Igehirdetés, 2014. május 4.
Az anyai szeretet megsejtet valamit Atyánk szeretetéből
Lekció: I. Kor. 13, 1-8.
Textus: Ézs. 49, 15. és Gal. 6, 2.
„Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad!”
„Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét.”
Imádkozzunk!
Mennyei Atyánk Jézus Krisztus által! Köszönjük neked a nyugalom napját, azt, hogy egy ilyen szép helyen és testvéri közösségben szentelhetjük meg azt. Köszönjük, hogy még tart a kegyelem ideje, hogy még eléd hozhatjuk bűneinket, hogy még – Igédre hallgatva – megváltoztathatjuk életünket. Kérünk Urunk, add meg nekünk azonban azt is, hogy másokra való tekintettel is legyen igazi öröm és hála a szívünkben azért, hogy még nem jöttél el ítélni, hogy még hangzik a te örömüzeneted, a te megtérésre hívó szavad. Add Urunk, hogy féltő szeretettel viseltessünk családunk tagjai, munkatársaink, barátaink és minden felebarátunk iránt, hogy ne akarjunk és tudjunk megnyugodni addig, amíg el nem vezettük őket is tehozzád.
Kérünk, így áldd meg most a mi istentiszteletünket is, adj a kereső szíveknek útmutatást, vigasztalást, mutasd meg nekik Igéden keresztül, a hozzád való megtérésre vezető utat. Kérünk Urunk Szentlelked ajándékáért, Te magad légy most is a mi tanítónk, Jézus Krisztus nevében. Ámen.
Igehirdetés
Egy bostoni emberi erőforrás ügynökség egy operatív igazgatói álláshirdetést jelentetett meg különböző online felületeken és hírlapokban, és bár – csak az interneten – 2,7 millióan olvasták el, végül – a rendkívül szokatlan elvárások miatt – csak 24-en jelentkeztek az állásinterjúra. Amikor pedig a fejvadász az interjúk során ecsetelni kezdte az egészen részletesen az állás betöltéséhez szükséges követelményeket, a jelentkezők kivétel nélkül elképedtek, a következőket hallották ugyanis:
„Ez nem csak egyszerűen egy munka, ez egy rendkívül fontos munka. A legfontosabb elvárásunk a rugalmasság, ugyanis állandó készenlétben kell állni, éjszakánként is és ünnepnapokon is. Ebédelni is csak akkor lehet, ha az ügyfél már ebédelt, de ebben az esetben is csak akkor, ha az ügyfél – ebédjét követően – nem vár el tőlünk esetleg rögtön ezután valamilyen más egyéb szolgáltatást. Az állás betöltéséhez azonban a rugalmasságon kívül szükség van még némi orvosi, pénzügyi és gasztronómiai képzettségre is. De a legfontosabb az állandó készenlét, a folyamatos odafigyelés és az ügyfelek teljes körű kiszolgálása.”
Minden jelentkező kivétel nélkül döbbenten hallgatta a férfi szavait, és persze a legtöbben hangot is adtak annak, hogy mennyire embertelennek tartják a napi 24 órás helytállást. Volt, aki még azt is megkérdezte, hogy ez a munka – így ebben a formában – legális-e?
Amikor pedig az interjúztató azt is elmondta a jelölteknek, hogy mindezt mindenféle fizetség nélkül, vagyis teljesen ingyenesen várják el az állásra jelentkezőktől, szinte kivétel nélkül csak azt kérdezték már, hogy valóban komolyan gondolják-e ezt, ugyanis el sem tudták képzelni, hogy van-e bárki a világon, aki egy ilyen munkát, ilyen feltételek mellett elvállal. S ezekre az elképedt reakciókra válaszolta azt végül a fejvadász, hogy: Igenis több millióan végzik boldogan és naponta ezt a nagyon fontos munkát, ez ugyanis: az anyaság.
Május első vasárnapján, anyák napján jó – itt az istentiszteleten is – megemlékeznünk erről a valóban rendkívül fontos hivatásról, jó megemlékeznünk arról a fajta szeretetről, amelyik emberi szeretet-kapcsolatainkat vizsgálva a legközelebb áll ahhoz a fajta a szeretethez, amelyről a – lekcióban felolvasott – szeretethimnuszban hallottunk. Az a fajta teherhordozás, odaadás és helytállás, amit egy édesanya gyermekéhez fűződő viszonyában tapasztalhatunk meg ugyanis, szinte semmilyen más emberi kapcsolatban nem elképzelhető. Nem is csoda tehát, hogy amikor Ézsaiás prófétán keresztül a mi Urunk azt akarja nekünk elmondani, hogy mennyire szeret bennünket, akkor ezt ő is e földi viszonylatban legerősebb szeretet kapcsolathoz hasonlítva próbálja megtenni.
Fordítsuk figyelmünket tehát ma egy kicsit az anya és gyermeke szeretetkapcsolatát, hogy valamennyire elképzelhessük Istenünk irántunk való szeretetét, hiszen tudjuk, hogy Istent az ő teremtett világának vizsgálata útján is egyre jobban megismerhetjük. Nézzük meg, hogy egy anya milyen hosszantűrő, jóságos és mindent elfedező szeretettel néz gyermekére és gondoskodik róla a nap – valóban – 24 órájában helytállva, és akkor talán valamit megsejthetünk abból, hogy Istenünk mennyire szeret minket, az ő gyermekeit.
Valószínűleg bármelyikünknek nagyon könnyen meg tud jelenni lelki szemei előtt az a kép, amikor egy édesanya hallgatja verset mondó, éneklő vagy épp valamilyen hangszeren játszó gyermekét. Egy ilyen esetben pedig, ha az a gyermek még hibázik is, vagy ha akár el is sírja magát a félelemtől a színpadon, anyja annak ellenére is, szinte biztosan büszkén és csodálattal nézi, s örömét leli benne. És igen, nem csak akkor, ha az a gyermek rendkívül ügyes, vagy hibátlanul teljesít, hanem pusztán azért, mert nagyon szereti, egyszerűen azért, mert a gyermeke.
Valószínűleg valamennyiünket jó érzéssel tölt el az a gondolat, hogy Istenünk is egy ilyen anyához hasonlóan tekint ránk. Vagyis ő sem azért szeret bennünket, mert templomba járunk, s nem azért, mert jót teszünk másokkal, hanem pusztán azért, mert az ő gyermekei vagyunk.
De hadd hozzak ide most még egy képet az anyai szeretetről: Amikor a kórházban meglátogatunk egy újszülött kisbabát és szüleit, elég gyakran halljuk az apáktól, hogy: Hát igen, egy kicsit még fura a színe, fura a fejformája, de majd kialakul. Az anyához és gyermekéhez közelebb érve azonban azt tapasztaljuk a leggyakrabban, hogy az anya szinte elvarázsolt arccal azt kérdezi tőlünk, a kicsit még lilás és elvékonyult fejű újszülöttre mutatva, hogy: Ugye milyen gyönyörű?
Higgyük el, hogy ennek a képnek az emlékezetünkbe vésése is nagyon jól fog jönni majd nekünk azokban az esetekben, amikor azt tapasztaljuk, hogy minden ember csak a hibáinkat látja. Olyan helyzetekben ugyanis, amikor mások csak olyan dolgokat képesek velünk kapcsolatban meglátni, mint például hogy: ’lám csak, még mindig nem bírtuk teljesen felszámolni régi szenvedélyeinket, lám csak, még mindig nem tudtuk legyőzni heves, vagy épp nagyon is eltunyult természetünket’, nagyon jó lesz emlékezetünkbe idéznünk, hogy Isten embertársainkhoz képest egészen más szemmel néz ránk. Éppen ahhoz az anyához hasonlóan ugyanis, aki miután együtt tapasztalta meg kicsiny gyermekével a születés nagy csodáját, együtt élték át a nehézségeket és fájdalmakat is, nem is látja, vagy legalábbis nem csúnyának látja gyermeke mindeközben szerzett sérüléseit, deformálódásait. A mi Istenünk is, aki ismer és szeret bennünket, aki ismeri életünk eseményeit, és tudja, hogy miken mentünk és megyünk keresztül, ő sem úgy lát minket, hogy közben csak azt tudja megjegyzi, hogy: ’de szörnyen néz ki az én gyermekem, mennyi sérülés borítja mindenhol’. S nem is azt mondja, miközben sírunk, hogy: ’ó, milyen balga az én gyermekem, hogy csak szomorkodik és sír veszteségeire és elszenvedett fájdalmaira gondolva’. Nem. Ilyen esetekben a mi Istenünk egy anyához hasonlóan magához szorítja és vigasztalja – sérüléseket szenvedett, síró – gyermekét, és ő is azt mondja inkább nekünk, hogy: Ne sírj, én itt vagyok. Ne sírj, én meggyógyítalak.
Engedjük meg tehát, hogy hadd mutassanak ma az édesanyák ezekkel a képekkel a mi Urunkra, hadd emlékeztessenek ma minket a gyermekükre csillogó szemmel néző édesanyák Istenünk ránk tekintő atyai szemére. S próbáljunk valamit megsejteni ezáltal az ő mérhetetlen szeretetéből.
2.
De nézzük azonban mindezek mellett még azt is meg röviden, hogy miért van az, hogy ezt a gyönyörű hivatást csak kevesen, vagy ha igen, akkor kevésszer választják. S miért van az, hogy ezt a terheket szeretettel és örömmel hordozni képes szeretetkapcsolatot szinte alig látjuk más emberi viszonylatban, mint az anya-gyermek kapcsolatban. Ehhez pedig idézzük most újra magunk elé az igehirdetésünk elején elhangzott állásinterjúkat. Vajon mi volt ebben a meghirdetett feladatkörben a legelrémisztőbb dolog?
Az ügyfél igényeinek való teljes alárendeltség állapota, s legfőképpen pedig az, hogy mindezt viszonzás elvárása nélkül kellett volna teljesíteni. Gondolkodjunk el csak tehát igehirdetésünk következő részében még az egymás terheinek hordozásáról egy kicsit.
Pál apostol a galatabeliekhez írott levelében azt mondja: „Egymás terhét hordozzátok: így teljesítsétek be Krisztus törvényét”, vagyis azt, hogy úgy szeressük felebarátunkat, mint magunkat. Ha jól belegondolunk, ez egy hihetetlenül meghökkentő felszólítás, mely nem sok sikerre számíthat világunkban, mint ahogyan azt épp a kezdő történetben is láthattuk. Nézzük hát meg, hogyan lehet ez a mondat mégis nekünk szóló evangélium, azaz örömhír?
A teherhordozás nem természetes adottság, nem születik velünk. Éppen úgy, mint ahogyan senki sem születik keresztyénnek, ahhoz újjá kell születni.
De gondoljuk csak meg: az életünk is úgy kezdődik, hogy valaki hordoz bennünket. A szó szoros és átvitt értelmében is. Úgy kezdődik az életünk, hogy teher vagyok és valaki hordoz – ez az élet megmásíthatatlan törvénye. Nem lennénk, ha valaki nem vállalta volna a mi terhünket, ha nem hordozott volna bennünket a szíve alatt. Az élet szakad meg, ha megbomlik ez a törvény.
Jó, jó, mondhatják most közülünk itt sokan: ’én már így is éppen elég terhet hordozok, az én bajom inkább éppen az, hogy túlterhelt vagyok’. S valóban a túlterhelt élet tüneteit ott látjuk egymáson, s magunkon is, ha reggelenként a tükörbe nézünk. Sőt ebből a túlterheltségből fakad a legváratlanabb pillanatokban belőlünk is kitörő agresszió, a kétségbeesett kitörési kísérletek, amelyekkel szeretnénk, ha nem is meg-, de legalább feloldani életünk sokféle megoldatlanságát, kudarcba fulladt vállalkozását. S ugyanebből a túlterheltségből származik a lelkünket barázdáló letargia, a közömbösség, a „minden mindegy, úgy sem sikerül” gondolata és gyakorlata.
De éppen ezen a ponton szólal meg az evangélium, amelyik abba a távlatba állítja be a mi emberi életünket, amelynek lehetősége a kölcsönös tehermentesítés, a terhek átvállalása. S igen, ez azonban csak akkor válik számunkra lehetőséggé, azaz boldogító és felszabadító örömhírré, ha tudjuk azt is, hogy van valaki rajtunk kívül, de mellettünk, aki végtelenül terhelhető, van valaki, mégpedig Jézus Krisztus, aki magára vállalta és elhordozta a világ bűnét. Mindaddig ugyanis, amíg az erényeinkre építjük fel az életünket, ha abból indulunk ki, hogy mi is vagyunk valakik, addig szükségszerűen szembekerülünk egymással. Az erények mindig szembeállítanak, konkurenciára ösztönöznek. Legyen szó akár fiatalságról, erőről, okosságról, mindig az a kérdés, hogy ki a fiatalabb, az erősebb, az okosabb. A közös teherviselés, a felismert és szabadon vállalt egymásrautaltság azonban összeköt.
Nem lehet tehát, hogy annak ellenére, hogy míg első hallásra a mások terhe hordozásának még csak a gondolatától is elfáradunk, mégis inkább a Krisztus törvénye a természetes, a farkas törvényekkel szemben? Nem lehet, hogy mégis inkább a Krisztus törvénye az élet igazi törvénye? Nem lehet, hogy a küzdelem, a szembenállás helyett mégiscsak ez az egyetlen egyetemes törvény?
Pál apostol azt mondja, és az anyák gyermekükhöz fűződő kapcsolatán is azt látjuk, hogy bizony a Krisztus törvénye az élet természetes és igazi törvénye.
Mert igen, lehet úgy élni, hogy természetessé válik, ami addig életidegennek látszó, vagy kényszerítő teher volt. Lehet egymás terheit boldogan és másokat boldogítóan hordozni, ha elnyertük ahhoz a szeretet ajándékát, s ha megláttuk magunk mellett, azt a végtelenül terhelhető Urat, aki édesanyánknál is mérhetetlenül sokkal jobban szeret minket.
Azt kívánom tehát Testvéreim, hogy lássuk meg ma az anyák gyermekükre vetülő tekintetéből, mennyei Atyánk felénk irányuló mérhetetlen szeretetének jó ízét és gazdagságát; lássuk meg, hogy a teher-hordozás, ha szeretetben megy végbe, akkor végtelen boldogság és öröm tud lenni. S azt is, hogy Pál apostolnak igaza van: az egymás terheit is hordozni képes szeretet törvénye az élet igazi és valóban működőképes törvénye. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Mennyei Atyánk! Hadd köszönjük meg ma neked, a mi édesanyáinkat, akiknek szeretetére és terheink hordozására gondolva, hálával telik meg szívünk irántuk. De kérünk Urunk, hadd irányítsuk most tekintetünket mégis sokkal inkább tereád, aki oly mérhetetlenül szeretsz bennünket és hordozod terheinket, hogy alig tudjuk azt felfogni. Kérünk, segíts minket abban, hogy jó gyermekeid lehessünk, hogy örömöd telhessen bennünk, hogy jó testvérei lehessünk egymásnak, akikben gyönyörködni tud a te atyai szíved. Kérünk, add meg nekünk a szeretet ajándékát, add, hogy örömmel és boldogan vállaljunk át egymástól terheket, örömmel és boldogan támogassuk a tőlünk gyengébbeket, tapasztalatlanabbakat, tudatlanabbakat, elesettebbeket. Kérünk Urunk, adj igaz szeretetet szívünkbe egymás iránt. Ámen.
Mi Atyánk…
