Igehirdetés 2014. augusztus 10.
Akit a kígyó megmart
Lekció: 4 Móz 21,4-9
Textus: Fil 3,16
„Amire eljutottunk, aszerint is járjunk!”
Imádkozzunk!
Örökkévaló Isten, mennyei Édesatyánk, áldunk téged életünk csodájáért. Minden nap és minden óra ajándék, méltó módon megköszönni sem tudjuk, és megvalljuk, a percek kincseit tékozolva szórjuk, míg csak el nem fogynak egyszer. Tudjuk és fájlaljuk, hogy életünk kígyómarásait igen gyakran mi magunk idézzük a fejünkre. De afelől is biztosak vagyunk, hogy te, aki végtelen irgalmú és kimondhatatlanul jó szándékú Atyánk vagy, még a szenvedésekben is tanítást rejtesz el, hogy általuk felébredjünk és útjainkat megjobbítsuk. Segíts most értelmes, a te gondolataid által áthatott istentiszteletre, hogy míg lelki szemeinket az örök igére, megváltó Krisztusunkra függesztjük, általa átformálódhasson a szívünk, és megtisztuljanak a gondolataink. Járd át a lényünket Szentlelkeddel, ints, feddj, biztass és vezérelj a magasabb és igaz életre. Ámen.
Igehirdetés
Valahányszor odaérünk Kalauzunk vezetése szerint a pusztai lázadások történeteihez a Bibliában, csodálkozunk a furcsaságon, hogy kígyók mardossák a népet elégedetlenségeik miatt, Mózesnek pedig az Úr parancsára mégis éppen egy kígyót kell rézből készítenie, hogy aki felnéz arra, az meggyógyuljon. És valóban, nem hal meg, a ki így tesz, még ha meg is mardosták már a kígyók. Olyan erős kép ez, és olyan döbbenetes gondolatok rejlenek benne, hogy mindenképpen tanácsos elidőznünk nála.
Először is azért, mert azt üzeni, hogy a kegyelem erői mindig nagyobbak, mint a bűn és a romlás erői, és egészen kilátástalan, elrontott vagy már halálosnak tűnő rontásból is van – az engedelmesség feltétele alatt – menekvés. Dicsekedik az irgalmasság az ítélettel szemben – mondja az apostol (Jak 2,13), mert Isten szeretete mindig nagyobb annál, ahogy mi azt akár a legmerészebb álmainkban is elképzelni mernénk. Néha felnőnek az ember szívében félelmek vagy rossz gondolatok, néha az élet váratlan fordulatokkal és legyőzhetetlennek tűnő, egészen megsemmisítőnek látszó próbákkal szolgál – de aki a Bibliát értve és alázatos szívvel olvassa, az minden lapján talál ígéretet arra, hogy Isten jósága és kegyelme olyan nagy, hogy átsegíthet minket még a kígyómarásokon is.
Mégis, miért éppen kígyót kell Mózesnek készítenie, hogy azt nézze, aki gyógyulni szeretne – hiszen éppen ez volt az, amit a legkevésbé akartak ott látni a megmart emberek! Miért nem egy jóságos, fehér hajú és fehér szakállas öregember szobrát kellett Mózesnek elkészítenie, ahogyan a bölcs és gyógyító lényű atyákat általában elképzelni szokásos, vagy pedig egy áhítatos arcú, mindent megbocsátó, jóságos nőalakot, akiben bárki az édesanyja legjobb arcára emlékezhet? Akik gyakran járnak ide vasárnaponként, azok nem először hallhatják ezt az idegen szót: paradoxon. Kígyómarás idején éppen rézből készült kígyót nézegetni, ez egy paradoxon, vagyis a köznapi gondolkodásunk szintjén önellentmondás, ami csak úgy oldódik fel, ha ezt a képet nem csak értelmünkkel, az intellektusunkkal próbáljuk megérteni, hanem a lényünkkel, még pontosabban a szívünkkel. Ugyanis a szívünknek kell először megtisztulnia ahhoz, hogy felfogjuk a paradoxon üzenetét, és ez a Bibliában található összes paradoxonra nézve érvényes. Szűztől születés, keresztfán való megdicsőülés, halálból való feltámadás – vagy akár az olyan mondatok is, hogy „aki szereti az ő életét elveszti azt, és aki gyűlöli a maga életét ezen a világon, örök életre tartja meg azt” (Ján 12,25) – ezek mind csak akkor érthetők az ember számára, ha hajlandó a szívét megtisztítani. Boldogok, akinek a szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják (Mt 5,8) – amely jézusi mondat megint csak paradoxon, hiszen Istent soha senki nem látta és élvén nem is láthatja az ő arcát. (2 Móz 33,20) Jézus mégis azt ígéri, hogy a tiszta szívű ember számára teljesen világossá és egyértelművé lesz, ki is valójában Isten, mit várhatunk tőle. És az ilyen ember boldog, még pontosabban szólva áldott életet él, mert akinek a szíve tiszta, az valóban tudja, hogy kicsoda Isten az ő élete számára.
Ha a mai első üzenetünk az volt, hogy a kegyelem erői nagyobbak a bűn és a romlás erőinél, mert Isten szeretete a világon a legfontosabb és legnagyobb valóság, akkor a következő így hangzik: az ember a kegyelem gyógyító erőihez csak akkor jut hozzá, ha hajlandó megtisztulni. Hát ezért kellett éppen kígyót nézegetnie a megmart embereknek, mert ez a megtett úttal való őszinte szembenézést jelentette. Kígyómarás ért az utadon? Nézegesd csak el azt a kígyót, és gondolkozz el felette. Morfondírozz egy kicsit, hogyan is jöttek azok a kígyók. A nép esetében azzal kellett szembenézni, hogy „hitvány eledelnek” nevezték az égi mannát, amivel pedig Isten megmentette életüket, és nem csak hogy megszabadultak a rabszolgaságból, hanem éhen sem haltak. Ennek ellenére azt mondták, szívesebben visszamennének Egyiptomba – ami Isten szabadító szeretetének a megvetése volt, valami olyasmi, ami cseppet sem ismeretlen vétek a mi mai életünkben sem. Visszavágyakozni elhagyott életkorok időszakára: amikor idős emberek úgy öltözködnek, úgy festik magukat, vagy úgy akarnak érezni, és olyan kalandokra vágynak, mintha kamaszok lennének. Maga az önzés is mindig infantilizmus bennünk, hiszen a kisgyerek van úgy teli önmagával, hogy semmiről letenni nem tud, amire csak vágyik – hanem toporzékol, és a földhöz vágja magát, ha valamit nem kap meg. Az infantilis önzéseink és elvágyódásaink pontosan ilyen Egyiptomba való visszakívánkozások: Isten valahonnét már kihozott bennünket, mi meg pontosan oda akarnánk visszamenni. Ilyenkor szoktak jönni aztán a mérges kígyók, mert ezek az elvágyódások mindig a meglévő manna, és valójában Isten ajándékainak a megvetését is jelentik. Ami van, az nem jó, ami régen volt, az volt az igazi. Ahol ilyen módon nem kell a legfontosabb, mert hiszen megvetik Isten ajándékait, ott elég gyakran megjönnek a kígyók is. Hát ezzel kellett szembenéznie azoknak, akik gyógyulni akartak a marásokból – ezért kellett Mózesnek éppen kígyót készítenie meditációs objektumként, vagy ahogyan azt ma tibeti szóval emlegetni szokás, mandalaként.
A kiút, a tennivaló pedig összesen annyi volt, hogy nézzenek csak fel arra a rézkígyóra, amit Mózes egy póznára fel kellett tegyen. És aki valóban felnézett rá, akkor is meggyógyult, ha már halálos marás érte. Ez a minimális engedelmesség mozzanata, ami nélkül soha nincsen gyógyulás. Ennyit ugyanis meg kell tennie az embernek: kizökkennie a köznapiságából, a megszokásaiból, hajlandónak lenni kilépni abból, amiben van – elmenni mondjuk a templomig, ha eddig a vasárnapok családi kirándulással vagy pláza-látogatással teltek. Elővenni a Szentírást, amiben a létezés helyes szövegét találhatjuk. Úgy olvasni belőle, hogy azt magunkra alkalmazzuk, vagyis, ha kell, kígyómarás idején a kígyót nézegetjük, nem pedig a sebeinket. Itt ugyanis ezt a tanítást kapjuk.
Nem tudjuk megtakarítani, hogy egy kicsit filozofikus területre ne kiránduljunk most. Ez így hangzik, más az Élet, és más a Létezés. Az élet a hiányok és a vágyak világa, ahol a szükségletek uralkodnak és meg is határoznak mindent. Létezésnek azonban azt a világot nevezhetjük, ahol az ember már maga határozza meg, hogyan viszonyul a vágyaihoz, és így egy magasabb élet felé indul el. A pusztában vándorló nép csak élni akart, és eközben elfeledkezett a „létezésről”, vagyis arról az életről, ami már valóban megérdemli az élet nevet. Azt az életet, amely akár nagy betűvel is írható, mert való, biztos és igaz, sőt örökre megmarad, és amelyikről Jézus így beszélt: Én vagyok az út, az igazság és az élet.
Az önmegtagadás, vagyis a vágyak feletti uralom azonban nem arra való, hogy az élet örömét elvegye, hanem arra, hogy az embert átemelje abba a körbe, ahol az életnél nagyobb hatalom a maga fensőbb tudásával az élet szépségéről gondoskodni tud. (Hamvas B.) És ha már ilyen módon világosan látjuk, hogy a puszta élet még nem létezés is a szó igazi értelmében, akkor a mai igei történetünkből ez az alternatíva szólít bennünket: lehet létet eljátszani és lehet létet alapítani. Önzésünkkel és mohóságunkkal, néha egyszerűen az önkorlátozásra való tunyaságunkkal és tartás-nélküliségünkkel mindig létet játszunk el – mert aki szereti a maga életét ezen a világon, az valóban el szokta veszíteni azt. Minél nagyobbat akarunk harapni az életből, annál inkább tűnik el előlünk – és így érkezünk oda, hogy élet helyett aztán tényleg csak órák maradnak. (Ady E.)
Mit jelent már most létet „alapítani”? Összesen annyit, hogy kiépítünk belül, a lelkünkben valamit, ami eddig nem volt ott. Egy láncdohányos például, azt találja mondani, megegyeztem magammal, hogy mától nem gyújtok rá. És ez a megegyezés, mint lelki valóság ettől kezdve tényleg ott létezik immár őbenne – és az ilyen ember, ha komolyan veszi a létezést, amit magában alapított, nagyobb valószínűséggel éli majd meg a nagyszülői kort, mint az, aki úgy füstöl, mint egy gyárkémény. De nem csak magunkkal lehet egyességet kötni, hanem az élő Istennel is, aminek már szövetség a neve. Egyáltalán nem véletlen, hogy a Szentírás első felét Ószövetségnek, a második felét pedig Újszövetségnek hívjuk – mert valósban Isten és ember szövetségéről van szó ebben a könyvben, és a Szentírás központi témája éppen az, hogy milyen létező összetartozást is alapítanak emberek az Örökkévalóval, és mennyire veszik azt az összetartozást komolyan. Egy valaki halálos komolyan vette – akiben valóban a végső szeretet ragyogott fel nekünk, és őt, Krisztust, a világ Megváltójának látjuk mind a mai napig, akik csak hiszünk őbenne. Aki létet alapít, vagyis kiépít önmagában valami addig nem létezőt, az a félelmével szemben például Isten végtelen nagy jóságára kezd el építeni. Aki önző és infantilis, mert amint láttuk, ez a két dolog egy és ugyanaz, hát az Jézus odaadását építse be önmagába, legyen ez az ő újfajta létezése. Aki nehezen tud ellenállni a vágyainak, legyen az megszerzés vagy hatalmi ambíció, a mások fölébe kerekedés bármilyen formája, az ismerje meg és építse be lényébe a Krisztus feltámadásának erejét (Fil 3,10), és tapasztalja meg, mennyivel több az bármilyen e világi hatalomnál. És ezek után már nem marad más, mint az, hogy amit jónak megismertünk, és létező valóságként beleépítettünk a szívünkbe, azt valóban meg is valósítsuk. Ezt így mondja az ige: „Amire eljutottunk, aszerint is járjunk.”
A kígyók kellettek ahhoz, hogy a nép kimondja: Vétkeztünk. De megtették, készek voltak elgondolkodni a megtett úton, hogyan és miért is jöttek azok a kígyók. És Isten így kiáraszthatta rájuk gyógyító erejét. A sorrend pedig ez: megújulni hitünkben, hogy az ő szeretete mindennél nagyobb és mindennél fontosabb. Aztán őszintén szembenézni megtett utunkkal, s ha kell, elgondolkodni a kígyók felett, amik megmartak bennünket. Aki ily módon kész a tisztulásra, annak már valóban csak az engedelmességre van szüksége, ami azzal kezdődik: felnézni Krisztusra – és gyógyul az élet. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk Istenünk, szeretnénk letenni mindazt, ami csak gyermekes önzés és a mohó ember feledékenysége bennünk, ami semmibe veszi ajándékaidat. Adj ehhez igaz belátást, életünk útjának őszinte megértését. Szeretnénk felnézni Megváltó Jézusunkra, hogy általa legyen erőnk a megújuláshoz. Vedd el vakságunkat, azt, amikor csak sebeinket látjuk, de azok okaival nem akarunk szembenézni. Hadd legyünk mi engedelmes gyermekeid, akik hálásak ajándékaidért, és akik készek rád tekinteni és vezetésedet elfogadni. Gyógyítsd sebeinket, építs belső emberünkben, és add meg nekünk, hogy amire eljutottunk, aszerint járjunk is. Krisztusért kérünk, hallgass meg imádságunkban. Ámen.
