Igehirdetés 2010. november 21.
Amikor a hit betegszik meg
Lekció: János 5,1-17
Textus: I.Kor.11,18-21 és 27-30
„Azt hallom, amikor összejöttök a gyülekezetben, szakadások vannak közöttetek, és ezt részben el is hiszem. Mert szükség, hogy szakadások is legyenek, hogy a kipróbáltak nyilvánvalóvá legyenek. Amikor összejöttök, nem lehet úrvacsorával élni, mert az evésnél mindenki a saját vacsoráját veszi elő, és az egyik éhezik, a másik dőzsöl.”
„Azért aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét, vagy issza az Úr poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Próbálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből és úgy igyék abból a pohárból. Mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem becsüli meg az Úr testét, ítéletet eszik és iszik önmagának. Ezért van köztetek sok erőtlen és beteg, és alusznak sokan.”
Imádkozzunk!
Urunk, Istenünk, a te parancsolatod szerint és a te Fiad nevében hívunk téged segítségül, és készülünk az ige hallására. Hadd történjen ez most is a te Lelked ereje által és a te dicsőségedre, nem nélküled, hanem a te szent jelenlétedben. Hisszük és valljuk, hogy mibennünk önmagunktól nincs semmi jó. De azt is tudjuk, hogy te megújíthatsz és megtisztíthatod életünket, ahogyan megtetted már annyi beteg és elesett lélekkel. Várunk eljöttödre, és azt kérjük, hogy bűneink miatt semmit ne veszítsen erejéből a te igéd, amellyel világokat tudsz teremteni és távolvalókat közel valókká és testvérekké tudsz tenni. Dicsőítünk téged, aki szent vagy és akinél készen van minden gyógyító erő, amiben mi szűkölködünk és amiért most idejöttünk. Tegyél minket egy testté, a te testeddé, és áldj meg minket gyógyító erőiddel. Ámen.
Igehirdetés
A mi városunkról, Szentendréről azt szokták mondani, hogy milyen kedves kisváros. Jelenleg nagyjából huszonöt-ezer ember lakja, és eszünkbe juthat, hogy az ókorban gyakran már tízezer lakos esetén is inkább új várost alapítottak, mintsem a régit bővítették. Azt mondták, annyi ember még úgy-ahogy ismerheti egymást személyesen, összetartozhat, tud együtt ünnepelni, azon felül azonban már valami más kezdődik, amit jobb elkerülni. Ez pedig a tömegesedés és az elszemélytelenedés, aminek sok rossz következménye lehet. A nagyvárosokban rengeteg a közösségből kiesett, elmagányosodott, vagy éppen utcára került ember. Minél nagyobb egy város, annál inkább.
Jeruzsálem Jézus idejében 40-50 ezer lakosú város volt, ami a nagy ünnepek idején akár 100-200 ezerre is szaporodott. Nem csoda, hogy a határában ott voltak a betegek, az elhagyottak, a gondozásra szorulók, éspedig általában magukra hagyatva, minden segítség nélkül. Jellegzetes kép ez ma is – ahol nagyon sokan vannak, ott sokan vannak peremre szorultak is. Betegek, vakok, sánták, sorvadásosak, aszkórosok, vagy más bajban szenvedők. Most róluk, a betegekről szól az igehirdetés, akik mindnyájan magunk is vagyunk egy kicsit. Lehet, hogy éppen a testünk beteg, lehet, hogy a lelkünk, a kedélyünk az, de az is lehet, amiről már nem nagyon szoktunk beszélni, hogy a hitünk beteg. Ez a három fajta betegség néha külön, néha pedig összefonódva jelenik meg bennünk, és nagyon nehéz megmondani, mikor melyik az elsődleges közülük, honnét terjed a megromlottság a többi irányba. A testi betegségekkel a medicina hivatott foglakozni, aminek sok ága és sok fajtája van. A lelki betegségeket már nem szokták túlságosan komolyan venni, legfeljebb ha már közvetlenül zavarja valaki mindennapi életét, vagy éppenséggel már kárt tesz a közösség életében is. Az elmúlt években mindenesetre egyre kevesebb anyagi forrást adtak nálunk erre a területre, és utcára kerültek sokan, akiknek pedig rendszeres gondozásra vagy éppen ápolásra lenne szükségük. A legmostohább terület azonban furcsa módon mégis életünk legmagasabb szintjének a megbetegedése, amikor nem csak a testünk, és nem csak a lelkünk, hanem a jövőnk, a hitünk betegszik meg. Ilyen téren alighanem az egész országunk gyógyításra szorul, nem pedig csak azok, akiknek testi vagy valamilyen lelki tünetei vannak. Ez volna ugyanis a legfontosabb, tulajdonképpen a legdöntőbb dolog, hogy mi a hitünk és az milyen állapotban van – mivel azonban ma a legtöbben azt hiszik, hogy hit nélkül, életük végső, döntő nagy reménysége nélkül is elboldogulnak, ezért erről a dologról általában még beszélni sem nagyon szokás.
Pedig a hitünk megbetegedése legalább olyan súlyos dolog, mintha a testünk vagy a lelkünk lenne beteg, gondoljunk csak az országunkban meg nem születő tízezrekre, vagy a lassan katasztrofális méretű értelmiségi kivándorlásra, vagy arra, hogy emberek sokasága semmilyen közösséget nem méltat arra, hogy ott megpróbáljon lelki családra találni. Egy szomszéd községbeli ismerős fiatal családban egyetlen gyermek van, és a szülők évek óta nagyon szeretnének újabb gyermekáldást, de nem kapnak. Az asszony védőnő, és éppen nála jelentkeznek művi vetélésre tömegével azok, akik megengedhetőnek tartják azt, hogy eldobják maguktól az elindult kicsi életet, azt a kicsi élőlényt, akit Isten adott nekik. Ennek a fiatal párnak lelki küzdelme, sőt hitbeli küzdelme, amit a mindennapokban, lélekben folytatnak, lassan elfogyó reménységükkel. A borzalmasan érzéketlen és hitetlen világban bántja, zavarja őket a negatív áradat, ami körülöttük van, ami nyomasztja és felháborítja őket, és olyan csöndben történik, hogy senki nem is igen foglalkozik vele. Az, hogy egyetlen esztendőben 60-80 ezer ember tűnik el nálunk a föld színéről már az anyaméhből, úgy, hogy elindult az élete, és aztán szétdarabolják már az anyaméhben és kidobják a csatornába.
Minden ember életére nézve döntő dolog, hogy hol áll hitében, hogyan harcolta meg „a hitnek szép harcát” (I.Tim. 6,12), és erős, egészséges, teherbíró-e életének ez a – mondjuk így – legmagasabb emelete, vagyis van-e a lényében egyáltalán valami, amivel az éghez kapcsolódik. Kevés ember van, akiről azt lehet mondani, hogy egyáltalán semmi ilyen nem lakik benne, inkább az jellemző, hogy a hit ott van ugyan valamilyen csenevész formában, de nem teherbíró, nem kipróbált hit, hanem olyan, mint egy beteg ember, aki maga is gyógyulásra vagy éppen ápolásra szorul. Hát mit mond az ige a hitünk megbetegedéséről? Hogy néz ki ez a dolog, egyáltalán miről lehet felismerni?
Ilyen dolgokra találunk, hogy zavarodottság. A Bethesda tónál megszólított, harmincnyolc éve beteg ember nem tud egyenesen válaszolni arra a kérdésre, hogy akar-e meggyógyulni. Egy ilyen kérdésre az lenne a természetes válasz, hogy igen. Ehelyett a béna részben magát sajnálja, részben pedig másokat hibáztat, és mind a kettő elég gyakori tünet ma is, minden hitben beteg embernél. Mert a zavarodottság nem tud különböztetni fontos és nem fontos között, őt csak az érdekli, ami neki egyénileg fontos, más nem is létezik. Gyógyulásban egyáltalán nem hisz, és a válaszából az derül ki, hogy átláthatatlan tömkelegnek látja az élete bajait, egész elrontottságát, ami mögé mintegy nyugodtan elhúzódhat. Ő nincs sehol, ő nem válaszol egy egyenes kérdésre egyenesen. Itt mindenki más felelős, csak ő nem. Van ennek a korunkra olyan jellemző zavarodottságnak azonban egy még rosszabb formája, a feldúltság. A frontális támadás minden és mindenki ellen. A csináld magad mozgalom az üdvösség dolgában is, mert az egyház is rossz és a gyülekezet is egészen más kellene legyen, nincs itt hívő ember rajtunk kívül senki.
A legtöbbet mondó jel azonban a hit megbetegedéséről maga a szeretet hiánya, ahogy Pál jó szemmel észrevette a ezt korintusiakon. Még az úrvacsora helyén is lassan valami piknik található náluk, mindenki hozza a maga eleségét, semmi közös nincsen. Ülnek egymás mellett, talán már nem is beszélgetnek. Talán már egymás nevét sem tudják. Talán egy percet sem szánnak arra, amikor volna mód a szeretet közösségének gyakorlására. Az egyik aztán így dőzsöl, a másik meg éhezik. Pedig közölhetnék egymással a javaikat, de nincs megosztás, nincs közösség, nincs összetartozás – mert nincs szeretet. Ez az ügyesen és elegánsan individualizmusnak nevezett dolog, hogy mindenki kapargatja kifelé a maga gesztenyéjét magának, foglalkozik a maga üdvével és közvetlen érdekeivel, az, amiről azt mondja az apostol, hogy nem becsülik meg az Úr testét, vagyis semmibe veszik a közösséget. Nem az méltatlan az úrvacsorára, aki tudja, hogy bűnös, ahogy mondani szoktuk, olyan bűnös vagyok, hogy nem mehetek oda – hanem az, aki szeretetlenségben él, és elvan ezzel. Aki a maga eleségét eszi, aki csak azzal törődik, az ő asztalára mi jut – és nem becsüli az összetartozást, az Úr testét, ami a gyülekezet közössége. Ez a szeretetlenség a hit olyan fajta megbetegedése, amiről azt halljuk az igében, hogy „alusznak sokan”. Igen, ez a lelki alvás, vagy hitbeli kábaság állapota, amikor úgy csöndben megvan a véleményem másokról. Ők csak egyék, amit tudnak, vagy éppen, „amit főztek maguknak”, ahogy mondani szoktuk, és egymásról, a mások ember gondjáról-bajáról egyáltalán szó sincs, mert az összetartozásról, a szeretetről régen letettünk.
Tudok egy szolgáló közösségről, ahol valóban hívő emberek azon munkálkodnak, hogy mások is megújulhassanak. Ezek között az a szokás, hogy ha valaki közülük megbetegszik, például a hitében vagy akár a szeretetében, akkor kiáll a munkából addig, amíg meg nem gyógyul. A többiek imádkoznak érte, ő is küzd belül, aztán egy idő múlva talpra áll, és újra megint tud adni másoknak. Ebben az a fontos, hogy emberek elismerik, ha gyógyulásra van szüksége a hitüknek, aztán ezt őszintén egymással megosztják, és végül pedig szeretetben kezelik a kérdést. Nem egymást vádolják, nem fordítanak egymásnak hátat, hanem szeretetben egymás javára vannak minden erejükkel, és ebbe az is beletartozik, hogy hordozzák azt, akinek éppen gyógyulásra van szüksége, ő pedig őszintén és becsülettel elismeri, hogy ez így igaz, gyógyulnia kell a hitemnek.
Mai evangéliumunk abban áll, hogy Jézus, a hitnek fejedelem eljön, és megtalálja a beteget. Van olyan, hogy a beteg már régen nem tud odamenni Jézushoz, legfeljebb az egyházig talál el, és már ez is nagy eredmény. Pedig elég gyakran pontosan ez a helyzet. És mit látunk? Azt, hogy Jézus viszont még ilyenkor is oda tud menni a beteghez. Egyszerűen odalép, ahol mi vagyunk. Ismeri az állapotunkat, tudja, hol vagyunk. Azt is tudja, hány éve vagyunk betegek. És ha mi magunk letettünk is volna már a gyógyulásunkról, amint ez a beteg, hát ő nem tett le rólunk. Micsoda evangélium! Ha mi nem találnánk el Jézusig, ő eltalálhat hozzánk. Az egész Biblia erről szól. Isten végtelen nagy szeretete egy érthetetlen nagy és melegítő napsugár formájában folyamatosan gondozza az életünket. Ahogy Jézus mondta, Isten felhozza napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád az igazaknak, mind a hamisaknak. (Mt.5,45) És ezek közé mi is odatartozunk, akik folyamatosan csak kapunk és kapunk.
Ő odalép ma hozzánk, és megkérdezi, akarsz-e meggyógyulni. Olyan hihetetlen ez a kérdés. Hát tényleg múlik rajtam is valami? Igen, pontosan ezt a hitet kell visszanyernünk. Mert ő részt ad nekünk abban, hogy elinduljunk a gyógyulásra. Nem hagy ki belőle minket. Ő gyógyít, de nem az ellenünkre. Éppen azt a hitünket akarja meggyógyítani, hogy mi tudunk akarni. Nem csak kitérő válaszokat tudunk adni, mint ez a beteg, hanem fel tudunk kelni, meg tudjuk fogni a nyoszolyánkat és tudunk járni is. Végeredményben örökkévaló énünket akarja visszaadni nekünk, amit elvesztettünk mindahányan. Azt akarja, hogy maga Isten lakjon bennünk, ahogyan őbenne is ott lakott az Atya. Ezért irányítja a kérdést felénk, mit is akarunk mi tulajdonképpen. Gyógyulni vagy szenvedni akarunk? Gyógyulni vagy gyűlölködni? Gyógyulni vagy hadakozni akarunk? Gyógyulni vagy elbújni a nagy betegségünk és tehetetlenségünk mögé? Mennyi minden jöhet számításba, csak ne kelljen gyógyulni! Szinte szégyelli az ember, ha végiggondolja, mennyi, de mennyi kitérő létezik. Minden inkább, csak gyógyulni ne kellejen…
Pedig a méltó válasz arra, hogy ő eljön hozzánk, nagyon egyszerűen az, hogy megtesszük azt, amit ő nekünk mond. Aki azt kérdezi, hogyan kell meggyógyulni, hát arra ilyen egyszerű a válasz. Kezdjem el tenni azt, amit Jézus nekem mond. Legyen vége a kitérőknek, a vargabetűknek, a másféle válaszok adásának, és kezdjem el azt tenni, amit ő mond nekem. És akkor elkezdenek a dolgok megváltozni. Lesz erő a lábamban talpra állni, pedig már elhittem, hogy én erre sosem leszek képes. Lesz erőm felvenni a nyoszolyámat, kézbe venni életem dolgait, és nem csak elszenvedni mindazt, ami velem történik. Lesz erőm még a szolgálatra is, mások javára lenni, hiszen egyedül az ad értelmet az ember életének. És az ember megkapja a szükséges segítséget is: Meggyógyultál, vigyázz, többé ne vétkezzél, hogy rosszabbul ne legyen dolgod. Mert az ember gyarló és rászorul arra, hogy emlékeztessék, honnét jött ki. Olyan feledékenyek vagyunk, annyira könnyen elmerül a mélységbe, hogy milyen rossz volt betegnek lenni, és már megint ott vagyunk a határán.
Hát ne legyünk betegeke, ne legyünk erőtlenek, és ébredjünk fel álminkból. Ha hitünk meggyógyul, meg fog gyógyulni vele együtt az egész életünk is. Nem leszünk zavarodottak, nem leszünk feldúltak, nem leszünk szeretetetlenek sem. Eljön hozzánk Jézus, megáll mellettünk, és megmondja, mit tegyünk. Ha megtesszük, onnét kezdve gyógyul az életünk. És megváltozik minden, képesek leszünk arra is, amire nem voltunk képesek. Visszakapjuk elveszett életünket, megtaláljuk örökkévaló énünket, újra Isten gyermekei leszünk. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Mennyei jó Atyánk, áldunk téged, hogy azt akarod, életünk egy igazi egész és valóban egészséges is legyen. Te nem csak tudod, hanem akarod is adni az egészséget úgy a testünknek, mint a lelkünk és a hitünknek is. Mentsél meg minket a kitérőktől, a bajok mögé elrejtőzéstől, hogy tisztán álljunk előtted és meghalljuk, amit te mondasz nekünk. Nagy szükségünk van arra, hogy segíts minket a véghezvitelben is, hiszen nálad nélkül semmit sem cselekedhetünk olyat, ami ér is valamit. Óvd meg szívünket a zavarodottságtól, a feldúltságtól, és legfőképpen a szeretetlenségtől. Tegyél minket nyitott szívű, fenntartások nélküli emberekké, akik a jót látjuk egymásban, nem pedig a hiányosságokat, ami bőven van mindnyájunkban. Adj nekünk engedelmes, rád figyelő szemeket és odaadó, átadott szívet a most következő hét napjaiban, hogy kitölthesd ránk gyógyító erőidet. Ámen.
