2001 október 28.
dr. P. Tóth Béla
Áldás és átok
Lekció: I. Móz. 9:12-28
Textus: Ján 15:1,7
” Jézus mondja: Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlőműves. ”
“Ha megmaradtok énbennem, és beszédeim megmaradnak tibennetek, akkor bármit akartok, kérjétek, és megadatik néktek.”
Imádkozzunk!
Örökkévaló Istenünk, megköszönjük gondoskodó jóságodat, hogy nem csak ennivalót adsz asztalunkra, hanem bort is, ami fényessé teszi az orcát. Tudjuk jól, hogy minden ajándékodat és ezt is rosszul használjuk nélküled, tőled elszakadva nemhogy ajándék, hanem romlás és halál fakad belőle. Köszönjük, hogy benned élve üdvösség és ünnepi öröm forrása a bor, amit azért adsz asztalunkra újonnan a szüretért való hálaadás ünnepén, hogy az úrvacsora közösségében Jézus valóságát hozza életünkbe. Köszönjük, a reformáció új borát, a hit megfrissülésének szent pezsgését, aminek örökösei lehetünk. Tégy méltókká az ősök hitéhez és helytállásához, és kérünk, táplálj minket most megújító és vigasztaló ígéddel!
Ámen.
Igehirdetés
Az új borért való hálaadás ünnepén, két egymástól nagyon is eltérő kép állít meg bennünket. Az egyikben a szőlő és a bor átkot hoz. Noé az özönvíz után szőlőt ültet és egyszer lerészegedve mezítelenül fekszik sátorában. Fiai közül Khán kicsúfolja, odahívja testvérét: nézzétek apátokat! A csúfondáros fiúi alapállásból, megvetésből egyfelől, és az atya méltatlan viselkedéséből másfelől átok lesz, amint Noé talpra áll. Ez az egyik kép. Szomorú és megrendítő, mélyen érinti az ember lelkét.
A másik képben áldott jel a szőlő, Jézus szavaiban zz Istenben való termő élet gyönyörűséges szimbóluma.
Igazán nem is lehetne ellentétesebb üzenetű, lelki tartalmú képeket látnunk, pedig mind a kettő a szőlőről, borról szól. Ugyanaz a dolog az egyikben átok, másikban áldás. Nem ilyen-é az élet, teli ügyekkel, amik lehetnek átokká és áldássá. Ad valamit Isten, ahogyan a szőlőt is ő adta, és az ember kezén lehet belőle súlyos átok, és lehet ugyanebből, az úrvacsora asztalára kerülő sákramentum, mindeneknek gyönyörűséget, ünnepi örömet jelentő szent jegy.
Gondolkozzunk csak, mennyi minden lehet a földi életben ilyen kétféle jelentésű aszerint, hogyan élünk vele. Isten adja a nemiséget, hogy férfiúvá és asszonnyá teremtett bennünket, és mennyi de mennyi helyen keserűség fakad abból, hogy az ember társra szoruló lény. Emberek ahelyett, hogy szeretnék, emelnék és nemesítenék egymás életét, egymásnak szomorúságára, megalázására és megszégyenülésére vannak, és sokan irigykedve nézik a kevés kivételt, ahol boldogan, szeretetben és valóban egymásért él két ember. Férfinak és nőnek vagyunk teremtve, és ez lehet kezünkön áldás és átok. Aztán itt a munka, ami az ember életét betölti, végigszövi. Áldott élettartalom lehet, alkotás és kiteljesedés, de lehet fáradtság, kudarc, elgyötörtség és hiábavalóság, üres háló, ahogy az elmúlt héten a bűnbánati esték egyikén hallottuk. Áldás és átok – ugyanaz a dolog! És folytathatnánk az emberi kapcsolatok, a közösség ügyével, ami némelyeknek éltető elem, boldogság, hogy támaszt kap és ad a többiek által, egy hely, ahová jó elmenni és ismerős arcokat üdvözölni. Másoknak meg félelem, szégyen, kisebbrendűségi érzés, valami, amitől menekülni kell: jobb egyedül maradni, inkább ne is lássak senkit� És sorolhatnánk még, de hiszen tudjuk, hogy az életben minden olyan, ahogyan csinálják. A szüret, a szőlő és a bor lehet a kicsapongás, az életet megtipró megkötözöttség, az iszákosság forrása, és lehet a Krisztus áldozatának közvetítője, szent jel, a szent Sákramentum. Attól függően, hogy milyen szívvel nyúl utána az ember: átok és áldás.
Testvérek, az ember úgy el tud távolodni Istentől, hogy már csak a rosszat látja mindenben: más ember meg a világ dolgai iránt egyre több megvetés, harag és átok van a szívében. Elég egy nehéz élethelyzet, egy kritikus, feszült pillanat, talán egy félreértett helyzet, és már ott az ember ajkán a szitkozódás, az átok, a másikat megtipró indulat; meg tud telni az ember szíve átokkal! “A jó ember az ő szívének jó kincseiből hozza elő a jót” – olvassuk a másik helyen az evangéliumban, mert az emberi szív telve lehet áldással vagy átokkal, a saját önző, sértődékeny énjével, és megtelhet isteni Lélekkel is. Áldás és átok – “előtökbe adtam életet és halált: áldást és átkot, válasszátok az életet, hogy élhessetek” – olvassuk Mózes könyvében.
Itt kell igazán megtorpannunk, mert eszerint áldás és átok olyasmi, ami nem teljesen független tőlünk, emberektől. Egyértelmű tapasztalat, hogy Isten csak megáldható dolgokat áld meg. Ami önzésből, hitetlenségből, szeretetlenségből fakad, hogy nyugodjon meg azon az ő áldása? Arra méltatott minket embereket, hogy munkatársai lehessünk az üdvösség megvalósításában. Az egész világegyetemben egyetlen egy hely van, ahonnét jelenléte kizárható vagy ahová behívható: az ember szíve. Mert ő mindent betölt mindenekkel, egyedül nekünk adott erre szabadságot, egyedül minket embereket méltatott arra, hogy válasszunk. Az élőlények, a parányiaktól a legnagyobbakig nem dönthetnek, csak mi kaptuk ezt a méltóságot. Elkészítette nekünk a hozzá méltó, képmását hordozó lényhez méltó életet: választhatsz! Munkatársaivá fogadott, arra méltatott, hogy döntéseket hozhatunk, elszánásaink lehetnek, választhatunk jobb és balkezünk között. Ninivéről mondja az isteni szó: “Hogy ne szánnám, hiszen ott több van tizenkétszer tízezer embernél, aki még nem tud különbséget tenni jobb és balkeze között.” Igen, arra méltatott minket, hogy megtanuljuk, mi a különbség a jobb és a bal között, megtanuljuk, hogy mi a különbség az igaz és a hamis, az élet és a halál, az átok és áldás között. Épülhet az életünkbe áldás és épülhet az életünkbe átok, döntéseink szerint.
Ha ez valóban így van, akkor gyakorlati következtetés: jó volna abbahagynunk a sok áthárítást, amiben élünk. Férfi és nő, a szomszéd és szomszéd, az ember és ember mindig a másikat hibáztatja. Nemzetek és népek is mindig egymást hibáztatják. Automatikusan megy, már észre se vesszük, magától értetődő érveink vannak. Ha rossz a légkör a munkahelyen, ha a családban nem úgy mennek a dolgok, mint szeretnénk, ha a testvéreink nem tudnak minket igazán szeretni, ha terveket kovácsolunk és nem válnak valóra, akkor mindig kéznél van a másik ember, aki mindenért felel. Igen, őmiatta! Vajon az úrvacsora asztalánál felfedezzük-e, hogy mennyit rongálunk a világon, emberi kapcsolatainkon, a körülöttünk lévők lelkén a sok-sok áthárítással, amivel élünk? “Válaszd, az áldást!” – ma ennek gyakorlati megfogalmazása ez: hagyjál fel az áthárítás lelki átkos örökségével, amit készen kaptál Ádámtól és Évától! Mert hiszen mit mond az ember mihelyt vét: “Az asszony, akit mellém adtál, ő ámított el engem!” Egymást vádolják az Istentől való elszakadás pillanatában. Hát jussunk belátásra, és megszakad majd az átok láncolata. Válaszd az áldást, választhatod!
De vajon mi a biztosíték arra, hogy az ember jól választ? Van-e egyáltalán külső biztosíték? Jézus mondja, ha megmaradtok énbennem, ha az én beszédeim tibennetek maradnak, akkor bármit akartok, kérjétek, megadatik nektek. Vagyis nemcsak eljátszani lehet a lehetőségeket, ahogy Ádám és Éva eljátszotta, ahogy Khán, a tiszta kezdet, az özönvíz utáni megmaradás pillanataiban eljátszotta és átok örököse lett! Az ember élhet úgy, hogy lehetőségei éppenséggel tágulni kezdenek. Nemcsak egy kicsit, hanem egészen és teljesen a szabadságig nőnek, mert az igazi szabadság a Krisztusban való élet. Ott találja meg az ember, mi az, amit tényleg szabad, és mi az, ami már szabadosság. Mert nem az a szabadság, hogy az csinálok, amit akarok, hiszen az emberek, akik körülöttem vannak, igények tömegét jelentik be rám. Nem mondhatom, hogy “senkinek semmi köze hozzá, hogy élek”, és még csak azt sem mondhatom, hogy lelki, szellemi dolgaim mind magánügyek, mert mindezzel nagyon is hatok az emberekre, akik körülöttem vannak.
Amikor megtalálja az utat valaki, amit Isten fölkínál neki Krisztusban, akkor nem csak egy kicsit, hanem teljesen szabaddá válik! Lehullik egy szenvedély bilincse: itt közöttünk is vannak, akik megszabadultak, pedig évek és évtizedek során úgy hitték ők és családjuk tagjai is, hogy kutyából nem lesz szalonna, ez az ember már mindig olyan marad. És lehullot egy szenvedély bilincse, és megtisztult egy szív! Amikor az ember megtalálja az utat, egyszerre vége lesz önsajnálkozásnak és rosszkedvnek, a “civilizáció” nagy betegségeinek, hogy mindenünk megvan, csak boldogságunk nincs. Már a lábunk helyett is gépek közlekednek, kezünk helyett is gépek dolgoznak, csak éppen a szívünk üres, és nem az lakik benne, akinek az elkészíttetett. Rátalálva a Krisztusban való életre, az ember észreveszi, hogy már nem nehéz a megbocsátás, tudom szeretni, aki eddig ellenszenves volt: egyszerűen szabaddá lett az ember Krisztusban, új életet kapott. “Aki Krisztusban van, új teremtés, a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden.”
Mi a biztosíték, hogy jól választok? Nincs külső biztosíték. Belső, szívbéli biztosíték van, a Szentlélek Isten, hogy őbenne maradok, és ami ugyanaz, ígéje bennem marad. Erről szól a szőlőtőke jézusi példázata. Azt mondja, hogy egyetlen szőlővessző sem teremhet magától gyümölcsöt ha nem marad Krisztusban. Hiába jött el a templomba, haza megy és ugyanolyan csúnyán beszél majd a párjával és a gyermekeivel, ugyanolyan lesújtó lesz a véleménye a szomszédról, a többi emberről és a világról; éppen olyan negatív lesz az egész lénye, ha nem marad Krisztusban. Mert a szőlőtőke adja az erőt, és egy szőlővessző sem teremhet magától gyümölcsöt, csak ha élő, valóságos kapcsolatban marad a tőkével. Az elszakadás, tudniillik az ember elszakadása létének igazi forrásától és gyökerétől, Istentől, ez nem csak bűn, hanem sokkal inkább élettragédia. Az ember ebben az állapotában végletekbe kerül, vagy isteníti magát, vagy ami még rosszabb: megveti önmagát. Aki isteníti magát, az túlságosan érzékeny, követelőző, sértődékeny, hiszen ő a világ közepe, a legfontosabb: neki minden méltóságon aluli, ami nem elképzelései szerint történik. Állandóan megsérül, mindig haragszik valakire. Amikor az úrasztala körül megállunk, jó életünknek ezeket a törődéseit visszavezetni igazi gyökeréhez, mert magunkat istenítjük, azért van mindez. Vagy a másik véglet, amikor az ember megveti magát, talán mert rosszul bántak vele élete kezdetén, vagy mert nem kereste az utakat, hogy ráébredhessen, milyen sok ajándékot is kapott ő, és milyen boldog lehetne ezekkel: sokféle oka lehet, de mivel nem szereti önmagát, képtelen lesz szeretni a többi embert is. Mindegy, hogy az önistenítés vagy önmegvetés végletébe kerültünk, a mélyén ugyanaz rejlik: elszakadtunk az élő Istentől.
Milyen jó ezért újra hallanunk, hogy az Isten szeretet! Hogy azért áll ez a ház már évszázadok óta, azért él ez a gyülekezet is szeretetben, békességben, építve a jövendőt a maga módján, mert Isten szereti népet, kiválasztotta őket egy jobb életre, meg akarja mutatni a maga dicsőségét bennük. Nem akarja a bűnös vesztét, hanem hogy megtérjen és éljen. És ezért adja ezt az ünnepet is, hogy emlékeztessen szeretetére. A szüretet is azért adta, hogy fölragyogtassa orcánkat, és ha ez így van, akkor ne maradjon az ember élete úgy, ahogy volt! Senki ne menjen így haza, ahogy idejött, mert az Isten szeretet, és ez mindent meg kell változtasson. Tegyük le, ami bűn, és valljuk meg a szent asztal körül bűnbánattal: ő hű és igaz, hogy megbocsássa azokat. Tegyük le a káprázatokat és az illúziókat, a magunk csinálta hamis világot. Higgyük el, hogy többet ér a valóság, ott kell nekünk az Isten dicsőségét megtalálnunk és szolgálnunk. Tegyük le, ami életünkben nélküle folyik, engedjük, hogy uralma minden területre kiterjedjen, és az Isten országa, királyi uralma legyen szívünkben, amikor csak életünk párjához szólunk, amikor csak gyermekeinket neveljük, amikor csak a jövendőről gondoskodunk vagy a mindennapi kenyérért dolgozunk. Abban a pillanatban, amikor ez megtörténik, amikor az ember valóban a jézusi kép szellemében él, hogy ő a szőlőtő és én csak szőlővessző vagyok, belőle élek, akkor egyszerre mindez magától értetődő lesz, még az ellenség szeretete is, ami nélküle teljességgel lehetetlen.
Aki őbenne marad, az elkezd gyümölcsöket teremni, jó és ízes gyümölcsöket, jó és érett gyümölcsöket, amik hasznára vannak másoknak is. Az imádság is szárnyalni kezd, a belső életünk megújul, és mer majd az ember olyasmiért imádkozni, amiért addig még álmában sem mert volna. Őbenne kérhetünk még olyasmit is, amire a hitünk sem elegendő. Csak “őbenne” kérjük, maradjunk benne, és az ő ígéje mibennünk, és akkor áldás és az átok, az élet nagy kétarcúsága átalakul és az, ami idáig lehetett ez is, az is, Isten királyi uralma egyértelműen alatt áldássá válik.
Mi magunk is kezdünk áldássá lenni mások számára: Megáldalak téged, és áldás leszel – mondja minden hívők atyjának, Ábrahámnak. Ami azt jelenti, hogy a hívő ember lehet és legyen is áldássá másoknak. Ezt hallottuk: válaszd az életet, hozd meg a döntést Krisztusban. Ha meghoztuk már, ma újra hozzuk meg, és átalakul minden, új élet kezdődik. És ha már elkezdődött, megerősítve most a szövetséget az úrvacsora sákramentumában, az imádság kitágul és új távlatokat talál: elkezdi életünket emelni, áldott jó, ízes gyümölcsöket hoz. Nem lesz már hiábavaló az élet, s azok a fáradozások sem, amik eddig annak tűntek: idős, beteg ember hűséges gondozása, a nevelhetetlen ifjúság nevelése, a kisemmizettek iránti cselekedetek. Vannak mindig, akinek szüksége van arra, hogy adjak. Mindez nem lesz többé hiábavaló, gyümölcsök teremnek bőségesen, mert a szőlő vessző a szőlőtőkében maradt. Aki énbennem marad, az terem sok gyümölcsöt, és aki bennem marad, és az én ígém őbenne, az kérjen, amit akar, meglesz az neki. Így legyen!
Ámen.
Úrvacsoraosztás
