Igehirdetés 2012. október 21.
Akkor – de mikor?
Lekció: És. 29:15-21
Textus: És. 29:18, 22-24
„Azon a napon a süketek is meghallják az Írás beszédét, a vakok szemei pedig látni fognak a homály és sötétség után.
Azért így szól Jákob házához az Úr, aki megváltotta Ábrahámot: nem szégyenül meg többé Jákob, nem sápad el többé az arca, mert ha gyermekei meglátják kezem munkáját, szentnek vallják nevemet. Szentnek vallják Jákob Szentjét, és félik Izrael Istenét. A tévelygő lelkek észhez térnek, és a zúgolódók levonják a tanulságot.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, jó lenne most azt mondani előtted, hogy látjuk és értjük terveidet, de végigtekintünk életünk folyásán, és a magunk útjában sok-sok homályt és ellentmondások sorát kell megpillantanunk. Jó lenne értő szívvel végigtekinteni hazánk történetén is, de ott is sorjáznak a kérdések, és kevés a valódi válasz. Egy küzdő és mindig újra csak vesztes nemzetet látunk, immár évszázadok óta, holott egy derűs, önmagára találó és emelkedő haza polgárai szeretnénk lenni. Segíts most bennünket olyan csendhez, amiben meghalljuk a te beszédedet, és megértjük a dolgok mélyebb értelmét. Segíts bennünket megértésre és belátásra, hogy kibontakozhasson a ködből a te terved és megértsük szándékod. Add, hogy olyan gyermekeid lehessünk, akik hálásak szeretetedért és megfogadják útmutatásaidat. Vigyázz ránk, hogy le ne becsüljük az igét, és zárva ne maradjon szívünk Szentlelked előtt. Jézusért kérünk, hallgass meg minket. Ámen.
Igehirdetés
Nemzeti ünnepünk előtt ezen a vasárnapon mindnyájan legalább két kérdést elhoztunk a szívünkben. Egyik az, amit mindig is kérdezünk, hogy egyéni utunkon, a személyes életünkben hogyan alakul majd a holnap. Lesz-e egészségünk, nekünk és a szeretteinknek, hogyan alakulnak családunk dolgai, munkánk meg az életünk hogyan telhetne meg valóban értelmes tartalommal. A másik kérdés ugyanez, csak éppen a hazánkkal, a nemzetünkkel kapcsolatban kérdezzük. Mi lesz a magyarsággal, ezzel a küzdő hazával, sikerül-e egyszer igazán talpra állnunk, meggyógyul-e valaha ez a megosztott, sok tekintetben beteg, ellenséges érzésektől fűtött, jövőjével szemben hitetlen nemzet.
Egyik kérdés sem új, pontosan ugyanígy kérdezték ezeket már a bibliai időkben is, éspedig egy olyan hazában, amely semmivel sem volt kevésbé hányatott sorsú, mint a miénk. Ott és akkor – feleletként ezekre a kérdésekre – felváltva hallhatott a nép a prófétáktól feddést, azoknak a dolgoknak kérlelhetetlen felsorolását, amiket sürgősen meg kellene erkölcsileg változtatniuk – aztán pedig ígéretet, hogy ha ezt valóban megteszik, életüket megjobbítják, akkor milyen másként alakul majd minden a történelmükben. A feddések szinte mindenestől ma is érvényesek, mert nem sokat változott az ember az elmúlt háromezer év alatt, az ígéretek azonban mindig így kezdődtek: Azon a napon, akkor, azokban a napokban. És nem értjük, hogy mikor lesz az „akkor”, mert nagyon is szeretnénk azoknak a nagyszerű ígéreteknek magunk is örökösei lenni, hiszen ilyenek hangzanak: a süketek is hallanak, meghallják az írás szavát, a szegények is vigadoznak, vagyis nem lesz társadalmi egyenlőtlenség, aztán nem lesz többé koncepciós per, ma úgy mondanánk, nem fognak kettős mércével mérni, vége lesz minden zsarnokságnak és nem lesz többé jogtiprás.
Aki figyelmesen olvassa a Bibliát, rátalálhat a válaszra, mikor is van hát az a bizonyos „akkor”. Ez az „akkor”, meg „azokban a napokban” a Szentírás nyelvén mindig Isten cselekvésének a pillanata. Az a pillanat, amikor ő fazekasként formálhat az agyagon, és tényleg alakulnak az emberi lelkek, sőt változnak még a nemzeti karakternek gondolt legfontosabb vonások is. Ahol végre nem azzal foglalkoznak már, hogy vádolják a fazekast, ugyan miért ilyenre formáltál engem, miért itt kell nekem élnem, miért pont ezek a rokonaim és miért ezek a szomszédjaim? Hanem azt mondják, Uram, én egy darab agyag vagyok a kezedben, összesen egy darab sár – hadd legyen olyanná a formám, hadd legyenek olyanokká a tulajdonságaim, maga az életem, amilyennek te akarsz engem látni – mert akkor még a Libanon hegye is kertté válik, sőt az a kert olyan hatalmas lesz, mint egy erdő (És. 29,17), vagyis ott nagyszerű dolgokra lehet számítani.
Legyen most ez a gondolat a rendező elvvé úgy a személyes dolgaink átláthatatlanságában, mint a hazánk történelmének sok-sok, nehezen érthető bonyodalmában: ha valahol Isten cselekedhet, vagyis mint fazekas hozzákezdhet formálni az agyagot, ott nem is olyan érthetetlen többé, hogy mi miért is történt, hogy is áll a dolgok és mi az események valódi szerkezete. Nézzük meg most néhány sorskérdésünket, azokat, amiket nemzeti ünnepünk miatt talán nehéz is volna megkerülnünk. Először is gondolkodjunk a nemzeti büszkeség dolgáról.
Október 23-án olyan emberekre emlékezünk, akik elhitték, hogy a világ egyik legnagyobb hatalmával szemben csaknem puszta kézzel kiharcolhatják a szabadságot. Tragikus volt ez a hitük, amiben természetesen csalatkozni kellett, ma mégis ezért emelhetjük fel a fejünket sok „okos” és hunyász nemzet között – hogy nálunk voltak sokan, akik ezért a hitükért az életüket odaadták. De vajon döngethetjük-e a mellünket? Nem akadt-e éppen elég kollaboráns is, amint abból csak hasznot lehetett húzni, és nem lett-e magyarnak magyar a gyilkosa, ügyésze, börtönőre? Igen, egyedül akkor járunk jó úton, ha kimondjuk: minden, ami csak jó volt a magyar történelemben, Isten munkája és ajándéka volt, semmi más, még a számunkra nehezen átlátható közelmúlt idején is. Micsoda helytállást mutatott fel például a diktatúra idején csak egy Kodály Zoltán is, aki tudott idehaza maradni, nem elhagyni ezt a hazát, itt embernek, itt becsületes embernek maradni, és – tiszta forráshoz vezetve – énekelni tanítani a nemzetet, azt a nemzetet, amelyiknek fél évszázad alatt háromszor törték el a gerincét. És voltak mások is, sok-sok őrhelyen, falusi iskolákban tanító nénik, homok-pusztákon hat-nyolc idős emberért kerékpározó lelkészek, nem az anyagiakért törekvő orvosok, és művészek, akik az íróasztalfióknak írtak, vagy feltárták a középkor zenei kincseit és a fiatalok kezébe adták – sorolhatnánk őket. Ezek az életek mind-mind Isten ajándékozó szeretetéből lehettek ilyenek, és legtöbben maguk is így gondoltak szolgálatukra.
Vannak, akik kedvelik a labdarúgást, és ők gyakran láthatják, miként örül egy-egy játékos, ha sikerül a labdát a kapuba rúgnia. Gólörömnek nevezik ezt a dolgot. Vannak, akik ilyenkor felmutatnak az égre, és vannak megint másik, akik a szó szoros értelmében döngetik a saját mellüket, húzkodják a mezüket – én, én lőttem ezt a gólt, én vagyok a hős, én, és nem más. Igen, örüljön az ember, ha valami sikerül neki az életében, ez teljesen rendjén van – de ne feledkezzen meg arról, honnan kapta azt. Milyen jó, hogy még a labdarúgó pályán is akadnak, akik tudnak erről. Hát így és ezért nem lesz a hívő ember soha nemzeti fanatikus, és még azt sem hiszi el, hogy a szomszéd nemzetekre mind haragudnia kell ahhoz, hogy ő jó magyar legyen. Húzzuk ki magunkat nemzeti ünnepünkön, és legyünk büszkék, mert valóban nem minden nemzet járt végig olyan mélységeket, mint mi, s közben mégis életben maradtunk, és itt vagyunk. De mindig tudjuk, és el ne feledjük, hogy kitől kaptuk a hőseinket, és főleg azt, hogy mire is kötelez minket az ő helytállásuk.
Mert a következő sorskérdés az önvizsgálat dolga. Azt hallottuk, hogy „akkor”, ti. Isten cselekvése következtében, a tévelygő lelkek mégis észhez térnek, és a zúgolódók levonják a tanulságot. Hát ez az, ami az emberi történelem során elég ritka esemény, és mi magyarok különösen sem túl sok ilyen pillanattal büszkélkedhetünk. Van helyette önsajnálkozás, mások vádolása, gyűlölködés és demagógia, főleg pedig az, hogy mindenki sütögeti a maga pecsenyéjét, a közös ügyek pedig általában negyedrangúak. Nézzük csak meg, milyen paloták épülnek a hegyoldalban csak itt a mi városunkban is, amikor magánházakról van szó, ami pedig közös ügy volna, a járdák és az utak sokfelé mennyire elhanyagoltak, vagy egyáltalán nincsenek is. Nincsenek kitéve az utcatáblák, a házakon nincsenek számok, és senki nem is foglalkozik mással, csak a saját ügyeivel. Az igében arról hallunk, hogy „a tévelygő lelkek észhez térnek”, ami nem kevesebbet mond ki, mint hogy a honpolgárok már a bibliai időkben is úgy viselkedtek néhanap, mint akiknek elment az eszük. Mert aki a közjót semmibe veszi, az ebbe a kategóriába tartozik. A zúgolódók pedig, mert a zúgolódás is nagyon könnyen megy, mégis csak levonják a tanulságot. Ez sem túl gyakori jelenség, valljuk meg férfiasan. Pedig egyéni életünk és közös boldogulásunk semmi máson nem múlik, mint azon, tudunk-e tanulni a saját tévedéseinkből, és fogyatkozásainkat, emberi gyengéinket képesek vagyunk-e kiigazítani.
Önvizsgálat nélkül nincs önmagára találó ember, de nincs önmagára találó nemzet sem. Ilyen pedig csak ott terem, ahol a tévelygő lelkek észhez térnek, és a zúgolódók levonják a tanulságot, tudniillik saját magukra nézve is. Mert a közállapotokat bírálni nagyon könnyű, csak éppen annak addig semmi hitelessége nincs, amíg az ember a világ javítgatását nem saját magán kezdi el. Ez hiányzik annyi közéleti aktivitásból: magasak az eszmék és a követelmények, amikor másokról van szó – és alacsonyak vagy egészen hiányoznak is, amikor saját magunkról. Mihelyt ezen sikerül változtatni, elindulunk fölfelé.
Mert ez a harmadik, és egyben utolsó meggondolni valónk ezen a vasárnapon. Kezdtük a büszkeséggel, folytattuk az önvizsgálattal, és szükségképpen odaérkezünk, hogy miként lesz mindebből talpra állás.
Ehhez a témához már ki kell lépnünk az ószövetség világából, hiszen Isten Szentlelke is ezt tette, amikor szükségesnek látta az újszövetség megkötését Krisztus által. Ez az „új szövetség” azt jelenti, hogy mi valamennyien Isten gyermekei lehetünk, fehérek és feketék, kicsik és nagyok, gazdagok és szegények – akiket ő nagyon szeretet, és azt akarja, hogy mi a magunk Isten-gyermekségében valóban üdvöt találjunk. Ez legyen a kiindulás, és ide akarjunk visszaérkezni. Az ember földi élete szakadatlan őrizkedés a veszélyektől, testi-lelki kockázatoktól egyaránt, és ha nem az, akkor az élet nagy veszélyben van. Jó dolog vigyázni önmagunkra, megőrizni szüleink értékeit, amit át tudtak adni nekünk, és összekapcsoltak minket talán évezredek tudásával. De ha nem ők, akkor tanítóink, hitben idősebb testvéreink tették ezt, és talán kincset közöltek velünk. Az embernek és értékvilágának ily módon mindig van egy centruma, és erre tanácsos vigyáznia. Szomorú azonban, ha összesen ennyi az élet, ti. a meglévők őrizgetése. Az ember kell tudjon kimozdulni saját centruma köréből, hogy fölfedezzen más világokat és más értékeket, ami a saját centrumától eltávolodással jár, ahogyan Colombus és társai is odahagyták a biztonságos kikötőket. Az önmagunk centrumából való kitérés azonban sosem lehet öncél, mert abban valóban el lehet veszni, hanem csak azt szolgálhatja, hogy meggazdagodva, több ismerettel térjünk oda vissza.
Az emberi élet és személyiség centruma pedig a bennünk lakó Isten, éspedig a tőle nyert lelkünknek mintegy a foglalatában, amiről azt mondja Megváltó Jézusunk, hogy mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall. Vagyis életcentrumunkra vigyázni akkor is legszentebb kötelességünk, ha éppen kíváncsi felfedezők volnánk, mert ugyan mit ért volna Amerika fölfedezése, ha onnan viszont senki élve nem tért volna haza. Ezért az értékeinknek, és bizony magának életcentrumunknak az őrizése egyfelől, meg az onnan való kimozdulások közt másfelől a helyes arányt megtalálni olyan életfontosságú feladat, amire egyedül az ige és a Szentlélek taníthat meg minket. Ebben kell leginkább engedelmeseknek, Isten gyermekeinek lennünk. Nem véletlenül mondja már az ézsaiási ige is azt, hogy „Nem szégyenül meg többé Jákob, nem sápad el többé az arca, mert ha gyermekei meglátják kezem munkáját, szentnek vallják nevemet. Szentnek vallják Jákob Szentjét, és félik Izrael Istenét.” Mert ehhez valóban gyermeki alázat és engedelmesség kell, Isten igéjére és Szentlelkére való olyan figyelő ráhangolódás, amit semmi nem pótol, sem mozgékony emberi lélek, sem pedig intellektus. Jézusban ezek mind megvoltak, az ő értékét mégsem ezek adják meg, hanem az Atya iránti gyermeki engedelmessége és odaadó ráfigyelése. Ezért és ebben volt ő páratlan, ezért hívhatjuk őt valóban Egyszülöttnek.
Ahol valaki a megvalósítás útján akar járni, vagyis nem csak vallásos érzésekre és elvekre vágyik, hanem egy magasabb életre is, ott pontosan ebben kell Jézust követnie. És elkezd majd egyéni életében ő is szépen talpra állni. Szűnnek a félelmei, egyre kevesebb hadakozás lesz a kommunikációjában, békességet fog maga körül sugározni, és jó lesz a közelében lenni. Amint pedig az ilyen emberek száma szaporodik, úgy fog egy közösség is általuk talpra állni, el egészen a nemzetig és a hazáig, sőt, még azon túl is.
Büszkeség, önvizsgálat és talpra állás – ezek titkát kerestük ma. Fedezzük fel mindegyik számára az élő Istent, és mind szépen a helyére kerül és megtelik szent tartalommal. A büszkeség nem lesz már hiú melldöngetés, az önvizsgálat sem lesz önvád, kellemetlen, elkerülni való belső meghasonlás, hanem azt fogják szolgálni, ami a legfontosabb, a valódi, lelki értelmű talpra állást. A megtérést, az újjászületést és az üdvösséges, örök életet. Így legyen. Ámen.
Imádkozzunk!
Köszönjük, Urunk, hogy megtartónak bizonyultál számunkra ebben a hazában annyi balszerencse közt és oly sok viszály után is. Neked köszönjük, hogy még nem vesztünk el, és neked köszönjük a hősöket, akik helytállása és áldozata miatt ma is kihúzhatjuk magunkat. Segíts minket, hogy levonhassuk a tanulságokat és megértsük azt, amit üzenetként elrejtettél magyar történelmünkben. Szeretnénk derűs, magára találó, emelkedő nemzetté válni, segíts ebben minket helytállni és áldozatokat hozni, hogy holnap boldogabbak és egészségesebbek lehessünk, mint ma voltunk. Áldd meg elöljáróinkat hűséggel és igazsággal, tiszta kezekkel, és áldd meg a dolgos, munkálkodó emberek igyekezeteit, otthonainkat és családunkat. Építsd anyaszentegyházadat és vezess bennünket Szentlelkeddel. Ámen.
