Igehirdetés 2012. január 22.
Ami hitből van, és ami nincs
Lekció: I. Móz. 22.,1-14
Textus: Róm. 14,22-23
„Boldog, aki nem kárhoztatja magát abban, amit helyesel. Aki pedig kételkedik, ha eszik, kárhoztatva van, mert nem hitből eszik. Ami pedig hitből nincs, bűn az.”
Imádkozzunk!
Urunk Istenünk, félelemmel és rettegéssel állunk meg előtted, mert eljátszottuk legszebb ajándékaidat, nincs közöttünk egy igaz sem, és mindnyájan irgalmadra és bűnbocsátó jóságodra szorulunk. Megvalljuk, hogy messze estünk a hit teljességétől, amit az ősatyák példájában elénk adsz. Nem téged dicsőít életünk, aki pedig erre egyedül méltó vagy, és nem rólad tanúskodnak a szavaink meg a tetteink, a szívünk ezért állandóan szomjazza a megtisztulást. Te mondtad azonban Krisztusban, hogy aki hozzád jön, semmiképpen ki nem veted, és mi úgy jövünk ezért hozzád, mint a betegek gyógyítójához és a bűnösök barátjához. Fogadj minket magadhoz, vedd el hiúságunkat és bánkódásunkat, vedd el igazunkat és vétkeinket egyaránt. Adj nekünk olyan új gondolatokat, amik tőled valók, és amelyek ezért mindenestől meg is tudnak minket újítani. Hadd legyünk vidámak, hadd legyünk teneked újra és igazán gyermekeid, egymásnak pedig tiszta szívvel testvérei és barátai. Ámen.
Igehirdetés
Ábrahám és fia, Izsák bibliai történetét sok festő megfestette, közöttük olyan festőóriás is, mint Rembrandt. Drámaian szép ez a festmény, aki egyszer látta, soha nem tudja elfelejteni. Izsák ártatlan, fiatal teste lemeztelenítve fehéren világít, Ábrahám pedig remegő arccal fölfelé néz az angyal felé és kiejti kezéből a kést. Megrázó ellentét egyetlen képen, amit alig bír el a tekintetünk: egyik oldalon a létező legdrágább kincs elvesztésének brutális kiábrázolása, másik oldalon ugyanennek a kincsnek mennyei ajándékként való, áhítatos visszanyerése, és mindez egyetlen festői pillanatba sűrítve.
A nagy dán egzisztencialista filozófus, Sören Kierkegaard azt kérdezi, éppen erről a bibliai történetről írt „Félelem és rettegés” című eszmélődésében, vajon lehetséges-e ez a dolog egyáltalán. Van-e „ismétlés”, ahogyan ő fogalmazza ezt, vajon lehet-e nekünk embereknek elveszteni és aztán mégis visszanyerni. Ha megéltünk egy pillanatot, visszajöhet-e az még egyszer, vagy nincs mód többé annak megismétlésre? Ha elvesztettünk valamit, lehet-e azt még egyszer visszakapni? A dán filozófus azt is mondja, hogy nagyon könnyű Ábrahámról moralizálni, és azt emlegetni vele kapcsolatban, milyen szép tőle, hogy „képes volt odaadni a legdrágább kincsét”, de aki ilyen dolgokról beszél, vajon átélte-e azt a pillanatot valaha, amikor az apának már kezében volt a kés és egyetlen hajszálra volt a legszörnyűbb gyilkosságtól?
Vigyük most tovább ezt a különös kérdést, ami az „ismétlés” dolga felől hallottunk: lehet-e hát elveszteni és visszakapni? Ne gondoljuk, hogy ez csak a telő-múló idő egyik-másik vissza nem térő, megismételhetetlen pillanatának filozófiai problémája, mert a „van fiam” élményre következő „nincs fiam” tapasztalás, és általában a „legszeretettebb kincs” elvesztésének dolga egyáltalán nem ismeretlen előttünk sem. Akár abban az értelemben is, hogy „elvesznek” például a gyermekek, mert felnőnek, és a dolgok természetes és egészséges menete szerint a saját életüket kezdik el élni. Az élet nagy kérdése, hogy a szülők aztán visszakapják-e majd a felnőtté és önállóvá vált gyermekeiket barátként, ha azok egyáltalán tényleg képesek voltak felnőtté és önállóvá válni. Behelyettesíthetjük azonban ebbe a kérdésbe akár a saját fizikai életünket is, amiről pontosan tudjuk, hogy mulandó, csak éppen nem akarjuk ezt el is hinni róla. Amikor közel jön hozzánk a mulandóság egy szerettünk elvesztésével, akkor próbáljuk „ismételni” a vissza nem hozható pillanatokat, aminek tipikus jele a változatlanul hagyott szoba a lakásban, ahol évek óta minden pontosan úgy van, ahogyan a hazatért személy után maradt. Megpróbáljuk rögzíteni azt, ami elszállt, megpróbáljuk megismételni azt, ami nem ismételhető, visszahozni, ami nem visszahozható.
Valóban, a pillanat, az életünk egy-egy mozzanatának megismételhetetlenségéről van itt szó, az „ismétlésre” azonban mégis minden ember vágyik. Akár azon a szinten, hogy nem tudunk betelni a jóval, és arra vágyunk, hogy „még és még ebből”, akár pedig abban az értelemben, hogy egy magasabb szintre, az örökkévalóság szintjére emelkedjen a pillanat, és így a telő-múló idő egy mozzanata Isten világába tegyen lehetővé nekünk belépést. Ez az, amit a létezés drága bizonyosságának lehet nevezni, hiszen emberi mivoltunkkal szemben három viszonyulás is lehetséges. Első a nemtörődömség, hogy valaki nem is foglalkozik vele – ez a fel nem ébredt, a lelki-szellemi értelemben alvó ember viszonyulása. Él, és nem gondol velem, mit is jelent ez. A második a bizonytalanság és a félelem, ami a hit és Isten nélkül élő ember sajátja. Ebben az állapotunkban magunk próbálunk szembenézni a mulandósággal, ami természetesen reménytelen és nem is megy, hiszen túl van emberi lehetőségeinken. Az ember ebben a tehetetlen állapotában nem tud mást tenni, mint fél és retteg. Végül pedig megadathat – kegyelemként – a létezés drága bizonyossága, mint harmadik lehetőség, éspedig úgy, hogy maga a „Vagyok” szól és ő részletet minket önmagában. Az, aki Mózessel is beszélt, és aki Ábrahámot is szólongatja.
Hadd zendüljön most meg közöttünk az evangélium, ami a Szentírás tulajdonképpeni üzenete, hogy igenis van „ismétlés”, nem vész el egyetlen földi pillanatunk sem, mert természete szerint mindegyik örök. Visszük magunkkal mindet az örökkévalóságba. És lehet elveszíteni és visszanyerni, még a legdrágábbat, a tulajdon életünket is, mint Ábrahám a fiát, de kizárólag olyan módon, hogy az ember először odaadja, lemond róla, kimondja felőle, hogy ez nem az enyém, ez a tied Uram – a kegyelem pedig gondoskodik arról, hogy amit elvesztettünk, azt egy magasabb szinten kapjuk majd vissza.
Ehhez azonban először meg kell tanulnunk az elengedés tudományát. Saját emlékem egy házaspár élete, ahol az egyik fél baleset következtében meghalt úgy, hogy percekkel a halála előtt még megmentette valaki más életét. Az itt maradott hitvese pedig, hitbeli megfontolásokra hivatkozva nem sírt és nem kezdte el gyászolni, hanem folyton csak azt emlegette, milyen jó, hogy nem az a másik valaki halt meg, és milyen szép volt párja részéről az ő életének megmentése. Ilyen módon azonban, hogy igazából „nem engedte el” a párját, nem gyászolta el, folyamatosan szorította magához, még egy évtized múlva is beteg maradt a lelke, és patologikus módon gyászolt és gyászolt, aminek sok rossz jele volt az életében.
A pillanat „megismétlése”, vagyis annak magasabb, örökkévaló szintre emelése csak az elengedés, sőt, önmagunk egészen történő elvesztése és az Úrnak való igazi odaadása révén lehetséges. Csak az, aki tud elengedni, tud majd visszakapni is. Ábrahám először lemondott a mindenéről, az életéről, a kincséről, egyetlen egy fiáról, akiben a jövő volt, és csak azután kapta őt vissza. Aki még ott tart, hogy ragaszkodik, meg akarja menteni, őrizni a maga életét, az biztosan elveszíti, ezt mondja Jézus erről a dologról, aki pedig elveszti életét ő érette és az evangéliumért, az megtalálja azt, éspedig egy magasabb, örökkévaló szinten, mert „örök életre eleveníti meg azt”. (Mk. 8,35.Mt. 18,8, Ján. 12,25) Így kell azt értenünk a Bibliában, hogy az apostol „semmi nélkül való, és mégis mindennel bíró” (II. Kor. 6,10). Pál összes vagyona egy köpeny volt, amit Troászban hagyott, meg néhány tekercs a Szentírásból, és azt mondta magáról, hogy mindennel bíró. Tudott mindent elengedni, és így lett igazán gazdag. És ebben az értelemben világosodik meg előttünk az a nehezen érthető apostoli mondat is, hogy „Ezt pedig azért mondom, atyámfiai, mert az idő rövidre van szabva, azért akiknek van is feleségük, úgy legyenek, mintha nem volna. És akik sírnak, mintha nem sírnának; és akik vigadnak, mintha nem vigadnának; akik vesznek, mintha semmijük sem volna. És akik élnek e világgal, mintha nem élnének: mert elmúlik e világnak ábrázatja.” (I. Kor. 7,29-31)
A teljes elengedés, Istennek való maradéktalan odaadás hitbeli döntése és az elengedett csodálatos, örökkévaló ajándékként visszakapása között azonban van még egy mozzanat. Ez pedig a kegyelem kiáradása, amikor Isten gondoskodik a helyettes áldozatról. Ott van egy bárány, a szarvánál fogva fennakadva a bozótban. Az egész Biblia erről a bárányról szól, vagyis Isten végtelen nagy jóságáról, akit Jézusban pillanthatunk meg a legtisztábban.
Csak éppen történik valami azelőtt, hogy ez a kegyelem, ez az ajándék Ábrahámé lehetne. A nevét hallja, mégpedig kétszer is: Ábrahám! Ábrahám! És így felel, itt vagyok. Ez a végtelenül tömör szöveg itt azt tartalmazza, hogy valaki a lényében kerül megszólításra. A nevünket gyermekkorunk óta számtalanszor hallottuk, és olyan érzékenyek vagyunk rá, hogy kísérletek kimutatták, még szósaláták közé keverve is meghalljuk, pedig a többi szóra körülötte ügyet sem vetünk. A Biblia azzal, hogy az égi hang valakinek a nevét mondja, mégpedig kétszer egymás után, azt fejezi ki, hogy most rólad van szó. Egyetlen egy, gyönyörű szép életedről. Most ne arra gondolj, kid van és mid van, ne azt nézed, mit értél el az életben, hanem üres kézzel, minden tulajdon nélkül menj be a szoros kapun, és indulj el a keskeny úton, ami az életre visz. Holnap már lehet, hogy nem hallod megint a nevedet az égből, kétszer egymás után. Ma vagy megszólított, most figyelj nagyon. Vannak az életben pillanatok, amiket kár elszalasztani, és ezek éppen a lelki növekedés pillanatai. Ezek nagyon fontos pillanatok, amikor önmagunk fölé nőhetünk, mert a kegyelem lehetővé teszi ezt számunkra. De csak akkor, egy nap múlva már nem biztos. Ezeket elszalasztani lelki értelemben halálos következményekkel járhat. Vannak pillanatok, amikről nem szabad lekésni. Azt mondják, és nem tudom, igaz-e, hogy az olaszországi hajókatasztrófa magyar áldozata a menekülés pillanatában még elszaladt a kabinjába a hegedűjéért, de a mentőcsónakba már nem érkezett meg, csak a holttestét találták meg. Ha így történt, akkor az mondható, hogy megtalálta ugyan a hegedűjét, ami nyilván nagyon kedves volt neki, de elvesztette az életét, amit viszont senki vissza nem adhat már.
Hány és hány kedves ügy, fontos tárgy, nélkülözhetetlen gondolat lehet az életünkben, amik nélkül nem tudjuk elképzelni az életünket, pedig amikor a nevünket kiáltja az Úr angyala, kétszer egymás után, akkor így kell felelnünk, itt vagyok. Nem mondhatjuk azt, hogy még elintézem ezt és még utánajárok annak, azután pedig majd ott leszek. Ez az „itt vagyok” a szellemi éberség, a transzcendens megszólíthatóság hangja. Így kell az embernek megrezdülnie, valahányszor az ég őt nevén szólítja.
Egyszer egy kamaszlány elhozta a templomba a barátját, aki a maga részéről hitetlen volt. Később megkérdezte tőle, hogy mit jelentett számára, amit a templomban hallott. A fiú válasza ez volt: három napba is beletelt, amíg ki tudtam verni a fejemből azt, amit ott hallottam. Mosolygunk a kamaszos dacosságon, amely „csak azért se” akar gyengének mutatkozni, mert ő áll a lábán. Még tisztelnénk is ezt a dolgot, hogy lám, van benne tartás – de jusson eszünkbe a hegedű. Egyik ember a szokásait félti, vagy a híres „jó tulajdonságait”, a másik az idejét, olyan elfoglalt, hogy még a neki írt levelekre sem ér rá válaszolni, a harmadik azt mondja, majd ha nyugdíjba megyek, foglalkozom majd az isteni dolgokkal is, és kevesen vannak, akik bemennek a szoros kapunk és megtalálják a keskeny utat, ami az életre visz.
Lehet-e elveszteni és aztán visszakapni – innen indultunk. Az ige válasza az volt, hogy minél valóságosabban vesztek el, minél inkább tudok megválni e földi értelemben, annál bizonyosabban fogok tudni visszakapni a magasabb, égi szinten. Csak halljam meg a nevemet, hogy most rólam van szó. Hányszor mondják, milyen kár, hogy ezt a sógornőm nem hallotta ma itt a templomban, pont neki szólt. Ábrahám! Ábrahám! – erre a válasz ez legyen: itt vagyok. És akkor kiárad a kegyelem, és visszakapom, amit elvesztettem, mert Isten maga gondoskodik áldozati bárányról. Ezért adta Jézust, hogy benne minden elveszett pillanatunk örökkévalóvá legyen, és üres, vagy éppen félelemmel teli, bizonytalan életünk megteljen a létezés drága bizonyosságával. Így legyen. Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk Jézus Krisztus, köszönjük, hogy ébresztgeted a te népedet szent igéddel, hogy át ne aludjuk egész földi életünket. Köszönjük, hogy nem az a szándékod, hogy félelemben és bizonytalanságban éljünk testi mulandóságunkban, hanem az, hogy a te örökkévaló léteddel megtöltekezzünk, és nekünk is örök életünk legyen. Tegyél erre képessé bennünket, hogy elfogadhassuk ezt a csodálatos ajándékodat. Te mondtad, hogy akik befogadják Isten Fiát, azokat felhatalmazod arra, hogy ők is Isten fiaivá legyenek. Taníts minket elengedni, drága kincseinket, sőt az életünket magát is neked egészen odaadni és áldozatul felajánlani, hogy örökkévaló kegyelmi ajándékként visszaadhasd nekünk ezeket. Add meg ehhez a hit döntésének bátorságát, és a véghezvitel komolyságát. Ezekben erősítsd minket a most következő hét napjain családunkban, munkánkban, és mindenütt, ahol megfordulunk. Gyógyítsad, akiknek testi-lelki betegség a része, tisztogasd a bűnbánókat, emeld fel a roskadozókat. Vezérlej mindnyájunkat a jóra, megváltó Krisztusunk nevében kérjük. Ámen.
