2004. augusztus 22.
dr. P. Tóth Béla
Áldássá leszel!
Lekció: I. Mózes 11,27-12,6
Textus: I. Móz. 12,1-3
“Eredj ki a te földedből és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, amelyet én mutatok neked. És nagy nemzetté teszlek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszel. És megáldom azokat, akik téged áldanak, és aki téged átkoz, megátkozom azt: és megáldatnak te benned a föld minden nemzetségei.”
Imádkozzunk!
Örökkévaló Istenünk, köszönjük, hogy megtartottál bennünket életben és egészségben. Vigyáztál ránk olyankor is, amikor mi nem is gondoltunk terád, és angyalaidnak parancsoltál, hogy meg ne üssük lábunkat a kőben. A kísértések között erőt adtál, és kérünk, bocsásd meg, hogy mi nem éltünk úgy a te erőiddel, ahogy azokat adtad nekünk. Megvalljuk, hogy sokszor vétettünk ellened azzal, hogy magunkat szerettük a legjobban, és önző természetünk uralkodhatott rajtunk. Bocsásd meg, hogy nem hallottuk meg, amit te mondtál nekünk, és igédet a földre engedtük hullani. Sok kétség és zűrzavar uralkodik a lelkünkön, de házad csendjében téged keresünk, aki az út, az igazság és az élet vagy Krisztusban. Őérte kérünk, adj most nekünk szívbéli áhítatot és olyan alázatot, amelyben képesek vagyunk felfogni a te akaratodat. Töltsd ki ránk Szentlelked világosságát és kegyelmét, hogy megújult szívvel és megújult akarattal térhessünk haza házadból. Az Úr Jézus Krisztus nevében kérünk, hallgass meg minket.
Ámen
Igehirdetés
Az elmúlt héten feleségemmel együtt részt vettünk azon a nemzetközi Lelkigondozói és Pásztorálpszichológiai konferencián, mint a konferencia meghívottai, amelyet Indiában, Bangalore-ban tartottak. Hatalmas élmény volt maga az utazás és természetesen maga a világkonferencia, aminek részese lehettünk, amiről az ősz során szívesen részletesebben is beszámolok majd egy szeretetvendégségen. Most csak annyit róla, hogy a konferencia a globalizáció ártalmaival foglalkozott, arra kereste a választ, hogy mit tehetnek a lelkigondozók és pásztorál pszichológusok, általában a hívő emberek abban a világban, amikor a pénz uralma alatt a gazdagok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek lesznek, és amikor az egyik oldalon a soha nem látott hatalom halmozódik, a másikon pedig a nyomorúság és szegénység, a testi-lelki betegség és kiszolgáltatottság növekszik.
Kérem, bocsássák meg a testvérek, ha most egy ideig gyakran fogom emlegetni ezt a hetet, amit Indiában töltöttünk, de mintegy harminc országból összesen száznál több keresztyén lelkigondozóval és pásztorálpszichológussal beszélgethettünk az ő életükről, országukról, egyházukról, és természetesen rengeteg fontos tapasztalatra és élményre tettünk szert magában abban a csodálatos kultúrájú országban is, amely vendégül látott bennünket.
Mai igénk látszólag szintén messze kalauzol bennünket térben és időben is, amikor Ábrahám elhívásáról olvasunk. Négyezer éve történhetett mind ez a Tigris és az Eufrátesz völgyében, és lám, olyan fontos dolgok történtek ott, hogy ma is hangzik közöttünk annak a híre, mintegy jelen van közöttünk, ami Ábrahám és az Úr között történt.
I.
Lényegében arról van szó, hogy Isten szól egy embernek és az meghallja ezt. Nagyon nagy dolog ez, hiszen nem kevesebb, mint az igazi emberség jelenik meg ebben előttünk: ember az, aki elég éber ahhoz, hogy meghallja Isten szavát és méltó módon válaszoljon is arra.
Amikor húsz órás utazás után, jóval éjfél után először megérkeztünk indiai szálláshelyünkre, nem sokat láttunk abból, hol is vagyunk. Aztán a reggel első élménye az volt, hogy nem csak pálmafákat láttunk az ablakunkból, hanem egészen más madárhangokat is hallottunk. Egészen különös volt ez a változás, minden hang különös és szinte ijesztő volt.
Elgondolkodtató, hogy az ember az ilyesmit azonnal észrevesz – más hangokat hallok, mint amit odahaza megszoktam – de vajon ennyire érzékenyek vagyunk-e lelki tekintetben is? Észrevesszük-e azonnal azt is, ha a megszokott hangok helyett, amik a világból jönnek hozzánk, egyszer csak megszólal az a másik hang, az Örökkévaló hangja?
Mert minden emberi életnek ez az igazán döntő kérdése: csak a világot hallgatja, az újságokat, a botrányokat, az embereket és az emberi vélekedéseket, vagy pedig van benne annyi éberség, lelki érzékenység, megszólíthatóság, hogy el tudja őt érni Isten igéje is. Ilyen tekintetben teljesen mindegy, hogy valaki elvileg valamikor megtért már és tényleg elindult, mert Isten mindig újra igényt tart arra, hogy őt mi meghalljuk.
Sok élet volt már olyan, amelyik szépen indult, aztán bedugultak a fülek, vagy ahogyan a Biblia több helyen mondja, megkövéredtek a fülek, és lett az éberség helyett önigazultság, igazságosztás, mások bűneivel foglalkozás, saját maga iránt pedig kritikátlanság és elégültség. Akár a samaritánus falu kapuinál, ahová nem fogadták be Jézust és a tanítványokat, és a tanítványok azonnal az ég tüzét akarták kérni az ott lakókra. “Nem tudjátok, milyen lélek lakik bennetek!” – mondta nekik Jézus, pedig igazuk volt a tanítványoknak, vagy mondjuk így, volt egy kis igazuk, hiszen napszálltakor nem befogadni a jövevényt, a pusztában éjszakázás elé állítani a fáradt vándorokat valóban embertelenség volt.
Tanítvány, akinek igaza van, akiben ott dohog a maga sértettsége, gyakran rászorul arra, hogy újra meghallja, mit is mond neki az ő Ura, különben elkeseredik és átkozódni kezd, hiszen csak magát hallja meg az embereket, és ebből így nem sok jó szokott kikerekedni.
Ábrahám meghallotta azt, amit az Úr mondott neki, és semmi mást nem kívánhatok minden testvéremnek, mint hogy mi is halljuk meg azt, amit az Úr mond. Szól ő hozzánk az olvasott igében, amit odahaza és a bibliaórákon együtt is tanulmányozhatunk, szól ő hozzánk a hirdetett igében, a sákramentumokban, szól ő hozzánk Szentlelkében és némelykor még jelek és csodák által is, csak legyen, aki ezeket észreveszi és meghallja és aztán megcselekszi!
II.
Ahol meghallott és megcselekedett ige van, abból ugyanis mindig áldás lesz. Sokszor megtapasztaltam ezt már magam is, és biztosan így vannak ezzel a testvérek is. Ábrahámnak maga Isten mondta azt, hogy légy vezetett emberré, tedd azt, amit tőlem hallasz, és akkor megáldalak téged, és tudjuk, hogy ez így is lett. Ez az, ami olyan nagyon hiányzik az Isten nélkül élő ember életéből, az áldás. Lehet, hogy van benne siker, dől a pénz és esetleg egyre nagyobb a hírnév, de ugyanakkor egyre több az ellenség és egyre több, akit megsértettem, egyre több, akitől félek, akitől okkal kell tartanom, mert irigykedik rám, és végül is pont az hiányzik, ami jó érzéssel tölthetné el az embert, a nyugodt és békességes élet. A Bibliában világos különböztetés van a siker és a dicsőség között. Amikor Isten azt mondja Ábrahámnak, hogy felmagasztalom a te nevedet, akkor azonnal hozzá teszi, hogy áldás leszel. Nem irigyelt elöljáró leszel, akit hordszéken visznek körbe, és nem is magadat megszedő gazdag vámos, mint Zákeus, akinek mindene megvan, csak a jó a lelkiismerete nem. Nem is hódító hadvezér leszel, aki kartácstűzzel takarítja el az útból az okvetetlenkedőket, mint annyian tették már ezt a történelemben, hogy aztán a rendcsinálás után még hálásak is legyenek az emberek, amikor életben maradhatnak. Az engem hallgató, meghallgató embert felmagasztalom – ez azt jelenti, hogy a neve egy magasabb körben fényesen fog ragyogni. Lehet, hogy itt az emberek között nem lesz sikeres, sőt törvényszerűen el kell buknia, amikor nem akar olyan lenni, mint a legtöbben. Sikere nincs, emberi tapsokat nem kap, hanem kap megkövezést, mint a próféták és kap keresztre feszítést, mint a Legigazabb kapott, de a neve egy magasabb körben, az Isten színe előtt szebben ragyog, mint azoké, akik az újságok címoldalain díszelegnek.
Ez a különbség a siker és a dicsőség között. Felmagasztalom a te nevedet, nem a tapsoló publikum előtt, hanem a saját világomban.
Ábrahám életveszélyes kalandokba sodródik feleségével együtt Egyiptomban, aztán borzalmas kételyek gyötrik, hogy miként áldozhatja fel fiát Istennek, ha ő az ígéret fia, aztán Sodomában a világ szennye majdnem elborítja és úgy könyörög, hogy ha van legalább tíz igaz ember, akkor ne pusztuljon el a város, ahol él, egyszóval folyamatos veszélyben jár hosszú élete során, de Isten felmagasztalja a nevét és nem sikereket ad neki, hanem fölemeli a nevét az ő világába, idelent pedig áldássá teszi őt másoknak.
A Bibliában világos különböztetés van a siker és a dicsőség között. Amikor Isten azt mondja Ábrahámnak, hogy felmagasztalom a te nevedet, akkor azonnal hozzá teszi, hogy áldás leszel. Nem irigyelt elöljáró leszel, akit hordszéken visznek körbe, és nem is magadat megszedő gazdag vámos, mint Zákeus, akinek mindene megvan, csak a jó a lelkiismerete nem. Nem is hódító hadvezér leszel, aki kartácstűzzel takarítja el az útból az okvetetlenkedőket, mint annyian tették már ezt a történelemben, hogy aztán a rendcsinálás után még hálásak is legyenek az emberek, amikor életben maradhatnak. Az engem hallgató, meghallgató embert felmagasztalom – ez azt jelenti, hogy a neve egy magasabb körben fényesen fog ragyogni. Lehet, hogy itt az emberek között nem lesz sikeres, sőt törvényszerűen el kell buknia, amikor nem akar olyan lenni, mint a legtöbben. Sikere nincs, emberi tapsokat nem kap, hanem kap megkövezést, mint a próféták és kap keresztre feszítést, mint a Legigazabb kapott, de a neve egy magasabb körben, az Isten színe előtt szebben ragyog, mint azoké, akik az újságok címoldalain díszelegnek.
Ez a különbség a siker és a dicsőség között. Felmagasztalom a te nevedet, nem a tapsoló publikum előtt, hanem a saját világomban. Ábrahám életveszélyes kalandokba sodródik feleségével együtt Egyiptomban, aztán borzalmas kételyek gyötrik, hogy miként áldozhatja fel fiát Istennek, ha ő az ígéret fia, aztán Sodomában a világ szennye majdnem elborítja és úgy könyörög, hogy ha van legalább tíz igaz ember, akkor ne pusztuljon el a város, ahol él, egyszóval folyamatos veszélyben jár hosszú élete során, de Isten felmagasztalja a nevét és nem sikereket ad neki, hanem fölemeli a nevét az ő világába, idelent pedig áldássá teszi őt másoknak.
A Bibliában világos különböztetés van a siker és a dicsőség között. Amikor Isten azt mondja Ábrahámnak, hogy felmagasztalom a te nevedet, akkor azonnal hozzá teszi, hogy áldás leszel. Nem irigyelt elöljáró leszel, akit hordszéken visznek körbe, és nem is magadat megszedő gazdag vámos, mint Zákeus, akinek mindene megvan, csak a jó a lelkiismerete nem. Nem is hódító hadvezér leszel, aki kartácstűzzel takarítja el az útból az okvetetlenkedőket, mint annyian tették már ezt a történelemben, hogy aztán a rendcsinálás után még hálásak is legyenek az emberek, amikor életben maradhatnak. Az engem hallgató, meghallgató embert felmagasztalom – ez azt jelenti, hogy a neve egy magasabb körben fényesen fog ragyogni. Lehet, hogy itt az emberek között nem lesz sikeres, sőt törvényszerűen el kell buknia, amikor nem akar olyan lenni, mint a legtöbben. Sikere nincs, emberi tapsokat nem kap, hanem kap megkövezést, mint a próféták és kap keresztre feszítést, mint a Legigazabb kapott, de a neve egy magasabb körben, az Isten színe előtt szebben ragyog, mint azoké, akik az újságok címoldalain díszelegnek.
Ez a különbség a siker és a dicsőség között. Felmagasztalom a te nevedet, nem a tapsoló publikum előtt, hanem a saját világomban. Ábrahám életveszélyes kalandokba sodródik feleségével együtt Egyiptomban, aztán borzalmas kételyek gyötrik, hogy miként áldozhatja fel fiát Istennek, ha ő az ígéret fia, aztán Sodomában a világ szennye majdnem elborítja és úgy könyörög, hogy ha van legalább tíz igaz ember, akkor ne pusztuljon el a város, ahol él, egyszóval folyamatos veszélyben jár hosszú élete során, de Isten felmagasztalja a nevét és nem sikereket ad neki, hanem fölemeli a nevét az ő világába, idelent pedig áldássá teszi őt másoknak.
III.
Ez tulajdonképpen ennek a mai igehirdetésnek is az egyik legfontosabb mondandója: áldássá lenni. Ne gondoljuk, hogy ez valami egyházi szóbeszéd vagy papi szófordulat. Itt igazán az életminőségről van szó. Mostanában sokat foglalkoztat egy német gondolkodó egyik mondata: Nem az a nagy ember, aki imádkozik, hanem aki mindenki számára áldássá tud lenni.
Igen, így kell élni! Ennél alább nem szabad engedni: hadd legyek áldássá mindenki számára. Aki ezzel az imádsággal szívében járja életét, az jó úton jár. Megáldatnak benned a föld minden nemzetségei – ez pont erről szól. Ha meghallod, amit én mondok neked, ha megcselekszed, ha nem a sikert hajszolod, hogy legyél valaki az emberek között, hanem tudod, hogy Isten az, aki dicsőséget ad majd a nevednek őnála, abban a magasabb körben, akkor áldás leszel.
Ehhez a dologhoz pedig lélek szerint csatlakozik egy sajátos védettség. Lehet, hogy csak késő vénségedben lesz gyermeked, mint Ábrahámnak és Sárának adta Isten, vagyis a földi élet jó része mintegy üresen és hiába telik. Lehet, hogy mindig vándorolni kell, menni és menni, mindig új nehézségekkel találkozva és sok küzdelemmel élni – de az Úr melletted áll és vigyáz rád. Megáldja azokat, akik téged áldanak és megátkozza azokat, akik téged átkoznak, mert minden nehézséged közepette is az övé vagy. Nem a tied az életed, hanem az Úré. Ő majd átkozza azokat, akik téged átkoznak, ezzel nem kell foglalkoznod. Életed végső sorsa nem az emberek kezében van.
Milyen nagy evangélium ez nekünk, akiknek olyan fontos az emberek vélekedése! Hiszen életünk tartalmát jó részt az adja, hogy azon elmélkedünk, ki mit gondol rólunk, jót-e vagy rosszat! És boldogít, ha emberek szeretnek, és boldogtalanná tesz, ha nem. Ilyenek vagyunk, milyenek is lehetnénk mások! De mégsem ez a végső fórum! Jaj nektek, ha az embereknek akartok mindenáron tetszeni. Ne azoktól féljetek, akik a testet megölhetik, hanem azoktól, akik még a lelket is a gyehennára tudják juttatni utána. Nem az emberek a ti ellenségeitek, hanem a szellemi hatalmasságok, amik bennetek is uralkodnak, azokkal küzdjetek meg! Az irigységgel, a hatalomvággyal, az életszomjúsággal, a telhetetlenséggel és a mohósággal – ezekkel küzdjetek, ne pedig az emberekkel! Azokkal majd én megküzdök, megátkozom a titeket átkozókat. Ne álljatok bosszút magatokért, szeretteim! – mondja Pál a rómaiaknak. Az Úr hadakozik értetek, ti pedig veszteg legyetek! – mondja Mózes a zsidóknak a tengeri átkelésnél. Ha Izrael népe szembeszáll az üldöző fáraóval, ha megütközik vele, hogy magát megszabadítsa, akkor nincs szabadulás Egyiptomból. Az Úr hadakozik értetek, ti pedig veszteg legyetek! – ezt jelenti az, hogy ne ragadjon át ti rátok is ennek a világnak átkozódó, ellenséges lelkülete. Amennyire lehetséges és amennyire rajtatok áll, minden emberrel békességben éljetek! – mondja az apostol.
Ezeknek az igéknek jegyében induljunk az új hétnek, ami előttünk áll.
Isten szól, és csak az hallja meg, akinek éberség lakik a szívében. A meghallott igéből áldás lesz, sőt az ilyen ember maga is áldássá válik mindenkinek. Életéből azt, ami valóban érték, maga Isten védi, ezért nem kell magát féltenie. Járhatja az utat, és Isten csodálatosan is igazgatja lépteit. Ha kell, ad neki utódot száz éves korában, hogy meglássa gyermekét és fiainak fiait is, mert Isten hatalma még erre is elegendő. Ebben a hitben járjuk végig a most következő hetet!
Ámen.
