunkban szolgálókért is. Erősítsd őket hitükben, hogy munkájuk nem hiábavaló az Úrban. Segíts mindnyájunkat a ránk bízott feladatokban a most következő hét napjain, Atya, Fiú, Szentlélek Isten, akié vagyunk és akié örökre maradunk is. Ámen.
